Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)

1966 / 2. szám - ISMERETTERJESZTÉS - Dr. Sonkoly Kálmán: Az orvostudomány és a vallás

is vették. A 3. század elején élő Origenés egyházatya pl. Celsus ellen írt vitairatában azt fejtegeti, hogy Jézus az igazi megváltó orvos és nem Aesculapius. A biblia is őrzi ennek a törekvésnek az emlékeit, hiszen tele van orvosi utalásokkal. Jézus azt prédikálta: ,,betegeket gyógyítsatok, bélpoklosokat tisztítsatok!" Az ókeresztények az újtestámentumot „bölcs orvos könyveinek", Jézust pedig „áldott orvosnak" nevezték. Később az orvostudomány összeolvadt a papi funkcióval és az egyház teljesen kisajátította azt. A gyógyítás és az orvosképzés teljesen az egyház kezébe került. 529-ben Szent Benedek megalapította rendjét, a Benedek rendet. Ennek a szerzetesrendnek a fő feladata a gyógyítás, a betegekkel való foglalkozás volt. A kolostorok mellett szerzetesi ispotályokat, a kórházak őseit szervezték meg. Ebben a szerzetesrendi paporvosok és világi férfiápoló, ún. fráterek működtek. A paporvosok tudása csekély volt: kevés empirikus miűveltség keveredett sok misztikummal. Az egyházi felfogás szerint a betegség isten büntetése és csak istenfélő élettel, sok imádkozással és bőjtöléssel lehet segíteni rajta. Eleinte elvégeztek kisebb sebészi beavatkozásokat, mint tályognyitásokat, csonttörések-ficamok helyretevését, de később már csak érvágásokat és köpülyözéseket végeztek. Ez megfelelt az egyházi dogmáknak. (Ecclesia abhorret sanguine! Az egyház irtózik a vértől!) Ennek az lett a következménye, hogy a belgyógyászat elkülönült a sebészettől. A belgyógyászatot a papok művelték, míg a sebészeti ténykedéseket, mlint megvetett mesterséget, a borbély-sebészek és a hóhérok művelték. Ez bizonyos vonatkozásban a sebészet előnyére is vált. hiszen nem kötötte az egyházi korlátozás és így a gyakorlatból táplálkozva erőteljesen tudott fejlődni. A korai középkor orvostudományára jellemző volt a rrfisztika. Egyik legfőbb megnyilvánulása volt a szentek csodatevő hatalmának tulajdonított gyógyítás. Az egyház hirdette és tanította a szentek ereklyéinek és a különböző búcsújáró helyek gyógyító erejét. Ennek természetesen nemcsak hitbeli okai, hanem anyagi lehetőségei voltak az egyház és a különböző szerzetesrendek számára. A csodatevő hatalmat kiterjesztették a királyokra is. Ez a hit egészen a XVIII. századig tartotta magát, hiszen XVI. Lajos király, akit a francia forradalomban kivégeztek, még kézrátevéssel gyógyított. A szerzetesrendek azon jelszava: „A szenny a szerzetes ruháján legyen ellentéte szíve tisztaságának!" jellemezte is egyben a középkori városok szörnyű közegészségügyi állapotát. A járványok dúltak, pusztítottak, a pestisjárvány pl. 1348-ban csak Velencében 100 000 áldozatot követelt. A késői középkorban, a természettudományos törekvések erősödése eredményeképpen, sorra alakultak az orvosi egyetemek, amelyek szükségszerű megalakulása elől már nem lehetett kitérni. Az egyházak azonban ezeket az egyetemeket is igyekeztek befolyásuk alá vonni. Ennek a korszaknak a jellemzője a skolasztika. Az egyetemeken a tanítás abból állott, hogy a régi nagy tudósok műveit eredetben felolvasták, és attól egy vonalnyira sem volt szabad eltérni. Aki ezt megkísérelte, azt kezelésbe vette az inkvizíció, és utolsó állomása a máglya volt. Ilyen körülmények között a keresztény egyházak területén a középkori modern orvostudományt egyedül az arab, görög és zsidó orvosok terjesztették. Az európai középkori igazi orvostudományt ebben az időben egyedül a Spanyolországban levő ún. Nyugati kalifátus orvosainak a működése jelentette. A feudalizmus hanyatlásával, az új társadalmi forma, a kapitalizmus 72