Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)

1969 / 2. szám - SZEMLE

szik figyelme túlságosan a termelési gyakorlat agrártechnikai problémái felé fordult s nem ügyelt eléggé a termelés és az ember kapcsolatára. Legjobb talán, ha példával világítjuk meg e kérdést. A puszta lakossága döntően két településről, Hódmezővásárhelyről és Orosházáról származott. Kár, hogy nem tudjuk, mi a két népesség közötti arány s még sajnálatosabb, hogy az egész anyagot egalizálva kapjuk és soha nem tudjuk meg, hogy a kétféle eredetű népesség kultúrájában mutatkozik e különbség. Nem gondolunk arra, hogy a termelés alapvető technológiájában lennének különbségek, de egyes részletekben, különösen a terminológiában lehetnek eltérések. A szerzőnek a földművelésről írt munkájában olvashatjuk, hogy a kétféle népesség „sajátosságai eltűnőfélben vannak, de még eléggé észrevehetők." Helyes lett volna ezeket az eltéréseket mind a földművelés, mind az állattartás vizsgálata során konkrétan megmutatni, nem megelégedve egy ilyen általános, s valljuk meg, semmitmondó észrevétellel. Ez legalább olyan fontos kérdés, mint az agrártechnika ismertetése, mert így tájékozódhatunk a kultúra fejlődésének menetéről, mozgásrendjéről, s konkrétan látnánk két, egykor meglehetősen eltérő kultúrájú népcsoport integrálódásának állapotát. Az így feltárt anyag nyújthatna Orosháza településtörténetéhez differenciáltabb bizonyító anyagot. Ahogy ügyelt Nagy Gyula több ízben az rk. népesség eltérő gyakorlatára, ugyanúgy helyes lett volna a protestáns felekezetek közötti különbségekre is figyelni, így is megadhatta volna Orosháza és Hódmezővásárhely sajátosságait. Dicséretes, hogy figyelt a vagyoni egyenlőtlenségekből adódható eltérésekre s annak megállapítása is hasznos, hogy az egyéni különbségek a zootechnikában erősebben jelentkeznek, mint a vagyoniak. Határozottabb szemléleti állásfoglalás jelentkezik abban — bár egyoldalú indoklással —, hogy Nagy Gyula mellőzi a levéltári kutatásokat. Sajnos az utóbbi évtizedekben ezzel kapcsolatban egy túlhajlás és erős formalizmus figyelhető meg irodalmunkbán. Legtöbb ide kapcsolódó meggondolás nem a néprajzi kutatás elméleti megfontolásaiból, hanem a hazai gazdaságtörténeti kutatás gyengeségeiből fakadt. Másrészt a primitív munkamódszer a történeti szemlélet érvényre jutását úgy véli biztosíthatónak, hogy minden különösebb lényegi indok nélkül egy-két történeti adatot, levéltári jelzetet csatol a néprajzi dolgozathoz. Ez már annyira követelménynek látszik, hogy Nagy Gyula is szinte mentegetőzésre kényszerül, hogy nem használt levéltári anyagot. Mostanában, hogy a gazdaságtörténeti kutatások örvendetesen a fejlődés jeleit mutatják, lassan szükségtelenné válik, hogy az etnográfus kissé dilettáns módjára levéltári forrásfeltárást végezzen s ezzel kicsit le is mondjon a récens anyag mélyrehatóbb elemzéséről. Félreértés ne essék. az etnográfusnak nagy szüksége van az írásos források tanulságaira, döntően azért, hogy relatív kronológiáját abszolút kronológiává tudja alakítani, de tevékenysége nem pótolhatja — még lokális vizsgálat szintjén sem — a gazdaság- és technikatörténeti kutatásokat. Forráskiadványok esetén elmélyült történeti ismeretekkel ugyan, de néprajzi anyagot kell közkinccsé tennie, ha speciális feladatát jól akarja ellátni. Nagy Gyula ezt helyesen értette meg. Az emlékezettel elérhető tudásanyag rögzítésében módszeresen törekedett adatainak időhöz kötésére, bár több esetben ezt árnyaltabban is tehette volna, hisz a vizsgált időszakban elég jelentős változások figyelhetők meg. Álláspontja az ökonomizmus tekintetében is tisztázott. Amennyire fontos lehet esetenként egy-egy jelenség szerepének mértéke, intenzitása, szociális beágyazottsága. ugyanúgy mellőzhetők e mennyiségi szempontoknak a részletei általában. Menynyiségi, statisztikai értékű anyagot a néprajzi kutatás módszereivel alig lehet produkálni s ennek értelme is csak kivételes esetben van a mai ismeretek differenciált szintjén. Kutatási lehetőségeink inkább csak elvek, tendenciák, folyamatok, eljárások stb. bemutatására nyúitanak módot, de az ezekből adódó összkép beszédes a társadalmi érték mennyiségi vonatkozásában is. A mű egyik legfőbb értékét éopen abban látjuk, hogy statisztikai adatok nélkül, kizárólag az állattartó kultúra elmélyültségét plasztikusan elénk állítva mutatja meg, hogy milyen kiemelkedő volt az állatok jelentősége a paraszti gazdaságban, háztartásban. Az etnográfusnak éppen a tartásmód részleteinek feltárásán keresztül kell felhívnia a figyelmet e termelőtevékenység jelentőségére. Azt mondhatjuk, ez itt sikerült. Elismerően lehet szólni a mű stílusáról. A szerző fogalmazása sallangmentes, világos és tömör. Ez utóbbival kapcsolatban csak annyit jegyzünk meg, hogy a rajzok és fényképek aláírásait jobban egyeztetve némi ismétlés elkerülhető lett volna. A kötet rajzai igen kiválóak, a néprajzi publikációk átlagos szintjét meghaladják. '378