Békés, 1935. (67. évfolyam, 1-118. szám)
1935-05-05 / 36. szám
LXV1I. évfolyam 36. szám. Vasárnap Gyula, 1935 május 5 KISftzetési árak : Negyedévre : Helyben . . 1 P 60 fill. Vidékre . 3 P 20 fill. Hirdetési díj élői**- fizetendő POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KOZGAZDASZATI LAP Szerkesztőség, kiadóhivatal Gyulán, Városház-utca 7. sz. Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények hirdetések és nyiltterek inté- zendök. — Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 10 fillér van még az az ellenzéki beszéd, amely Gyulán hangzott el az egyik olvasókörben, a választási harc idején. Azt mondta ebben az akkor még reményeiben erős és bizakodó hangú honfi, hogy az OTI visszahelyezése csak választási Ígéret, jól kiagyalt trükk s nem lesz belőle semmi sem. Nem tudjuk, honnan vette az alapot a jeles szónok ahoz, hogy ilyen kategorikus megállapítást tegyen, tény azonban, hogy nem lett igaza, mint ahogy akkor sem volt, amikor kijelentését megtette. Mert mi volt az OTI-nak Gyuláról Békéscsabára való áthelyezése ? Irracionalizmus a racionalizálás jelszavával, pénzpazarlás a takarékosság hangoztatásával s igazságtalanság és méltánytalanság egy várossal szemben, amelyet a békeszerződés határszélre vetett s életlehetőségeitől majdnem teljesen megfosztott. Nem volt tehát valószínű, sőt az ellenkezőjét szinte bizonyosra lehetett venni, hogy a kormány, a nem éppen jóindulatú és nem éppen objektiv megállapítások alapján hozott OTI határozatot a felvilágosítás után és a gyulai viszonyok ismeretében jóvá fogja hagyni. Nem volt joggal feltehető, hogy a kormány beleegyezését adja ahoz, hogy egy várost jogaiban megrövidítsenek, csak azért, hogy egy másiknak, amelynek arra semmi szüksége, kedvezzenek vele. És hogy mennyire az igazság szellemében intézkedett a kormány, mi sem mutatja jobFelelős szerkesztő : Szerkesztő: DOBAY FERENC NAGY GUSZTÁV M eljelenik csütörtökön és vasárnap. bői egy aranytetejü OTI, akkor is, szabad ban, mint az, hogy bár Békéscsabán ki volt téve annak, hogy jelöltje ellen hangulatkeltésül használják fel a visszahelyezést, kötelező Ígéretet tett a gyulai küldöttségnek az OTI-határozat megsemmisítésére. Meg merte tenni, mint ahogy az, akinek az igazság a fegyvertársa, mindenkor bátrabb annál, aki csak fikcióval dolgozik. Személyi vonatkozásban pedig szintén nem volt igaza a megállapításnak. A volt gyulai jelölt, Pongrácz Jenő gróf, nem az az ember, aki tudva, teljesithetetlent igér, aki csak azért, hogy előnyhöz jusson, falhoz állítja Ígéreteivel szavazóit. 0 nem akart mindenáron, sőt egyáltalán nem akart képviselő lenni s a jelöltséget mégis csak azért vállalta el, mert arra legfelsőbb helyen egyenesen felkérték, sőt majdnem felszólították. Nem volt tehát szüksége arra, hogy lehetetlenségeket ígérjen s vele olyan eszközökhöz folyamodjék, amilyeneket a mandátum reménytelen szerelmesei szoktak használni. Az OTI nem volt kortézia, az OTI komoly ügy volt. Az OTI nem lokális ügy volt, hanem nemzeti ügy, nem két szomszéd vár küzdelme, hanem elvi jelentőségű egyetemes ügy : szaba-e egy várost, amelyet a trianoni béke a többi belső- ségi városoknál is szomorúbb helyzetbe sodort. életfeltételeiben megrövidíteni? A kormány az igazság nevében döntött. De kérdezzük : még ha igaz volna is az áthelye- lyezés érvelése, még ha Békéscsabán a „terülj asztalkám“ mintájára az elrebegett „épülj palotácskámétól előbujna is a földvolna-e elvinni az OTI-t Gyuláról ? Még ha komoly áldozatot jelentene is, nem kellene-e továbbra is Gyulán hagyni az OTI-t, áldozatot hozván a szerencsétlen városnak, a rokkant és elesett testvérnek, amelynek testébe bele vágott a határ s kenyerét hányadára törte a bosszú ? Nem vagyunk egyik város sem, állam az államban, nem vagyunk különálló és különélő rész, hanem szervesen összefüggő nemzet-test, általános érdekekkel és messzetekintő célokkal. Nem lehetnek tehát külön céljaink, nem húzhatjuk fel az önzés szögekkel kivert véres bakancsát, hogy letiporjuk vele azokat, akik a hiú és a dusabb falat felé való törtetésben utunkban állanak. Magyarok vagyunk, egymástól tiz és húsz kilométerre élő testvérek, egyikünk ügye mindannyiónk ügye s mindent abból a szempontból kell néznünk : egyetemes nemzeti érdek akar-e érvényesülni, vagy pedig csak partikulárizmus, származik-e valamely ügyből falattöbblet, úgy, hogy annak kárát senki nem vallja, vagy pedig csak az önzés mély torka ásít belőle s a jogos falat igazságát fenyegeti veszedelem ? A szomszéd város és a megye józan, derék népe nem sandít a végváriak kenyerére s bizonyosra vesszük, hogy ha a választási harcban feltüzelt kedélyek, teljesen lecsillapulnak, mindenki elismeri igazunkat s a bölcs belátás hangját hallja ki a visszahelyezés rendeletének soraiból. Nem volt kortesfogás az OTI ügy, hála Istennek nem volt az, de hála legyen azért is, hogy ez a pár sor már csak — epilógus! N. ér; T A M C A Szakái Lajos költészete. Irta: Kóródy Ferenc. II. Tiz év múlva. . . ! Hát bizony akkor eddig kellett viselni a „mangalétát“, vagy huszárnyeregben egyfolytában szolgálni a hazát és pedig nem is a haza földjén, hanem többnyire messze földön, idegen országban. Eseményszámba ment az, ha tiz év alatt csak egyszer is haza kerülhetett szülőfalujába a magyar katona. A hazafelé utazó fellegektől, vagy a vándormadaraktól üzent képzelete annak, aki járatlan volt az irás tudományában, vagy nem akarta másra bizni szerelmi titkát; aki azonban megtanulta ezt az akkoriban nem közönséges mesterséget, annak az otthon hagyott Rózsája boldog őrömmel dalolhatta, hogy „Levelem érkezett Nagy-Polyákországból, Ma hozták, most hozták gyulai postáról, Ha nem olvasom is tudom mi van benne : Fáj a szive értem s biztatgat őkeme.“ (Katonalevél.) Hogy milyen mesés lehetőségek felé vezetett ezeknek a katonának felcsapott szegénylegényeknek kemény kövezetü országutja : azt a néplélek biztos ismeretével „A jó parasztkatona“ cimü költeményében vonzó színekkel rajzolja meg Szakái. A jóravaló szegény ember ott is boldogul, halad. Nemcsak megszokja, hanem lassanként meg is szereti a katonáskodást. Majd háborúkba megy kitanult ésszel s hazájára gondolva hősies bátorságával, vitézségével magának is dicsőséget szerez, mert: „A hadvezér látja nagy vitézségét, Hazához, királyhoz magyar hűségét : A közlegényt ime tisztté nevezik! Mellét arany pénzzel fölékesitik." Végül aztán e hosszabb költeményben már nemcsak buzdítja, biztatja, édesgeti a katonai szolgálatra a népi fiatalságot, hanem céltudatosan igyekszik annak s általában az elhagyatott szegény magyar népnek erkölcsi érzületére is nevelő hatást gyakorolni. Mikor ugyanis a jó parasztkatona, kinek a tisztségig felvitte Isten a dolgát, idővel mint „nagy ur“ hazájába visszatér: szegény öreg anyja fiának sem meri szólítani : „De őt a gazdag ur összecsókolja, Anyjának ösmerve, holtig ápolja, Még a sirjára is márványt hozatott, Abba aranybetüs verset vágatott!“ A nyalka magyar katona csábitó megrajzolása mellett azonban nem kerüli el figyelmét a leányszivek veszedelmes gerjedelme sem, ami a katonák iránt tudvalévőén könnyebben ébredez, Nemes, oktató intelem szól a leányfiatalság felé a „Katona“ cimü költeményéből, melyben a katonát úgy is bemutatja, mint aki szállásával változtatja szeretőjét; tehát csak óvatosan vele, mert: „Úgy tudjátok meg leányok: Mind hamis a katona, Amit tegnap hittel Ígért, Már azt meg nem tartja ma.“ A sorshúzásnak 1841-ben életbeléptetett uj rendje megváltoztatta ugyan a katonaállitásnak gyűlöletes, régi módját, de mit sem változtatott szerelmes leánysziveknek a sorshúzással való titkos kapcsolatán. Mert bizony — ha a szegény legény „sorsot húzott feketét“ — úgy ez a rózsája boldogtalanságának is sorshúzása lett. A nép leányfiatalságának ezt a szerencséjébe vágó nagy baját, ezt a szivbéli buját-bánatát zengi el a cimbalom „Egy leány az 1841-i katonai sorshúzás után“ cim alatt. Sok száz meg ezer leány- szív közös panaszának, boldogtalan szerelmének ad hangot ez a romantinizmussal teli szép költemény ; érthető tehát, hogy országszerte, hamarosan elterjedt az, sőt nótában is panaszos ajkára vette a íehérnép : Megkövetem a Téns nemes vármegyét, Hallgassa meg egy szegény lyány kérését, Szegény vagyok, azon kezdem panaszom Nincsen anyám, nincs rokonom, támaszom. Egy jó legényt szeretek az mindenem, Gyámolómul őt rendelte Istenem, Ez a legény sorsot húzott — feketét, Nagy levélre fel is írták a nevét,“ (Folyt, köv.)
