Békés, 1935. (67. évfolyam, 1-118. szám)
1935-05-02 / 35. szám
Csütörtök LXVII. évfolyam 35. szám. Gyula, 1935 május ? Előfizetési árak : Negyedévre : Eeíybon . . 1 P 60 fill. "Vidékre . . 3 P 20 fill. Hirdetési dij előre fizetendő. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ ATI LAP v>.erke.sKtöség, kiadóhivatal Gyulán, Városház-utca 7. sz. Hobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények hirdetések és nyiltterek inté- zendök, — Kéziratok nets adatnak vissza. Egyes szám ára 10 fillér. Felelős szerkesztő : Szerkesztő : 1M>BAY FERENC NAGY GUSZTÁV Megjelenik csütörtökön és vasárnap. fi nevelés a nemzel Me. Elmondta a járásköri tanítók gyűlésén Jung Miklós tanfelügyelő. Megdönthetetlen valóság az a tanügyi körökben oly sokszor hangoztatott meggyőződés, hogy az országok és nemzetek létének legbiztosabb alapja a jó nevelés- és oktatásügy. Amióta ezen meggyőződés szélesebb körökben is tért hódított, azóta mind nagyobb érdeklődés mutatkozik az iskola iránt. S ez jól van igy, mert az egyház mellett az iskola munkája, a jól megalapozott, értelemre és érzelemre ható oktatással párosult vallás-erkölcsi és hazafias nevelés teszi az embert emberré s ez biztosítja a nemzet, az állam, az egész emberi társadalom létét és fennmaradását. Az iskola felé irányuló eme általános érdeklődésnek mi, az iskola szerény munkásai örülünk a legjobban, mi, akik képezzük azt a hadsereget, amely a nevelés- és oktatásügy további előbbreviteléért síkra szállani, fennmaradásunk biztosításáért küzdeni, a gonosz kezek által bűnös módon megcsonkított, életerejétől megfosztott, hajdan erős magyar régi magyarságát visszaszerezni lesz hivatva. Jules Simon szerint „az a nép a legelső, amelynek a legjobb iskolái vannak, s ha még nem az ma, az lesz holnap.“ S ez igy is van, mert csak az iskola képes a vallás- és nemzetiség, a legkülönbözőbb osztályérdekek, tradíciók és szokások által szétkaszabolt emberi társadalmat egyesíteni és a fennálló ellentéteket kiegyenlíteni, az az iskola, amely az isteni Mesterrel mondja : „Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket.“ Az iskola legfontosabb feladata az oktatás mellett, a nevelés. Ez az egész emberiségnek egyik legégetőbb problémája, mert nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberiség is azzá lesz, amivé nevelik. Tudom, hogy az iskola e téren is iparkodik minden tőle telhetőt megtenni, hiszen unos-untig hangoztatjuk, hogy egész tanítási eljárásunkat a nevelés szolgálatába állítjuk, nevelve oktatunk s oktatva nevelünk. S ha ez igy van, mégis mi az oka annak, hogy az ifjúság lelke sokszor oly sivár és üres ? A nevelésre nézve is áll az. hogy „jobb egy példa, mint száz beszéd.“ Eredményesen csak az nevelhet, aki maga is neveit. Ennek előfeltétele az önmegismerés és önmagunk nevelése. A példaadásra semmiesetre sem lehet úgy készülni, hogy „na ma példát adok ebből vagy abból.“ Ha a tanítót, minden körülmények között és minden ténykedésében az a tudat hatja át, hogy ő tényleg népnevelő is, aki Isten és ember előtt felelős a reábizott gyermekekért, akikről majdan számot is tartozik adni, akkor a saját példájával való nevelés is adva van. Szomorú valóság azonban, hogy az iskola nevelő-munkáját az utca, a mozi, az erotikától csepegő szennyirodalom, a divathóbort, sokszor a sajtó, nem egy esetben maga a család, sőt a társadalom is állandóan veszélyezteti, gyakran pillanatok .alatt lerontja és letarolja az ifjúság lelkének minden idealizmusát. Sajnos, nagyon is gyakran történik gondoskodás róla, hogy gyilkos ködgomolyag lepje el az ifjúság lelkének virágoskertjét, mely letarol és elsorvaszt minden nemesebb hajtást s gondoskodás történik róla, hogy minél sűrűbben tenyésszen benne a gaz és dudva, melynek rothasztó és bomlasztó levegője csirájában elfojtja a netalán mégis feltörni igyekvő nemesebb érzelmeket. Kétségbe kell esnünk azon a szomorú tényen, hogy maga a társadalom mennyire segíti elő az iskola és az egyház nevelőmunkájának a lerombolását és az erkölcsi métely terjesztését. Nézzük csak meg pl. egyes mozidarabok sokat sejttető címeit: „Kit szerettem az éjjel?“ „Egy kis ballépés.“ „A férjem barátnője.“ „A feleségem babája.“ „Az erény csőszei.“ „Őnagysága nem akar gyereket.“ stb„ stb. S ezek a címek az utcák faláról és a napilapokból kiáltanak felénk ! Mi ez ? Feleljen ki-ki maga reá. S aztán csodálkozunk, ha tömegével akadnak a legkülönbözőbb csábításoknak ellentállani nem tudó bűnözök, akik könnyelműen élnek s vetnek véget önkezükkel bűnös életüknek, melynek nem volt tartalma. Nem vesszük észre, hogy az ifjúságnak a legkülönbözőbb behatásokra nagyon is fogékony és reagáló lelkét magunk mártjuk meg naponként az erkölcsi fertő poshadt, bűzös szennyében s telítjük meg annak mérges gőzeivel. De azért szemforgatva csodálkozunk azon, hogy az ifjúság lelke miért oly sivár s hol szedte magára a gyakran nagyon is kiütköző léhaságot. Azt írja Herczeg Ferenc valahol, hogy „az ember mindent elvégzett, ami reá bízatott, csak épen a legfontosabbról feledkezett meg: elpusztította ugyan a fenevadakat az erdőből, de nem irtotta ki azokat a bestiákat, amelyek saját vérében lappanganak. Minden munkát elvégzett az ember, csak azt nem, mellyel emberré nemesíthette volna magát. Pedig a Názáreti lehozta a földre a megváltó titkot: az emberszeretetet.“ T ARC A Szakái Lajos költészete. Irta: Kóródy Ferenc. Cimbalom volt költészeted Húrja néphű szived, Szív-verésed a verője, Magyar minden ízed 1 Cimbalom nyű, húrja szakad Idő, ha ette meg... Te cimbalmod nyűit soh'sem lesz Örökszépen peneg. Ha Szakái Lajosról, — mint Békésvármegye „mind e mai napig legkiválóbb poétájáról“ nem mondanék is egyebet ennél az arasznyi kis versnél, már ezzel lényegében rövid foglalatát adtam mind annak, ami Szakái Lajosnak nemcsak költészetét jellemzi, értékét méretezi, hanem lelkének izzig- vérig való magyarságát is visszatükrözi. Az a tanulmányszámba menő értékes visszaemlékezés, amely a Békés múlt évi 61., 62. és 63. számaiban Kóhn Dávid hivatott tollából sorozatosan megjelent, Szakái Lajosnak, vármegyénk 1848 —1849. évi „aranytollu főjegyzőjének* költészetéről csak futólagosán s néhány költeményéről is csupán a címben tesz említést. Ez indított egyrészt arra, hogy a Cimbalmot, amely kiválóan találó cimen népdalait és rokonnemü más népies versezeteit 1843 elején Erdélyi Jánosnak, a hírneves költőnek és kritikusnak ösztönzésére, majd duplára bővítve 1868 végén „egy névtelen Szépnek varázsérintésére“ kiadta, költeményeinek lehető teljességében ismerjem meg s azokon keresztül ismertessem vármegyénk elfelejtett dalosának maradandó értékű alkotásait a magyar szépirodalom népköltészetében A „versezetek“ megismerésére azonban, — amint költeményeit tulszerényen nevezi Szakái — különösebben mégis az ösztökélt, hogy az 1843-iki első kiadású negyven népdalt olyan kritikai orgánum méltatta kedvezően, mint a Vörösmarty, Bajza és Schedel (Toldy Ferenc) irodalmi triumvirátussága alatt megjelenő Athenaeum. Ez a szépirodalmi hetilap a kritikai melléklapját képező „Figyelmező“-vel olyan szaktekintély volt ez időben, amilyenre nincs példa a magyar irodalomban. A iiatalabb költőnemzedék ebben a szépirodalmi folyóiratban igyekezett bemutatkozni költeményeivel Petőfi, Tompa, Gyulai Pál is itt léptek fel először. Elgondolhatjuk tehát, mit jelentett a kedvező kritika, mely az akkori magyar irodalmi világ legfélelmesebb irodalmi kritikusának — Bajzának a tollából jelent meg az első kiadású Cimbalomról. Most azonban tegyünk úgy, mintha a Cimbalmot rádióba kapcsolták volna be. Hallgassuk meg dalait, ha csak szemelvényekben és dallam nélkül is. Én pedig a bemondó szerepét veszem át. Katonaállitás van nemes vármegyében, uj rendszerű, nem a régimódi Vajúdik az idő A katonaállitás módjában szintén haladás mutatkozik: „Már ezután nem fogdosnak kötéllel, Nem bántják a szegény legényt erővel, Sorshúzásra kell kiállni mindennek, A gazdagnak szintúgy, mint a szegénynek.“ így dalol neves poétája vármegyénknek 1841- ben, az akkoriban „modern'sáli“ katonaállitás uj rendjéről; a népbeli fiatalságnak, a jobbágyi szegény legényeknek arról a kemény sorsáról, ahogy azelőtt katonának összefoydosták őket Már es. után azonban „sorshúzás“ véletlensége szerint viszik katonának a magyar legényt Prágába, vagy Nagy-Polyákországba. Majd igy folytatja — szin- magyar érzéssel teli — szép költeményét: „Igaz, hogy a gazdag mást is fogadhat, Cselédje közt majd otthon maradhat; De pénzéből szegény legény boldogul, Tíz év múlva, ha visszajön, nem koldul.“ Nem szemrehányásképpen mondja a gazdagról, hogy „az mást is fogadhat“, mint inkább buz- ditóul a szegény legényeknek, hogy vígan menjenek a sorshúzásra s ha a gazdag maga helyett katonának fogadja őket, asszonyi sírásra ne hallgassanak, hanem : „Itt a kezem ! már én katona vagyok, Aki szepeg, helyette én ielcsapok, Tíz év múlva, ha még visszajöhetek, Legyen szabad egy tagba mért földetek.“ (Folyt, köv.) 7
