Békés, 1937. (69. évfolyam, 1-296. szám)

1937-12-25 / 292. szám

\ 1937. december 25 szombat LXIX. évfolyam 292. s; ‘RTh'FTh'Q n ry t\. PvCi ifcSjflftHíSag íiarkesztőség és kiadóhivatal 6yala Városház-utca 7 szánt Telefon Gyula 33. Politikai napilap Főszerkesztő; OOBAY FERENC Eiőfizetéskegy .hóra helyben 3.50, vidéken 1.80 pengő Egyes szám ára 8 fillér Magyar karácsony Ezer esztendeje annak, hogy itt a Kár­pátok ölén megjelent Árpád népe és hazát alapított. Ezer esztendeje álljuk Kelet roha­mait és Nyugat szívós elsorvasztási szándékát. Kilencszáz egy néhány esztendeje, hogy a magyarság Krisztus szelíd igájába hajtotta fe­jét és minden karácsonykor várja a Megváltó születését. Ma is várjuk, hogy megszülessen a világ Megváltója. Mint már oly sok százszor, kigyulladtak a szent estén a karácsonyfa gyer­tyái, hogy szelíd fényük körébe gyűljön ösz- sze a család és a szeretet melege forrassza annyira össze a karácsonyfa körül telepedett embereket, hogy állják a harcot, mely még reájuk vár, itt is ott is feldiszitenek egy-egy fe- nyőfácskát, mely fenyő talán a Tátra oldalá­ról, talán a Hargita rengetegeiből jött ide hoz­zánk, hogy hirdesse a nagy magyar egységet és a nemzet elszakíthatatlan és örök összetar­tását. Hirdesse azt, hogy ott ahol a magyar fenyők nyúlnak az ég felé, nagy küzdelmet kell vívni széllel, viharral, de állani kell a harcot, bár csak sziklába lehet kapaszkodni és nem drága, nehéz televénybe. Hatalmas erőfeszítés a magyarság élete is, hogy megáll hasson az évszázadok viharában. Minden idők leghatalmasabb erőfeszítése után, amikor a magyar seregek vitézsége végig szárnyal az egész világon, elborul az ég, leszáll a legsö­tétebb magyar éjszaka. Az országot és a nemzetet kegyetlenül szétdarabolva öt hatal­mas sírba fektetik, de a sírokat halálos féle­lemmel állják körül és nem merik behantol- ai . A hüiál tor rnegrázkódik a legna­gyobb sir nagy halottja, az elalélt törzs és a sir mélyén iszonyodva ébred csonkaságára. De im, vér indul a megcsonkított törzsben, lassan keringő, de az élet piros vére. A sírá­sók nagy tömege megdöbbenve, a gyászolók kicsiny serege boldog örömmel látják, hogy a béna törzs rémes csonkaságában is életerős, és az élet piros vére egyszer ellenállhatatlan, le­győzhetetlen erőveri átfut a leszaggatott tagokba es egyíbiboros hajnalon felszáll asötét magyar éj, mind az öt sírjából felkél a nemzet és a Kárpátok alján, az Adria partján ismét kivirág- zika föld bokrétája: Nagymagyarország. Nagy- magyarország... Csonkaország.... Az egyik tele az élet minden fényével, a boldogság verő­fényes derűjével, amaz tele az élniakarás iszo­nyatos erőfeszítésével, a megpróbáltatások tenger keserűségével. Iszonyatos erőfeszíté­sek !... A világháborút követő fergetegben a nemzetek óriásai is inogva támolyognak s a béna, koldussá tett magyar áll e forgatagban, mert koldus sorsában, béna nyomorúságában is nagy nemzetek életereje lüktet ereiben. Lám, egy kis karác onyfa fénye mennyi bizalmat, mennyi hitet tud oltani, már-már csüggedő szivünkbe. Ha e csonka hazában, ha a bg&Tofe&a túl ma este kigyulladó kará­csonyfák, akár kacagás Cößiig' alattuk akár omló könnyeken törik meg a karácsonyi gyer­tyák sugara, elindulnának és itt a magyar síkon összegyülekezve egyetlen hatalmas fává tömörülnének, melynek orma felér az igazsá­got osztó Isten trónusához, ha a gyertyák fé­nye gigászi lángoszloppá fonódna össze, mely­nek fényétől elvakulná minden zsarnok, min­den bitorló, de fényesen ragyogna Krisztus szeretető és a magyar nemzet igazsága, amely semmivé hamvasztana minden elnyomást, minden láncot, a békeparancsok gyalázatok­mányait, de semmivé hamvasztaná az örök magyar átkot, a gyűlöletet és a széthúzást, akkor volna nékünk igaz karácsonyunk és akkor zengene az ég felé millió magyar szív­ből minden korok leghatalmasabb Hallelujája. De addig — kitudja meddig ? — szomo­rú a magyar karácsony. Nem tudunk mi gyertyát gyújtani a magyar karácsonyfán. Nem tudunk, mert ami lelkünk nem lángol a haza, a nemzet, a fajunk szeretetétől, de nem adhatjuk át keresztény hitünk tüzét sem, mert vajmi gyönge az. A legkisebb szélre ide-oda inog s oly könnyen el is alszik. Karácsonyfák körül összegyűlt magya­rok, amikor felcsendül a harangszó a szere­tetnek ezen a háromszor szent estéjén, néhány pillanatot szenteljetek annak, hogy gondolat­ban, lélekben gyűljetek össze az isteni Kis­ded szegényes jászola előtt és ez a sokmilliós lélektábor tegyen erős, szent fogadást, hogy ezentúl örömében, bánatában, jó- és balsorsá­ban mind’g egy hatalmas gondolat fogja ve­zetni, irányítani cselekedeteiben : Árpád ezer éves birodalmának eggyéforrasztása. Mert hi­ába okoljuk mi a vak sorsot, hiába történel­münk kifürkészhetetlen végzetét, mert ha őszinte, lelke legmélyén be kell vallania min den magyarnak, hogy ő is hibás a nemzet sirbatéteiében és ő is mélyített azokon a síro­kon, amelyekbe Magyarországot beletaszitot- ták. Mert a magyar sirt ássa és mélyíti még most is az, aki ebben az országban megértés helyett széthúzást szil, aki elgáncsol becsüle­tes magyar törekvéseket, aki lelkiismerelleniil rágalmazza azokat, akik minden erejük meg­feszítésével becsületesen dolgoznak azop, hogy a jövendő évszázadok magyar karácsonya boldog karácsony legyen. A lelkiismeretlen- j ség, az önzés, az Isten- és nemzettagadás mind egy-egy göröngy, amellyel ezt az ezeréves nemzetet akarják eiföldelni. Itt- e szomorú ma­gyar karácsony szegényes karácsonyfájánál rá kell döbbennünk arra, hogy a nemzetvesz­tés talán erősebb mértékben jelentkezik ma, mint valaha. Egyre hangosabb azok zsivaja, akik hazug jelszavakkal, ámító tanokkal fer­tőzik meg a közvéleményt és keserítik el az élet nehéz terhe alatt vergődő magyar dolgo­zók ezreit. Lelkiismeretlenül, kíméletlenül tá­madják azokat, akik ennek az országna mányrudját tartják és azokat, akik a korm nemzetmentő nagy munkájában támo akarják. És a harcok fergetegében, az ócsá lások lavinájában, a gúnyolódás fekete felhő jében, a lelketlen támadások pergőtüzében, amely nem kiméi sem kicsinyt, sem nagyot, csak hogy céljait elérhesse, megingathatatla­nul, rendületlenül kell állania az orszég fele­lős vezetőinek és irányítani azt az ezeréves hajót, amelyet oly kegyetlenül megtépáztak a századok dúló viharai és keményen oda kell állani azok elé a fergetegek elé is, amelyek kívülről ostromolják a nemzet hajóját. De hála Istennek, minél jobban dörög az ócsárlás, minél jobban villámlik a gúny, annál hatalmasabban, annál megrsndithetetlenebbül állnak a helyükön azok, akiknek egykor majd oda kell állani a népek Istenének számonkérő széke elé. Ők nyugodtan adhatnak számot sáfárkodásaikról, de vájjon ugyanolyan nyu­godt e a mi lelkiismeretünk is ? A közélet hullámaiból itt is, ott is fekete rémek merül­nek fel és futnak végig az országon. Innen is, onnan is döbbenetes titkos szövetkezések, rombolásra való készülődések hire kel. De nem kell félnünk : a fény, ha lassan tör is utat magának egyszerre'csak áttör minden árnyon. A magyar munka, a magyar tudás egyre fokozódó lendülettel és hangyaszorga­lommal hordja össze a nemzetépités köveit. Ne féltsük tehát a magyar jövezdőt, hanem munkás lelke acélos keménységével küzdjön és verejtékezzen minden magyar és kérő hi­tünk eleven erejével bízva bizzunk a nagy magyar karácsony beköszöntésében : a magyar igazság megszületésében ! A közigazgatás az élet szolgálatában Vitéz dr. sarkadi Márki Barna alispán nyilatkozata A ma életének legfőbb karakterisztikuma a szociálpolitika. Ma úgy a gazdasági, mint a poli­tikai téren mindig homloktérben áll a szociális gondoskodás és az állardóan felmerülő problémák megoldásának kérdésp. Természetes az, hogy az élettel legintenzivebben összefüggő hivatali tény­kedésrendszer, a közigazgatás feladatainak jórészét is ezek a kérdések veszik igénybe. Már most, is­merve a háború utáni évek szociális nehézségeit, könnyű elgondolni, hogy a közigazgatás eziranyu teendői megsokszorosodtak. Innen magyarázható az, hogy ma a tisztviselők egyéb teendőik mel­lett, amely teendőket sajátosan közigazgatási fel­adatoknak is nevezhetnénk, csak a legnagyobb megerőltetéssel tudják ellátni a rájuk háruló szo­ciális feladatokat. Ide vonatkozólag dr. vitéz sarkadi Márki Barna alispán volt szives nyilatkozni, mely nyi­latkozat során alábbiakat mondotta. — Magyarország Kormányzójának szolnoki beszéde jut eszembe, hogy ma mindenki politizál, közben figyelmen kívül hagyja azokat a foglal­kozási ágakat és tevékenységi módokat, meyek biztos megélhetést és boldogulást nyújtanak. De azt követelik a tisztviselőtől is, hogy politizáljon, reprezentáljon, egyesületi életben vigyen vezető szerepet, minden társadalmi megmozdulásból ve­gye ki a részét. Ezzel szemben én azt kérem, hagyjanak bennünket dolgozni, tegyék lehetővé azt, hogy az ügyekkel, amelytk végeredményében az ö ügyeik, alaposan foglalkozhassunk és döntést az ügyek gondos áttanulmányozása és mérlege­lése után hozhassunk. Ne kérjenek tőlünk túl­nyomóan olyan munkát, amely nem tartozik hi­vatásunkhoz. Ha én köztisztviselői életem alatt összegyűjtöttem volna mindazt a felhívást, felké­rést, gyűjtőivet, meghívást stb. stb., amelyekkel minden társadalmi megmozdulásban való tevőleges és anyagi részvételemet kívánták, amikor meg­választottak és felkértek védnöknek, pártfogónak és a legkülönbözőbb cimü közreműködőnek, egé­szen bizonyos, hogy egy nagy irattári szobát megtölthetnék. A kivárt anyagi hozzájárulás tel­jesítése pedig még a legszerényebb keretek kö­zött is messze meghaladná anyagi lehetősé­geinket. Tele vagyunk panasszal, hogy a köztiszt­viselők a mai létszám mellett nem tudják ellátni muukájukat és ennek ellenére állandóan újabb kö­vetelményekkel jönnek, holott bizonyára nagyobb megnyugvására szolgálhatna a társadalomnak az a tudat, hogy a tisztviselő az ő, a társadalom ügyeit intézheti teljes odaadással. Egyáltalában nem lo­gikus ezek mellett a közönség soraiban egyre jobban elterjedt ama felfogás, hogy a tisztvist lő- osztály elszakadt a mindennapi élettől, közte és a társadalom többi rétege között nagy szakadás van. Ez ellen a legnagyobb mértékben tiltakoznom kell. Hiszen soha sem volt annyira a mindennapi élet munkása a köztisztviselő, mint napjainkban, amikor olyan feladatok megoldása hárul a köz- igazgatásra, amelyek azelőtt társadalmi, vagy ál­lami feladatok voltak. Azt is szemére vetik a tisztviselőknek, hogy nem tartanak fenn meg­felelő társadalmi érintkezést, A mai tisztviselő tele van a maga súlyos gondjaival, azonkívül túl van terhelve munkával, ugyanannyira, hogy sem módja, sem lehetősége nincs arra, hogy társadal­mi nexusait megfelelően ápolja. Mindenkinek el kell ismerni azt, hogy ma a tisztviselő sokkal töb­bet foglalkozik szociális és közegészségügyi ad­minisztrációval, mint valaha, ami viszont semmi esetre sem jelenti azt, hogy a tisztviselő réteg elszakadt az élettől, sőt inkább sokkal intenziveb­ben foglalkozik a minelennapi élet kérdéseivel, mint bármikor. Mindezt pedig nem politizálásból, hanem lelkiismeretes kötelességérzésböl, mert ez­zel kívánjuk a magyarság jövőjét a leghatásosab­ban szolgálni. A falukutatók járják a falvakat, városoka*. Ezek nekünk újságot nem mondanak. Ismer­jük mi ezeket a viszonyokat és iparkodunk is megszüntetni, de ehhez idő és mindenek felett pénz kell. Nem lehet felelőssé tenni a ma tisztviselőit

Next

/
Thumbnails
Contents