Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Fülöp Károly: Emlékeim Sinka István pályakezdéséről

A harmincnyolc vadalma: „Az én kedves komámnak Fülöp Karcsinak ajánlom ezeket a vadalmákat sok szeretettel, és adom ezt az aláírást komái kézfogással Sinka Pista." / A kötet megjelenésének visszhangját sajnos nem tudtam ellenőrizni. De függelékben leközlöm itt Csaba József kartársunk szép tanulmányát, mert erősen hiszem, hogy ez volt a kötet legelső, nyilvánosság hangiát jelentő bírálata irodalmunkban. (Megjelent a gimnáziumunk 1933/34. évi értesítőjében s így aligha közismert.) *** Mikor Sinka István, ez a különös pásztora a Sárrétnek, régi sípon dalolni kezdett, iskolánk meghallotta ezt az úi éneket és világnak bocsátotta verseit. Péter András iskolája hódolt a Péter Andrások új sarja, dalnok utóda előtt. Mikor már verseit olvassa az egész ország, szeretné hinni, hogy a költő álma teljesülni fog, amikoris „e ketté pattant kornak félhalott-félélő fiataljai" is mind meg foeiák érteni „szava zenéjét és letiport lelke örök lázadását". így visszhangzottak Sinka első versei fiatal kollégánk érző finom lelkében, s bizonnyal hiszem, más olvasói lélekben is. A kötet megjelenése után persze A Szeghalomvidéki Hírlaphoz is küldött be verseket közlésre s mi szerkesztők örömmel adtunk helyet azoknak. Sajnos nem emlékszem már, hogy mennyi versét adtuk közre a lap mely számaiban, de annvira emlékszem, hogy 1933-ban Engemet, A gárda üzen, Földem, Tündöklő föld című verseit megjelentettük. Pestre költözése után kapcsolataink meglazultak. Mindkettőnk egészségi állapota igen megromlott. A tanítás munkáján kívül időmet a pártéletben való intenzív részvétel töltötte ki. Felszabadulás után a helyi lap is megszűnt, ami ismét távolabbra sodort az írástól. Egyszeri levélváltásunkra emlékszem csupán. Valamikor az ötvenes évek folyamán amolyan sárréti jellegű kultúrestet akartam rendezni a gimnáziumban. Erről felfogásom szerint Sinka István nem hiányozhatott. Levélben kértem meg néhány sárréti balladája felolvasására, de súlyos betegségére hivatkozva kitért kérésem teljesítése elől. Ez utolsó levélváltásunk után már csak a sajtóban olvastam egyre romló egészségi állapotáról, végül haláláról is. FÜLÖP KAROLY SINKA ISTVÁN KÖLTÉSZETÉRŐL I. Sinka István, a Kelet felé néző költő, akinek paraszti vérében ezer év előtti homályos emlékezések villództak fel, amikor ösztönösen, először, minden előzmény nélkül írni kezdett. Keletről hozott fényt, hangot, csillagot és formát. Költészete így lett a lélekben keletinek maradt magyar parasztság, de kifejezésben a nyugati, nyugtalan, szabad verset követő, a bizarr tömörséget kereső lélek különös megnyilatkozása, amint kiszáll az egyszerű rögök, a paraszti világ primitív valóságai közül, mint egészen differenciált, modern jelenség. II. Sinka István költészetének nem ismerjük a fejlődését. Nem tudunk beszélni nyugtalan élményeket jelentő állomásokról. Magányosan, csendesen, egyszerű szíve alatt hordozva rejtett küldetését, bukkan föl a sárréti pusztán, mint őszi éjben lobogó rőzseláng. .. Korábban alig írt, írni is majdnem elfelejtett, a könyvtárak dús szellemtájai, antik és modern egyaránt zárva voltak előtte. Paraszt volt, juhász, dolgos, nehéz és kemény, akinek egyetlen öröksége az ősi mélabú és egy kis fapohár, melynek tört kelyhén a csönd mereng csak, mint ősei telkén. (Örökség.) III. És mégis eljött és Kelet kapujában, a naptámadat felé fordítva az arcát, énekelni kezdett „különös sípon, különös lázban". Ügy látja magát ebben a pózban, mint egy napimádó táltos — bő, fehér palástban, arany sarú a lábán, akinek a lelkében ezer év után viharrá dagadt a „földszagú paraszt" tragédiája. Tehát dalolni kell. Ki kell piszkálni a hamu alól kuruc fájdalmak elomló tüzét, megkeresni 158