Békési Élet, 1966 (1. évfolyam)

1966 / 2. szám - ISMERETTERJESZTÉS - Dr. Sonkoly Kálmán: Az orvostudomány és a vallás

dött. Ezzel az erősödéssel az ellentétek is jobban kiéleződtek közöttük, nyilvánvalóbbá váltak. Ismeretes, hogy a vallás és tudomány fejlődése nem arányosan ment végbe. A vallás sokkal hirtelenebbül terjeszkedett ki, mint a tudomány. Ennek oka egyrészt az, hogy a primitív népek gondolkodását kialakító létfeltételek különösen kedveztek a vallásos nézetek fejlődésének (ismeretelméleti gyökér), másrészt az osztály viszonyok kialakulásával az uralkodó osztály aktív harcot kezdett a vallásos nézetek általánosításáért (társadalmi gyökér). A vallás a papok monopóliuma lett, és egyidejűleg ők váltak a szellemi és gyakorlati élet legnagyobb részének vezetőivé. A papok szervezete, az egyház, alárendelte magának az összes tudományokat, így az orvostudományt is, és rendszerezve szentesítette azt. Az egyháznak ez a hatása visszavetette az orvostudomány fejlődését. Ezt a rabszolgatársadalom korában jelentkező kétféle fejlődési iránnyal, pozitív és negatív irányban bizonyítani is lehet. Egyiptomban, Indiában, Kínában, Mezopotámiában igen erős egyházi szervezettel rendelkező papi hatalom alakult ki. Az orvoslással is a papok foglalkoztak. Mire vezetett ez? Az orvostudományt az egyház elszakította a gyakorlattól, elvonttá, spekulatívvá tette. Az egyházi orvosok fokozatosan kiszorították a laikus orvosokat és a tudomány helyébe a vallás lépett. A vallás a legerőszakosabbam szállt szembe a gyakorlati tapasztalatok érvényesítésével, és a vallási nézetekből következtetett a gyakorlati tevékenység előírásaira. Pl. a budhista szerzetesek étrendi előírása az volt, hogy a beteg csak a mások által meghagyott ételmaradékot egye. A legfontosabb gyógyszernek a szent tehenek vizeletét tekintették. Ugyanez történt Egyiptomban is, ahol amíg az orvostudományt a laikusok művelték, virágzott. Később az orvoslás a papok kezébe ment át. A paporvosok eleinte a laikusok gyakorlati gyógymódjait értékesítették, de azt az istenek szerepeltetésével tették tekintélyesebbé. A sebészi ténykedések azonban problémíát okoztak számukra. A sikertelenül végződött sebészi tevékenységek ugyanis megingatták az emberek hitét mind a papokban, mind az istenekben. Ezért a papok felhagytak a sebészet folytatásával, inkább belbetegségekkel foglalkoztak, ahol az esetleges sikertelenséget mégiscsak jobban ki lehetett magyarázni. Azonban nem elégedték meg annyival, hogy tartózkodtak a sebészettől, de szigorú halálbüntetés terhe mellett a laikus orvosok számára is megtiltották a műtétek végzését. Így az orvostudomány fejlődésének a lehetősége gyakorlatilag megszűnt. Ugyanez történt Asszíriában és Babiloniában is. Ugyanakkor az ókori görögöknél és rómaiaknál, ahol a papság ilyen hatalomra nem tudott szert tenni, virágzó orvostudományt találunk. Itt is megvolt a világi és papi orvoslás, de mint két szemben álló irányzat. A papi orvoslás a fent említett ok miatt nem tudta elnyelni a világi orvoslást. Ilyen körülmények között, különösképpen a görög orvoslás, nagy lépésekkel vitte előre a tudomány fejlődését. Az ókori görög orvostudománynak két fontos tényezője volt: Hippokratész és az alexandriai iskola. Hippokratész fellépése a görög orvostudomány fénykorát jelentette. Hippokratész vitába szállt a szofista filozófusokkal, akik az orvosi gondolkodás befolyásolására törekedtek. Száműzte a babonás-mágikus elemeket, és helyükbe a természettudományos gondolkodást helyezte. A metafizikus magyarázatok helyett a logika módszereit, a jelenségeknek összefüggéseikben való vizsgálatát honosította meg. Hippokrates materialista szemszögből vívta harcát a természete tudományellenes, vallásos, idealista nézeték hirdetőivel szemben. Az ókorf 70