Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 1. szám - Dr. Szabó Ferenc: Az első ipari sztrájk Békés megyében (A békéscsabai építőmunkások bérharca 1902-ben9

1887-ben 272 segéd és 52 inas, 1900-ban 976 segéd és segédmunkás, valamint 400 inas, 1910-ben 1941 segéd és munkás, 576 inas volt a városban. Az egyes iparágakat tekintve Békéscsabán, a ruházati szakmák után (1900-ban 804 személy; mesterek, segédek, inasok együtt) az építőiparban dolgozók voltak a legtöbben. A népszámlálás szerint 1900-ban 247 kőművest és 142 ácsot írtak össze a városban. (Mesterek, segédek, inasok együttesen.) Ezekben a mesterségekben — más szakmákhoz mérten, az építőmunka jellegének megfelelően — jóval magasabb volt a segédek, segédmunkások és inasok aránya, mint a többi (pl. a ruházati) iparoknál. Ezt figyelembe véve a századfordulón legalább 180—200-ra tehetjük a kőművessegédek és betanított munkások és legkevesebb 100—110-re az ácssegédek és gyakorlottabb segédmunkások számát Békéscsabán. Az építkezésekhez nagy számban felfogadott napszámosok, kisegítő, szakképzetlen munkaerők arányáról még hozzávetőleges képünk sincs, őket a statisztika nem mutatta ki. Az inasok egyébként a bérharcok során többnyire nem játszhattak lényeges szerepet, mivel a szakegyleti szervezkedés rájuk nem terjedt ki, másrészt pedig a tanoncszerződés az inasévek tartamára teljes lekötöttséget jelentett az ő esetükben. Alapjában véve tehát 300 személy körül lehetett annak a bérmunkásrétegnek a létszáma Békéscsabán. amelyből a szakmai szervezkedéshez és az építőmunkás bérharcokhoz szükséges tömeg, a személyi bázis, kikerülhetett. (Nem vesszük figyelembe ezúttal azt a fontos tényt, hogy a csabai ács- és kőművesmunkások közül is sokan nagy távolságra, az ország másik végébe is elmentek dolgozni, ha jobban fizetett munka akadt.) Ami a csabai építőmunkásság — s egyáltalán az alföldi mezővárosokban élő ipari proletariátus — szociális helyzetét, bér- és munkaviszonyait illeti, csak alig használható, általánosabb vélemény megformálásához felette kevés tényanyagot ismerünk, azokat is főként a bérharcok körüli adatokból. Ezen a téren a kutatás még a kezdeti lépéseket sem tette meg. Annyit tudunk mindössze, hogy a földmunkássághoz mérve az iparban dolgozó segédek helyzete, bérezése valamivel jobb volt, s viszonylag jobbnak mindható amiatt is, mert még az időjáráshoz kötött építőiparban is évente legalább nyolc hónapon át nemegyszer állandóan volt munka és kereset. Az első csabai sztrájk előzményeinek és körülményeinek boncolgatása során kiemelkedő figyelmet kell szentelnünk az 1900—1903 közötti gazdasági válságnak. Köztudott, hogy az építőipar jó vagy gyenge prosperitása a kapitalizmus viszonyai között kifejezetten a mindenkori konjunktúrától függött. A válságmentes, komolyabb tőkefelhalmozást hozó, nagyobb befektetéseket is lehetővé tevő esztendőkben sok munkát kapott az építőipar, a válság éveiben viszont az építkezések száma — s különösen a nagyobb részt kitevő magánépítkezéseké — nagyon megcsappant. Az építőipari bérmunkásokat alkalmazó mesterek és vállalkozók — kihasználva a válsággal járó munkanélküliséget — igyekeztek minél inkább leszorítani a munkabéreket, ugyanakkor nem csökkentették a munkaidőt, s egyre jobban elterjesztették az ún. akkoramunkát. (Alacsony átalánybérért végzett teljesítményfizetés.) Ez volt a helyzet Eékéscsabán is. Az építőipari munkásság — ugyanúgy, mint más szakmák proletárjai vagy 19