Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)

1966 / 2. szám - KIÁLLÍTÁS - Szilágyi Miklós: A IX. Alföldi Tárlatról

a kettős stációt, hisz a láttatás szándékát és a mű emíberi mondandóját nem szükségszerűen találja az érteni akaró igyekezet, s viszont: a műélvező olyan mondandót tulajdoníthat a műnek, amit az alkotói szubjektum, s annak objektivizálódása, a mű — nem akar közvetíteni. A kérdés tehát így hangzik: miért jelent emberi élményt az idei tárlat, s a fentebb említett emberközpontúság miért jelenti egyúttal a valóság mélyebb-őszintébb átélését? Az esztétikai élmény tudatosulásakor a műélvező azt firtatja, miért szép a műalkotás, s az élmény igazolására formai ismérveket keres. Az emberi élmény viszont nem igényli az igazolást, s ha mégis megkíséreljük „megmagyarázását", banalitásoknál aligha futja többre. Hadd idézzek két példát! Szalay Ferenc az egyik példa. Művészünk nem lep meg váratlanmeghökkentő formai vívmányokkal, eszköztelensége már-már festői konzervatívizmusnak minősül (— ha e kategóriát azok részére tartjuk fenn, akik nem akarják kanonizálni a formai újításokat.) Az emberi élmény azonban független ettől: a nyár visszafojtott lélegzetét, a sűrűsödő energia harmóniába oldódását, a megállított történések látvánnyá magasztosulását aligha magyarázhatom formai-stiláris jegyekkel. Az élmények totális em|beri átéléséről és képpé objektívizálódásáról csak anynyit mondhatok, hogy az én élményeimmel rezonáns. A másik példa Hézső Ferenc. A fiatal vásárhelyi művészre a struktív képszerkesztés igénye jellemző, de ha csak ezen mérnénk műveit, egy lenne azok közül, akik századunkban kimunkált stiláris vívmányokon csemegéznek. Hézső azonban éppúgy „eszköztelen", mint Szalay. Eszköztelen a szó olyan értelmében, hogy nem mérhetjük eszközein képeinek hatását. A naiv igazmondást, életörömlbe átjátszott Hézső Ferenc: Hazafelé Simon Ferenc: Magduska 80