Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 2. szám - Dr. Banner János: Dr. Banner Benedek emlékének

kérdésekkel foglalkozik, tankönyvet ír, de a szépirodalomról sem feledkezik meg, elnöki minőségben vezetvén az Auróra-kör szépirodalmi osztályát. Kívül esvén ezek a múzeumi feladatokon, részletesen nem foglalkozunk ezekkel, pedig csak így rajzolhatnánk teljes képet széleskörű munkásságáról. A lezajló 10 évben még az eddiginél is több időt szentel a hódmezővásárhelyi ásatásoknak, s így valóban nem szakadt el kedvenc stúdiumától. 1943ban, a szegedi Dolgozatok utolsó kötetében két jelentése is megjelent. Az egyik ,,Űjabb szkítakori leletek Békéscsabán" (Dolgozatok . . . Szeged, 1943. 143—144.) és ,,Honfoglaláskori sír Mezőmegyeren" (Dolgozatok . . . Szeged, 1943. 172—174.) címen. 1946-ban bekövetkezett nyugdíjazása — úgy látszott — végleg elhallgattatja a múzeumügy önzetlen, lelkes munkását, aki Temesváron 1914 harmadik negyedében vette fel segédtitkári fizetését utoljára, s attól kezdve — visszakerülvén a hosszú hadifogságból — valóban csak ügyszeretetből állott megyéjében az elmerüléssel küszködő múzeum szolgálatában. De mégsem így történt. A múzeumi bizottságban ugyan nem kapott helyet, s az egy Linder Lászlót kivéve, senki se tudta mit akar. Élénken emlékezem arra a megbeszélésre, amelyen 1946-ban, már Budapestből leutazva, együtt vettünk részt. A csabai Skanzen gondolata újból felvetődött. Linder Lászlón és kettőnkön kívül azonban senki se értette meg jelentőségét, pedig ma is állítcm, hogy ez lett volna az egyetlen módja annak hogy a szlovák néprajz emlékeit ne csak megmentsük, de egy évszázadra visszamenően élő múzeum keretében szemléltessük. Meggyőződésem, hogy Haán Lajos szellemében cselekedtünk volna. Hogy ez nem sikerült, nem kedvetlenítette el. Hosszú évek után cikket írt az Ethnográfia—Népéletben (1947. 347—348.) ,,A magyar—szlovák lakosságcsere néprajzi vonatkozásai az Alföldön" címen, melyben elsőként hívja fel a figyelmet a kínálkozó gyűjtési alkalomra, de ennél tovább tekintve történet-néprajzi kép megrajzolásának lehetőségére. Régi jegyzetei még mindig kiapadhatatlanoknak látszanak. 1948-ban ugyanott (110—116) jelenik meg ,,Házalók népünk szolgálatában a XIX. század második felében." Ebben a cikkben családi elbeszélések alapján ismerteti azt a tarka képet, a tiszta néprajzot rontó, de pusztán, falun kétségtelenül gazdasági jelentőségű foglalkozásokat, amelyeket illusztrálni lehetne a Vasárnapi Üjság 70-es, 80-as években megjelent kötetei alapján. Egyik régen megírt kézirata: „Adatok a gúnynevek kialakulásához" címen a különféle ragadványnevek eredetére ad, hiteles okmányok alapján, történetileg igazolható pontos adatokat [Ethnográfia, LXII. (1959) 537—551]. A „Kinderspielzeuge im Fundmaterial der bronzezeitlichen Siedlung Gyulavarsánd—Laposhalom" c. érdekes következtetéseket levonó régészeti dolgozata az Acta Archeologica Hungarica-ban jelent meg [9 (1958) 245—252]. Az első beszámoló és utolsó két dolgozat megjelenése közt félévszázad telt el, s ha a munka időnként szünetelt is, a fogság és a félreállás idejét leszámítva, sohase szűnt meg a kapcsolat a magyar múzeumüggyel. Azt már nem vállalhatta, hogy Sas Árpád távozása után vezetője legyen a múzeumnak, pedig a MMOK vezetősége felajánlotta neki a megtisztelő munkakört. Számot vetve egyre gyengülő látása okozta nehézségekkel, lelkiismeretes ember részéről nem lehetett kétséges a válasz. A munka életeleme volt csaknem haláláig. Sok kézirat tanúskodhat róla. 241