Evangélikus Gimnázium, Békéscsaba, 1898
4 Könnyeinken át a glória fényében láttuk kiemelkedni a koporsóból. Olyan volt újra, mint akkor, midón édes hazánk is koporsó volt és ő megjelent, szive a szeretet lángját szórta az éjszakába s a magyar, mint egy gonosz álomból felocsúdva fordult feléje abban a hitben, hogy leszállóit legendában-dalban megénekelt ősi Patrónája. Olyan volt újra, mint akkor, midó'n gyászfátyolban, térden állva, koszorújával elismerését, imájával tiszteletét, kényével háláját hozta áldozatul a Haza Bölcsének ravatalára. Olyan volt újra, mint akkor, midó'n mosolygó arczával el-eljött hozzánk, bejárta hegyein- ket-völgyeinhet, szóba állt a néppel és nevét visszhangozta hegy-völgy erdeje, susogta a rét virága, dalba fonta a levegő ég dalosa, imába foglalta ez ország lakója Olyan volt újra, mint akkor, midó'n mint gyászolótündér, legszebb álmának, korán elhunyt egyetlen fiának képével, a természet rejtett szépségei között, hol erdőn, hol mezőn, hol tengeren merült fel vigasztalást keresni szomorú alakja. És olyan volt, mint akkor, midó'n ajkán- megzendült nyelvünk édes zenéje, mert ő szent kötelességének tartotta, hogy ismerje népét nyelvében is. Talán megérezte szive, hogy a koronásfő csak ez édesnyelven képes hozzája szólani úgy, hogy bizalmat és örömet fakasszon e nép kebelében. Mi szép példát mutatott e tekintetben is . . ! Hiszen ő is idegenül jött messze Bajorországból, nem a Duna, Tisza vidékének lombjai hajoltak susogva bölcsője felé, idegen nyelv gyümölcsein izmosodott meg költői lelkülete ... De elkapta őt szomorúságunk, könnyes-bús dalaink reszkető hangja,, el egy isteni sugallat, mely rávezette kezét e sokat szenvedő nemzet szivére s ő megtudta, hogy érdemes játszani e nép érzelmének húrjain, mert gyöngéd ujjak alatt azok nem adnak hamis hangot soha . . .
