Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 3. szám - SZEMLE

EPER JESSY GÉZA: MEZŐVÁROSI ES FALUSI CÉHEK AZ ALFÖLDÖN ÉS A DUNÁNTÚLON (1686—1848.) (Budapest, 1967. Akadémiai Kiadó. 278. p.) Szádeczky Lajos 1913-ban megjelent munkája (Iparfejlődés és a céhek története Magyarországon I—II.) óta Eperjessy Géza könyve az első, amely a hazai céhtörténet egy korábban csak helytörténeti igénnyel kutatott, fontos területének monográfikus feldolgozására vállalkozott. A megelőző búvárkodások zöme elsősorban a jelentősebb iparral rendelkező városokkal (Buda, Pozsony, Kassa, Debrecen stb.) foglalkozott, a kifejezetten agrárjellegű alföldi és dunántúli kisvárosok, népesebb községek céheiben és azokon kívül folyt iparűzést csak mellékesen érintette vizsgálatai során. Ez utóbbi települések helytörténészei azután vagy nagyobb súlyúnak ábrázolták az adott mezőváros vagy község céhes iparát, mint amilyen valójában volt, vagy pedig mindössze néhány számadattal emlékeztek meg róla. Eperjessy Géza kötete ennélfogva már témaválasztásában is több évtizedes hiányt pótol. A felszabadulás után több kitűnő feldolgozás született ugyan a tárgykör egyes területeinek érintésével, de nagyobb lélegzetű marxista monográfiáig csak az iparfejlődés teljes problémakörében jutott el a kutatás. (Mérei Gyula: Magyar iparfejlődés 1790—1848.) Könyve bevezető részében szerzőnk joggal hangsúlyozza, hosy munkáját a többször emlegetett, de valójában súlyosan elhanyagolt mezővárostörténet részének tekinti. Helyesen mutat rá arra, hogy a török alól felszabadult hódoltsági területeken lényegében a 18. század első felében elindult céhes szerveződés esetében a kialakulás egybeesik a bomlással. Mire az Alföld és a Közép- és Dél-Dunántúl nagyobb településeinek céhei megszülettek, a céhrendszer megszüntetéséért kezdtek harcot a lassan kialakuló tőkés termelés szerepvivői és támogatói. A sok új megállapítást tartalmazó, körültekintő forrásfeltárásra alapozott monográfia adatai azt mutatják, hogy a török kiűzése után Jászberényben, Baján, Aradon és Hódmezővásárhelyen alakultak az Alföld első céhszervezetei. Az iparűzők a parasztlakosságból kerültek ki. A fejletlen belső piac, a helyi nyersanyagbázis korlátozottsága súlyosan fékezte az iparfejlődést, ugyanakkor jelentős ösztönző volt az uradalmak szükséglete. A mezővárosokat, községeket kézbentartó uradalmak és a tőlük függetlenedni kívánó céhes iparűzők között nemegyszer éles ellentétek támadtak. Mária Terézia 1761-es nevezetes rendelkezése után a nagybirtokon kívül a megyétől is közvetlenül függtek a céhek. Az egységes céhlevelek bevezetésével együtt megnyirbált önállóságuk, s ugyanakkor a céheken belüli mesterek minden versennyel szemben megnyilvánult monopolisztikus törekvése lehetetlenné tette az ipar szükséges mennyiségi fejlődését. A zárt létszám bevezetése, a merev vallási elzárkózás, a legények érdekvédelmi törekvéseivel szembeni ellenállás a céhrendszer megkövesedésének jele. Az aránylag csekély vagyonnal, tőkekészlettel rendelkező céhes mesterekből a mezővárosokban csak nagyritkán lettek tőkés vállalkozók. A kitűnő kötet legérdekesebb fejezeteiben azokról a jelenségekről olvashatunk, amelyek a középnemesség szemléletét kifejező megyék, továbbá az uradalmak céhellenes magatartását sokoldalúan megvilágítják és annak alapjait jellemzik. A mozgékonyabb, tőkeerősebb kereskedőkkel és a céhen kívüli kontárokkal a vármegyék és a nagybirtokok urai érdekazonosságot találtak, mint azt a kötet — többek között — éppen gyulai példákkal igazolja. A monográfia függelékében Eperjessy Géza a XIX. században Magyarországon működött céhek lehető teljességű jegyzékét adja. Megyénkénti csoportosításban (azon belül a városok, községek betűrendjében) több mint 1300 céh adatait közli, a vonatkozó levéltári jegyzetekkel együtt. Ez az adattár a helytörténeti kutatásokhoz kitűnő segítséget nyújt, sokkal bővebb és pontosabb, mint Szádeczky hasonló célú összeállítása. Megyénk szempontjából nézve a kötetet, a fentebb körvonalazott általános megállapítások, szempontok helyi résztanulmányokban történő alkalmazását, továbbkutatását kell feladatunknak éreznünk. Eperjessy könyve Békés megyei adatokban és kifejezetten a mi területünkre vonatkozó megállapításokban eléggé gazdag, bár fő forrásbázisa az Országos Levéltár helytartótanácsi anyagán kívül a Pest megyei és a Csanád megyei meg a makói egykorú iratokra terjedt ki. Megyénkre nézve az 442.