Evangélikus Gimnázium, Békéscsaba, 1913

Kirándulás Erdélybe.

(1914 május 30—június 3.)

Hátzsákos útrakész türelmetlen csapat nagy izgalommal várta május hó 30-án d. e. a budapesti gyorsvonat berobogását a békéscsabai állomáson. Mi voltunk ott, főgimnáziumunk 23 tanulója s két vezető tanár: Laurovics Ferenc és Vidovszky Kálmán. Idegesen vártuk, hogy elindulhassunk arra az útra, melyről már napok óta olyan sokat és olyan szépeket álmodoztunk. Erdélybe készültünk tanulmányi kirándulásra. Az idén valamivel lanyhább volt az érdeklődés, mert míg más évben 50 körül van a kirándulásra jelentkezők száma, addig ez évben csak 19 jelentette be részvételét. Ezeken kívül a „Kirándulási alap“ költségén vittünk még négy tanulót. (Machács Lajos VII.

o. t., Trnovszky Jenő V. o. t., Vidovszky László IV. o. t. és Pusztai Károly III. o. t.) De ez a kis csapat annál lelkesebb, boldogabb volt. Hisz ilyen csoportban talán még kedvesebb, tanulságosabb az út s a vezetése tetemesen kisebb fáradságba kerül. Kisebb csoportot könnyebb együtt tartani, jobb nekik magyarázni s nem kell attól félni, hogy nehéz utakon nagyon széthúzódik a csapat.

De most veszem észre, hogy én a kirándulás elméletébe akarok belebocsátkozni akkor, mikor nemsokára már gyakorlati úton szűrhetem le az idevágó tapasztalás eredményét. Hisz már Budapest felől erősen közeledik vonatunk. Már látható a prüszkölő masina. Most lassított menetben robog el előttünk, köhög, szuszog egyet, aztán megáll. Mi meg sietünk a vonat végére, ahol egy másod- osztályú kocsi áll teljesen a mi rendelkezésünkre, a kirándulókkal szemben mindig nagyon figyelmes Máv. jóvoltából. Egy-két pillanat és mindenki fenn van, sőt már ott szorongunk az ablaknál búcsúzásra készen. Lassan