Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)

1969 / 2. szám - KIÁLLÍTÁS - Dr. B. Supka Magdolna: Kohán György gyulai emlékkiállításának margójára

gondolkodnom az anyagról. A gyulai várban, ahová április 4-re tervezték e kiállítást, rosszat mutatott a nedvességmérő, az esős, tavaszi napokon. Hanem elkészült időközben a Városi Tanács tiszteletreméltó és páratlan kulturális ügyszeretetéből az Erkel Múzeum új kiállítási csarnoka. Itt nyílt meg az emlékkiállítás 1968 decemberében. Ennek belseje négyzetalakú, két szintű, a középtérben két lépcsőfeljárattal. Ezek ugyan megbontják a hátsó fal áttekinthetőségét, ugyanakkor két középfallal gazdagítják a terem falfelületét. Intimebb, normál méretű kiállítási anyag modern, ízléses bemutatására igen kedvező hely ez. A csarnoktér tagoltsága nem adott olyan falfelületet, amelyen kellő nézőtávolságban szemlélhetnénk az óriás méretű és léptékű Kohán-műveket. A régenvárt emlékkiállítás feladata pedig végülis az volt, hogy a becses hagyatékról minden tekintetben jellemző, összefoglaló képet adjon. A rendezés nem vállalhatta e művek bemutatásának további halasztását. Tehát az arányok, az alakok, a tájak lépték és fe~,tésmódbeli különbségét kellett valamikép athidalni, a néző számára érthetővé tenni, egyetlen teremben. Eleve ki kellett hagyni a válogatásból az olyan méretű képeket, amelyek túlnőttek a falmagasságon. Maradtak még mindig problémaként azok a monumentális arányú művek, amelyek épp csak hogy befértek a mennyezet alá. E tekintetben segítségemre volt Kohánnak egyik régebbi tapasztalata, — mely miatt nem akart többé kiállítást — „Nem a madaraknak festek, hanem az embereknek, — miért akasztják magosba azt, amit én földön állva festettem, földön állóknak" — mondotta indulatosan. De a művek egymásmelletiségét mégis meg kellett oldani. A tartalom volt az a fonál, amely segített a megoldóban. Ezt példáznám röviden néhány falrészlet felidézésével. A bejárattal szemben, hátsó, központi falon volt a „Ház előtt" című hatalmas festmény. Azon két parasztasszony áll, egymással szemközt kendőjébe burkolózva, klasszikusan szimmetrikus kompozícióban. Távoli rőt fénysáv jelzi az alkonyt. Ezt a hangulatot kellett és lehetett felerősíteni két oldalról, az éjszakai vörösholdas képpel. Két rendkívül erős Napkorongos táj kellett hogy lezárja a szélek felől ezt, a festészetben páratlan természeti varázslatot. De úgy, hogy azok — a nappal és az éj — ne vegyék el egymástól tündöklésüket. Ezért haragoszöld vihartépte akácoskép állott közébük bal felől, jobbról meg egy koporsót vivő bivalyos szekér mögül a sziklatömbszerű füzek fekete-zöldje válaszolt reá. Az emeleti középfalon a „Marokszedő" nő hatalmas alakja állott. Mozdulatát, testének hirtelen a földighajló ívét Kohán festészetében megtaláltam másként, a természetben, a szivárvány ívében: két ilyen festménye kísérte a földi témát, égi témaként. Volt a kiállításnak egy élet, és egy halál-l'ala, hogy tartalom és hangulat teljes intenzitásában, dur és moll hangnemben szólalhasson meg. Az életfal közepén barbár erővel megfestett fekvő nőalak, jobbról-balról húsos napraforgók, rohanó tájnáttérrel, és a száguldás zseniális ábrájával, a Kerékpározókkal: színeiben az egész tobzódó vitalitású. A „halál-fal" a koporsóra omló kendős parasztasszonnyal s a megrendítő ravatalkeppel, a „Requiemmel". A két középfalon bensőséges, lírai hangon muzsikáltak a viasztempera-képek mint Kohán Beethoveniének szimfóniáiban következnek a fokozhatatlan fájdalmú fortissimokra, hirtelenül, a végtelenül vigaszos pianissimok. E néhány fallal azonban kellőkép nem jellemezhető az emlékkiállítás minden problémája, legfőképpen ez: a közönség viszonyulása a váratlansághoz, ahhoz, hogy hazánkban sehol, soha nem láthatta ezt a fajta monumentalitást, mivel az csak a régi egyiptomi és indus művészetéhez fogható. Lenyűgöző hatalmasságnak lehetne nevezni azt, nem szakmai jelzővel. A képek nagy méretén túl azért nem kerültek e művek magánlakások falára, mert „a dráma nem kellemes!" — mondta és tudta Kohán György. Ha mégis, egész pályája során ezt az eladhatatlan műfajt végezte, idegei, egészsége árán: megsejtjük vállalásának nagyságát és szépségét. „A képeknek ökle és simogatása egyszerre van!", — ezt a koháni mondatot hallottam rendezés közben, annak szellemét igyekeztem követni, azzal is számolva, amivel a mester egész pályáján számolt: nem rögtön, és nem mindenkinek való, hogy egyként félje, tisztelje, meg szeresse is a villámot. DR. SUPKA MAGDOLNA '326