Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)

1969 / 2. szám - KIÁLLÍTÁS - Dr. B. Supka Magdolna: Kohán György gyulai emlékkiállításának margójára

bele az anyagba, főműveket, melyek egy része már köztulajdonban volt, másik részét különféle tárlatokra való beküldésükkor rövidúton kizsűrizték, mely balgaságra így kívántam felelni a művész nevében.) Az anyag nagyjából egységes volt, technikájában és hangvételében. A termek sora pedig lehetővé tette annak tartalom és forma szerinti tagolását, körülbelül úgy, ahogyan a versek egyes strófái új s új gondolatot és hangsúlyt adnak a költemény egészének. Kohán György fiatal korának áldott-békés lírája, falusi estéi a Petőfi versek bensőséges hangján szólaltak meg. Egy-egy teremben a Termés, a Nyár, a Gyümölcsszedés, fiatal asszonyok-lányok himnusza szólalt meg, másutt a paraszthalál utolérhetetlen egyszerűségű és drámaiságú jelenetei. Egy nagyméretű teremben hatalmas grafikái, melyek a Háború emlékét idézték 1940—41-ből. Különállóan, az emelet dísztermében kisebb grafikáinak kiállítása: ezek megmutatták Kohán kultúrájának, gondolati vehemenciájának gyökereit, s az antik tragédiák nemes páthoszához, tartalmi tömörségéhez vonzódó szellemi alkatát. A rendezésre, amelyet Kohánnal megbeszélve akartam végezni, nem tudott feljönni Hódmezővásárhelyről. Talán jobb is volt így. Mert így tanúja lehettem annak a félelmetesen szép néhány percnek, amikor életében először találkozott szembe, — sok teremben, falon, és egyszerre, együtt — életművének ezzel a varázslatos arculatával. Látszott, hogy megdöbben saját teremtőzsenijének e zengő visszhangjától, nehéz évtizedek tükrétől, — aztán csendes lett, megilletődött, mint anya az újszülött megpillantásakor. A „szakma" számára fel kellett hogy villanjon Kohán festészetének európai súlya, jelentősége. Akik addig „csak" az alföldiek egyikét látták benne, meglepve, vagy éppen megrökönyödve fedezték fel három évtizednyi szívós formakutató munkájának eredményét, a gulliveri lépést, amelyet a magyar provinciából az egyetemesbe tett. Vegyük azt is tekintetbe, hogy Kohán ekkor már több évtizede tisztában volt életművének jelen és jövendőbeli jelentőségével, azzal amit monumentális falfestészetünkben elvégezhetett volna, hogyha bár egyetlen falképi megbízatást kapna. Az 1935-ös kiállításon határozta el a Képzőművészeti Állami Lektorátus vezetője, hogy mihelyt megfelelő méretű és jelentőségű falat talál az országban, azt Kohánnak biztosítja. 1966 tavaszán Székesfehérvár a Szakszervezeti Székház díszterme részére kért falképet. Kohán művei közül a 10 méteres, Háború emléke című frizre esett a választás. Michelangelói szenvedéllyel és tudással megalkotott korai műve ez, klaszszikus, és heroizáló hangvétellel. Mozaikba kívánkozott. Kivitelezését e sorok írója beszélte meg Kohán Györggyel és az általa megjelölt művészzsűrivel. A kivitelezéshez szükséges különleges és sokféle márványanyag beszerzése egy esztendőbe tellett, a megvalósítás sziszifuszi munkáját Csákvári Nagy Lajos végzi, azzal az átéléssel, hogy a már nem élő mester szándékát, a mű szellemét a rajzhoz híven tegye át a mozaik szellemébe. Egyik Kohánról megjelent posthumus cikkben olvastam, hogy ez a művész: nem akarta a halhatatlanságot. Ez képtelenség. A cikk írója talán nem ismerte Kohánt magát, és különféle információk alapján arra keresett magyarázatot, hogy életművének zöme-java mi okból maradt ismeretlen. Kohán az életet magát is akarta, szerette, de ilyen életművet csak az életigények feláldozása árán lehet megalkotni. Félkézzel, félszívvel, könnyebb sorsra sandítva: nem. Annyit szenvedett, hogy még a siker is megviselte. Mégis, nagy betegen, operáitan megmelegedett a szíve az utolsó jótól, amit az élettől kapott, a Kossuth-díjtól. S ettől kezdve halhatatlanságára irányult minden figyelme, hiszen az életre már nem irányulhatott, művét pedig elvégezte. 1966 kora őszén, pusztulásának haláliramában márcsak ennek sorsát kívánta rendezni és biztosítani. Ekkor ajándékozta hagyatékát Gyula városának. E sorok írójának ekkor tett fel három kérdést, amelyek a mozaik megvalósulására, egy művészetéről szóló monografikus tanulmányomra vonatkoztak és arra. hogy 1967-es kiállítását rendezném-e? Én a Pogány ö. Gábor által ismét felajánlott Galériabeli nagy grafikai kiállítására gondoltam, ő pedig, mint kiderült, a Gyulának ajándékozott anyagra, mivel úgy remélte, hogy annak kiállítását még megéri. Sajgó érzéssel, sejtéssel tettem ígéretet arra, hogy mindhárom dolog megtörténik, — de abban nem hittem, hogy még Kohán György életében. Hiszen olyan volt már a tekintete mint a sebzett szarvasé. És meghalt még azon év, 1966. december 16-án. 1967 tavaszán, a gyulai hagyaték áttekintésekor már emlékkiállításként kellett '325