Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 1. szám - KIÁLLÍTÁS - Kovanecz Ilona: Koszta Rozália kiállításáról

pasztellszínekben pompázó „Tavasz

1

1, vagy az érett nyár átütő, tüzes színeit magukba sűrítő „Virágok". A napraforgók többször is visszatérő témája a forró alföldi nyár sárgás-barnás meleg színharmóniájában dekoratív monumentalitással kel életre Koszta Rozália ecsetje alatt A világ, melyet elénk tár, szűkebb hazája, szülőföldje világa, annak egyszerű mindennapi élete, az őt körülvevő emberek típusai, érzései, de a művész, aki emberi nagyrabecsüléssel művészete középpontjába állítja mindezt, — széles látókörű, az emberi kultúra minden múlt és jelen értékét gondolkozva elemző és elsajátító ember. Magáról mindig keveset beszél, soha sem törekszik feltűnésre. Rendkívül szerény és zárkózott, ha saját magáról van szó; enegrikus, aktív, ha mások ügyét kell képviselnie. Az egyszerű emberek között emberi közvetlenséggel rögtön otthon van, sok szeretettel és másokat is felgyújtó lelkesedéssel neveli őket a művészet megértésére, és igénylésére. Saját művészetéről a leglakonikusabban nyilatkozik, kiállítása katalógusában is csak szűkszavúan vall arról, hogy művészete abban a talajban gyökeredzik és él, mint ő maga, aki Gyula városának szülötte, s hogy a nagy alföldi festők, művészi és szellemi örökségét tartja példaképének, E vallomása is olyan magasan summázott, mint képei: „Szeretem az embereket, akiket nap mint nap ismerősként vagy barátként üdvözlök, hiszen gondjaink, örömeink közösek. Munkámban őket kívánom megmutatni tiszta érzéssel, a színek, formák gazdag változatával, mert nemcsak a nevem, de a gazdag szellemi hagyomány is kötelez, ha már ecsetet vettem a kezembe". Képei és a művészeti közéletben vállalt áldozatos munkája bizonyítják, hogy következetesen meg is valósítja a vállalt példát, művészetével hazáját és népét szolgálja. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, akik a felszabadulást érzékeny ifjakként élték át, akiknek öntudatát a világot átformáló fényes szelek alakították, akik még maguk is tapasztalták, milyen volt a múlt, és akiknek szárnyat adott a társadalmi átalakulásért vívott harc. Azóta is ezen az úton halad. Erősen és szilárdan áll a maga lábán, töretlenül és szívósan harcol nap nap után a maga eszközeivel, festészetével és társadalmi munkájával egyaránt azért, hogy népünk a mi új társadalmunkban nemcsak anyagiakban, hanem szellemiekben, kultúrában is gazdagabban élhessen. Budapesten és külföldön folytatott tanulmányai után visszatért a számára legmélyebb élményeket jelentő hazai földre, s itt alakította ki sajátos, egyéni művészi kifejezőnyelvét. Azóta is többször járt külföldön, városokat, népeket, nagy múzeumokat ismert meg, magába szívta az európai kultúra hatalmas örökségét, de soha, semmit nem utánzott, csak a tanulságokat szűrte le a maga számára. Ebben feltétlenül rokona nagy alföldi festőinknek, akiket példaképként tisztel. Rokonítja velük Koszta Rozáliát az élet őszinte, igaz csodálata, a néppel való azonosulás érzése, a hazai táj, az emberek, a sajátos alföldi levegő visszaadására irányuló törekvés — de mindezen túl az a nagy emberi komolyság és felelősségérzet is, mellyel saját alkotóművészetét fejleszti. Kiállított művei — az utóbbi évek termése — így együttesen különös erővel, mint egy nagy zenekar, zengik azt a témát, ami a korábbi kiállításokon bemutatott egy-két képéből is kicsendült: ez a művész a humánum harcosa; a bonyolult mechanizmusok, az elgépiesedés, a technika fetisizálásának nagyhangú, divatos művészeti áramlatainak hozzánk is elgyőrűző kavargásában azt mutatja meg, az egyszerű, az emberi : — örök és szép. Nem véletlenül választotta kiállítása katalógusában azt a mottót, amit Sophoklestől kezdve Gorkijig, és utána is, az emberiség nagy szellemei vallottak: „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb". Ez a gerince Koszta Rozália művészetének is, ezt sugallja a kiállítás minden képe. Köszönettel és elismeréssel fordulunk e művek alkotója felé, mikor képeit szívünkbe zárva távozunk e kiállításról, s kívánjuk, továbbra is ezen az úton haladva érlelje, teljesítse művészetét. KOVÁNECZ ILONA 102