Békési Élet, 1967 (2. évfolyam)

1967 / 3. szám - SZEMLE

dács Pál is mind a községi iskola, mind az egyház működését részletesebbea elemzi. Intenzíven élt tovább a népművészet minden ága. A népdalok természeti képeiben az új otthon tájai kapnak hangot, a népviselet, a szokások is elég sokáig megmaradnak. Kár, hogy mindezekről nem történik említés. Hasznosnak tartjuk a mű végén található Zárszót, mely az egész telepítési folyamat összegzését adja. Egyet kell értenünk abban, hogy a telepesek hatalmas áradatát első helyen a feudális, szociális elnyomás idézte elő, s ennek csupán része volt a vallási üldözés. A könyv mellékletei a telepesek névsorát (Mezőberény), szerződéseit és az úrbéri kérdéseket, feleleteket tartalmazzák. DR. KRUPA ANDRÁS SZILAGYI MIKLÓS: ADATOK A NAGYKŰNSAG XVIII. SZÁZADI NÉPRAJZÁHOZ (Szolnok megyei Múzeumi Adattár 5. Szolnok, 1966. 138 p.) A szolnoki múzeum előttünk fekvő kiadványáról a Békési Élet-be írni három okból is szükséges. Először is azért, mert a szerző Békés megyei, a gyulai múzeum igazgatója. Ez ugyan külsődleges szempontnak hathat, ha nem tudnánk — s egyben ez a második ok — hogy Szilágyit nagymértékben ösztönözhette a gyulai múzeum kiadványsorozatában annak idején megjelent Barabás Jenő-féle hasonló, Békés megye XVIII. századi néprajzával foglalkozó munka. (Barabás Jenő: Békés megye néprajza a XVIII. században. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 58—59. Gyula, 1964. 68. p.). Harmadszor azért kívánkozik ide, a Békési Élet hasábjaira ez a recenzió, mert tájunkkal közvetlenül szomszédos terület népéletét, a Nagykunság XVIII. századbeli viszonyait mutatja be. A kiadvány hátsó borítóján Szabó László érdekesen összegezte Szilágyi munkáját. Rámutatott, hogy Szolnok megye a XVIII. században két nagy részre oszlott: a szabadalmas jász- és nagykun-kerületekre és a voltaképpeni megyére, az egykori Külső-Szolnok megye Tisza-menti falvaira; illetőleg, hogy a mai megye meg sem volt. A szabadalmas kerületek jász, illetve nagykun népének élete a kiváltságos állapot, az ebből következő eltérő fejlődés következtében más volt, mint a jobbágy-községek lakóié. A Szolnok megyei néprajzi atlasz munkálatai közben ismételten felvetődött az a régóta feleletre váró kérdés mibs'i és mennyiben különbözik a Nagykunság egykor kiváltságos, más fejlődést mutatott népének mai élete a környező, egykori jobbágy települések, a „megyei helyek"' lakosságának életétől? Hogy erre a kérdésre a kutatók érdemleges választ adhassanak, azt kell tisztázni, hogy a török kiűzése, a II. Rákóczi Ferc-nc-féle szabadságharc után, tehát a XVIII. század elején, amikor a konszolidáció elkezdődött, mi volt a Nagykunságban a tényleges helyzet. Mi maradt meg, élt tovább az egykori kun lakosságból, és hányan voltak a betelepülők, honnan jöttek, milyen mértékben befolyásolták az etnikumot? Ezekre a kérdésekre akar munkájában Szilágyi Miklós a történeti néprajz eszközeivel feleletit adni. Munkája — ha erről különben sehol sem esik szó — az akkulturizációs vizsgálatok körébe tartozik, ennek egyik legérdemlegesebb darabja. Szilágyi dolgozatán sok jelből látszik, hogy csupán része egy nagyobb anyaggyűjtésnek, feldolgozásra váró munkálatnak. A közreadott anyag három önálló tanulmányból áll. Az első a túrkevei és a kunszentmártoni halászattal foglalkozik a XVIII. század második felében: a második a Nagykunság méhészetéről szól, ugyancsak a XVIII. század második felében és végül a harmadik: Egy ínséees esztendő hatása a gazdálkodásra címen az 1790. aszályos év következményeivel foglalkozik. Az első két tanulmány két ősfoglalkozás helyi megnyilvánulásait mutatja be. Végső megállapításaiban összegezve azt mondja róluk, hogy mind a halászat, mind a méhészet jelentős, általánosan elterjedt, életmód-alakító erejű foglalatossága volt a nagykunságiaknak a. XVIII. század második felében. A nagy mennyiségű levéltári adat helyes csoportosítása, a mondanivaló logikus rend108