Békés, 1931. (63. évfolyam, 1-103. szám)
1931-02-28 / 17. szám
2 Békés 1931. február 28. ott is, azzal a kritikával fogadták, hogy megnyugtató és reménységet keltő, mert frontharcosok kerültek ezekre a fontos állásokra. Ebből a megjegyzésből, illetőleg kritikából én a magam részéről azt a következtetést vontam le, hogy valami újat, valami többet kívánnak az emberek a frontharcosoktól. De hát mi lehet az az uj, az a több ? Talán valami különleges tulajdonságot, valami újabb eredményt termelt ki belőlünk a harctéri front ? — Igen, különleges eredményt termelt ki belőlünk, mert lefokozta igényeinket, felfokozta bennünk az egymáson való segítés vágyát és annak akarását, több megértést, nagyobb emberszeretetet, készséges, gyors és áldozatkószszolgálatot termelt ki belőlünk frontszelgálatunk. Ma a mi nehéz, sőt válságos helyzetünkben az én megítélésem szerint frontharcos mindenki, aki a közélet frontján hivatása magaslatán áll. A harctéri frontharcosnak attól kellett áthatva lennie, hogy »Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna«. Harcoljon úgy minden ember, mintha egyedül rá támaszkodnék Hód ja ! A polgári, a közélet frontharcosának ezt csak annyiban kell módosítania, hogy dolgozzák úgy minden ember, mintha egyedül rá támaszkodnék Honja ! Ennek az itt álló kis csapatnak ez a jelszava, ez a programja. Ehhez Isten áldását, a Méltóságos Főispán Ur és a Tekintetes Törvényhatósági Bizottság támogatását kérjük. Megválasztásunkért fogadják hálás köszön e- tüuket. Ugyancsak egyhangúak voltak a következő választások is. Arvaszéki ülnökök lettek: Semsey Miklós és dr. Walkovszky György, szolgabiró pedig dr. Haviár Lajos. A megüresedett aljegyzői állásra két pályázat érke zett be: dr. Lázár Géza és dr. Praznovszky Vilmos pályázata. Itt a főispán névszerinti titkos szavazást rendelt el, melyből Lázár Géza dr. került ki győztesen 126 szavazat tál dr. Praznovszky Vilmos 76 szavazata ellenében. Itt említjük meg, hogy Terényi Péter városi anyakönyvvezető is beadta pályázatát a megyénél megüresedett állásokra, pályázatát azonban a választás napján visz- szavonta. Ezután az összeférhetetlenségi bizottságban megüresedett egy helyre Góg Andrást választották meg. A közgyűlés egyhangúlag a törvényhatósági bizottság örökös tagjaivá választotta gróf Almásy Dénest, dr. Daimel Sándor ny. alispánt, dr. Zöldy János ny. vm. tiszti-főorvost, Szabó Emil ny. ár vaszóki elnököt és Rorossy Lászlót. A hatodik örökös tagsági helyre a kijelölő bizottság dr. Tóth Pál egységespárti országgyűlési képviselőt jelölte. Többen névszerinti titkos szavazás elrendelését kérték dr. Tóth Pál választása ügyében, amit a főispán el is rendelt. A közgyűlési tagok igennel és nemmel szavazhattak. Leadtak összesen 173 szavazatot, amelyek közül 101 »nem« és 70 »igen* volt, kettő podig érvénytelen. Ezek szerint tehát dr. Tóth Pál egységespárti képviselő kiesett az örökös tagok sorából. A kereskedelmi és iparkamarai tagválasztásokra a vármegyei központi bizottság tagjai Sál József, Pfaff Ferenc, Baráth István, Czinczár Dezső, Läufer Studor, Sándor Dénes, elnöke pedig ührin László II. főjegyző lett. A különböző közlekedési vállalatok igazgatóságaiba dr. Márky Barna alispánt és dr. Pánc&él József főjegyzőt delegálta a közgyűlés. Báró Feilitzsch Berthold főispán indítványára a közgyűlés ezután a póttárgysorozaton levő önálló indítványok tárgyalására tóit át. Báró Yay László indítványa felett napirendre tért, majd baiczai Beliczei Gáza kormácyfötanácsos, felsőházi tag terjesztette elő hosszabb beszéd kíséretében indítványát, mely a következő : Tisztelettel indítványozom, hogy a vármegyei törvényhatósági bizottság Írjon fel a főldmivelósügyi miniszterhez, hogy az egyes mezőgazdasági termények és termékek, valamint állatok és állati termékek állami ellenőrző jegy ellátásáról szóló törvény 7. § a alapján a Titzavidéken termelt bnzát annak jó hírneve megóvása szempontjából »Tisza- vidéki Búza* elnevezésével márkázza s a bécsi tőzsde 1885 ben készült búza kataszter térképe alapján nyilvánítsa Békésvármegyét zárt területté. A közgyűlés egy felszólalás után az indítványt magáévá tette és elhatározta, hogy nnnak ügyében felirattal fordul a kormányhoz és hasonló szellemű felirattal való pártolás céljából megküldi az érdekelt vármegyéknek. Hosszabb vita indult meg ezután az általános titkos választói jog behozatala mellett kardoskodó szocialista indítvány felett. A szavazás eredménye az lett, hogy a törvényhatóság 56 szavazattal elvetette a szociáldemokraták indítványát és kimondotta, hogy az általános titkos választói jog ügyében felirati jogával élni nem kíván. Dr. Zöldy János köszönte meg ezután az örökös tagok nevében megválasztását. Látogatás a szegényházban. „Vanitas vanitatum, et omnia vanitas“ — mondja a szentirás. Minden elmúlik. A tavasz, az ifjúság, a végzet, a szépség és a nagy szenvedélyek. Lemossa rólunk az örökké pergő, meg nem álló idő Barázdát von sima, tiszta arcra, raeghaj- litja a délceg vállakat, kimossa a szivekből az indulatot s az emberi lélek, az öregség küszöbén hasonlóvá lesz a viharutáni hallgatag, hullámtalan tenger vizéhez. Ők is, kik az öreg házban élik életük pislákoló mécsesének utolsó lobbanásait, valamikor fiatalok voltak, sok-sok vággyal, hittel, amit a múló évek lassú, örlö energiája szemenkint csiszolt le szivükről. Délelőtt, az itt-ott előbukkanó gyér napsütésnél, ügyes-bajos dolgaim végezvén, visz arra az utam, a múlott, hangos élet e bus rokkant katonái közé, a város által fenntartott szegényházba Ez a ház nem ölt intézeti jelleget. Az ápoltak, összesen 45—50-en, férfiak és nők, a szobák nagysága szerint vannak elszállásolva 5—6-an egy-egy szobában. A szobák tisztasága meglepő. Minden ágyon (egy-kettő kivételével) fehér lepedő, puha, jól tömött vánkosokkal, életük egyetlen rekvisi- tuma, mit ide is magukkal hoznak. Először az asszonyokat látogatom meg. Egyik szobában nyolc foglalt ágy, a falon fotográfiák, emlékek, az ágyak mellett régi tulipános ládák, kis székek. Ez a familiáris érzés szelid. derűs vidámságával ott ül valamennyi ráncos öreg arcán. Mintha egy kedves, meghitt penzióban találnám magam. Beszélgetnek, nevetgélnek Az egyik két karjára dűlve szunyókál A sarokban, a bontott ágyban sápadt asszonyarc mered felém. Mellette ül egy öreg ember. — A feleségem — magyarázza Gyuri bácsi, a 79 éves aggastyán. Hat éve élnek bent. Az asszony beteges, sokat fekszik. Nézem az arcát, életet keresek a sápadt vonások mögött. Mennyi öröm és szomorúság, kétségbeesés és emberi küzdelem kriptája lehet e hallgatag homlok, e fénytelen szemek s a ráncos, száraz ujjak merevségében, mennyi áldó, kérő, simogató s haragos, dacos mozdulat simul el a késő öregség halálelötti csendjébe. A másik szobában vidámabbak, beszédesebbek. Örömmel fogadnak, körülállnak, mustrálnak : hogy „asszony is belémártja magát az emberek dolgába». Kicsiny, összeaszott asszonykát tölt el felháborodással e felfordult világ sorja. — Bezzeg az én koromban se szeri, se száma a hasznos házkörüli asszonyi tevékenységnek — hangos szóval beszéli az életét — Nem voltam ára mindig ilyen Istenszegénye, két házunk is vót, oszt váltig próbálkoztunk az apjukkal, miképen válna jobbra sorsunk. Eladtunk mindent s a pénzzel elmentünk Békésre Ej de finom város és micsoda jó népek, csak épen egy vót hamis, az űdvégy, aki elverte a pénzünket. — Az egyik ágyon pápaszemes asz- ezony kötöget. — A gyerekeim tettek tönkre — többet aztán nem is mond s gyűrt, sápadt arcán lassan peregnek a könnyek. A férfiak tőrmében kedves, vidám arcú öreg siet felém, régi ismerős Antal bácsi, mindössze csekély 86 tavaszt látott. Beljebb megyek. Sorban ülnek, beszélgetnek, Szomorúan emelik rám tekintetüket. Fáradt arcukon az elmúlt örömöknek nyoma veszett. Itt a halál előtornácán kevés értéke van az életnek, a vágyak, a szenvedés s a vér örök háborgása mélységes csönddé halkult. A gyorsan pergő élet, a mindenek elmúlásának fagyos keze szivembe markol hivságos örömök mementó- jaként — csendesen járván a tiszta lakószobákat. Tovább megyek. Az asztalra könyökölve csapzott öszhaju ember, de a szája körül meleg, elégedett mosoly. Valami derűs jóllakottság az arcán, a szépen, jól élt fiatalság itt hagyta melegét az öregség emésztő hűvösében is. Nagyon régen lehetett fiatal. A mai fiatalság nem igy fog megöregedni, a jazzband, charleston s az élet minden túlzott mohósága dúsan viszi kamatját. G. Mihály bácsi 81 éves. Arcán az elviharzott élet mély barázdái. — Hiszen jól éltem, tudtam a módját — még hunvorgat is hozzá. Hogy gyermeke volt-e ? — Neki bizony nem, de nem — erősitgetné váltig, közbe hol jobbra, hol balra pislákol nagy huncutul, aztán, mint aki jól megtréfált, maga elé nevet — de az asszonynak vagy 12 családja volt, úgy bizony, tizenkettő. Ismert tréfája lehet, a többi arc is mosolyra rándul. Az az érzésem, hogy egy csomó vidám, vásott gyerek közé keveredtem s halálosan öregnek érzem köztük magam, A másik szobában megismerem Samu bácsit. Nem Samu kérem! Sámuel, Sámuel! Samu vagy Sámuel, mindegy — kockáztatom meg. — Nem mindegy kérem, én mindig Sámuel voltam — és kedvesen elkacagja magát. Valamikor tiszta harsány férfikacagás lehetett s csengése sok-sok örömvirágot fakasztott asszonya szivében egy-egy meghitt estén. Ma már csak alig-alig csendül, inkább az arc mimikájából s a szem bágyadt felcsillanásából látom. Hatvannak sem látszik, pedig
