Békés, 1929. (61. évfolyam, 1-103. szám)
1929-09-28 / 77. szám
2 lékéi 1929. szeptember 28Történelem és •• Ünnepi beszéd Karácsonyi János püspök szülőházának emléktáblával való megjelölésekor. 7ártotta: Horváth Jenő egyetemi rendkívüli tanár Gyulán, 1929. évi szeptember hó 22-én. Tisztelt Uraim! Ebben a házban, melyet Gyula város közönsége a mai napon emléktáblával megjelölt, született egy darab tisztesség; ebben a házban született egy darab tudás; ebben a házban született egy darab hazaszeretet. Ebben a házban született Karácsonyi János. Ebben a házban elevenedett meg előtte a múlt, amelyen mint történetiró csüggött. Múltja ennek a városnak, melyet annyira szeretett ; múltja ennek a vármegyének, melynek ezeréves történelmét megírta; múltja ennek az országnak, melynek felderítésével magának érdemeket és elismerést szerzett. Ha mindez csak múlt, ami elmúlt, akkor miért vagyunk ma itt ? — kérdezhetné valaki. Azért, mert ez a múlt bennünk él és mert ennek a múltnak ezeréves alapjáról annak ezeréves erejével nézünk a jövőbe, melyet reá akarunk építeni. Ebben a házban egy harmónia született, amelyről azt mondhatná valaki, hogy Karácsonyi János halálakor véget ért. Pedig azért vagyunk itt és azért jelentünk meg az ő emlékére, mert ez a harmónia tovább él bennünk és mert valamennyien ennek a közös harmóniának részei és parányai vagyunk. Tisztelt Uraim ! A történettudományt azért mondják az élet mesterének, mert a múltat a jelennel és jövővel egybekapcsolja. Ha ebből a szempontból tekintjük Karácsonyi János életét, munkáját és annak jelentőségét, akkor észre kell vennünk, miszerint ő sem és életének végén, történetírói munkásságát összefoglalva, maga talán a legkevésbé tudott menekülni attól a minden magyar történetíró előtt felmerülő és a magyar történelemnek alapját alkotó, jelenleg annyira időszerű problémától, melyet a múltban Magyar- ország különböző fajú népeinek sorsa, e népek jelen és jövőbeli viszonya egymáshoz képezett. Ifjú korában, Gyula város történelméből kiindulva, hol századok óta különböző népfajok élnek együtt, jutott el igy Magyarország problémájához, melynek történelmi múltjában és fejlődésében az ő szülővárosához hasonló volt a helyzet. Ha megkíséreljük e helyen összefoglalni és tovább vezetni azokat a következtetéseket és kapcsolatokat, melyeket Karácsonyi János ebben az irányban tett és tovább vezetni nem tudott, akkor lehetetlen nem éreznünk azt a párhuzamot, mely szemei előtt e többnyelvű város és e többnyelvű ország múltja között magától kínálkozott. Semmi kétség aziránt, hogy az, ami ennek a városnak békét és virágzást biztosított, különböző fajú és vallásu népeinek békés együttélése volt: úgy Magyarország népei sem élvezhettek volna soha békét és nem jutottak volna el a virágzás magas fokára, ha különböző nyelvű és fajú népei nem éltek volna békében egymás mellett. Soha ebben az országban senki, mert soha ennek az országnak története semmiféle formáját nem ismerte a fajok háborújának. Soha ebben az országban a békés összhang másként, mint kívülről és külső behatás folytán, külső okból fel nem bomlott; amint ma már egészen bizonyos az is, és történelmileg csupán az bizonyítható, hogy a magyar állam felosztása nem alkotó elemei széthullásának, hanem idegen erők erőszakos beavatkozásának volt sajnálatos következménye. Ha igy áll a dolog, akkor hozzátehetjük azt, hogy amint a békés együttlét a magyar állam egységének megtartásával együtt a magyar állam fenntartását is biztosította, úgy állandósította másrészt a magyar állam erőszakos feldarabolása Magyarország különböző népeinek egymással szembeállítását és ellenséges viszonyát, a minden népre és fajra egyforma súllyal nehezedő testvérháborut. Karácsonyi János megállapítása szerint homlokegyenest ellenkezett a történelmi tényállással az, hogy a cseheknek Magyarország területéhez történelmi jogaik voltak. Ha ma felállítjuk a cseh megszállás tízéves mérlegét, akkor mindenki megállapíthatja, hogy Felső- magyarország lakosságának azoktól való elsza- kitása, kikkel ezer éven át együtt élt és fegyveres erővel azokkal való egybekapcsolása, kikkel a történelem folyamán soha sem élt együtt, a történelmi és természetes emberi fejlődéssel ellenkező erőszakos cselekedet volt, amely csupán fegyveres hatalom erejével tudott létrejönni és amely ennek következtében csupán fegyveres hatalom erejével tartható fenn. Karácsonyi János megállapítása szerint Végül fel kellett venni a költségvetésbe a jövő évre a levéltári selejtezésekre is 5000 pengőt, amely nagyon hosszú ideig állandó terhe lesz a költségvetésnek. A selejtezésre azért van szükség, mert a már mintegy 20 év óta kiadott törvényerejű rendelet azt előírja, de más részt azért, mert ha ez a selejtezés folyamatba nem tétetik, akkor a vármegyének 5 éven belül egy uj palotát kell emelni az iratok elhelyezésére. Az 1930 évi vármegyei háztartási költségvetésben mutatkozó hiányok fedezésére a folyó évi 13.6% pótadóval szemben előreláthatóan 17 százalékos pótadót kell kivetni. Ez a pótadó százalék az egész országban talán a legkisebb, mert már egyes dunántúli vármegyénkben is, ahol pedig a gazdasági nyomorúság a legkisebb, a jövő évre összeállított költségvetések szerint 25—30°/0 a vármegyei pótadó. Hogy a költségvetésbe felvett kiadások közül a belügyminiszter bizonyára fog törléseket teljesíteni, az kétségtelen, az abban ez a törlés a legszigorúbb takarékosság mellett sem lehet olyan nagy, hogy a 17 százalékos pótadót több mint egy százalékkal apasztaná. Az őszi rendes közgyűlést a vármegye alispánja azért tűzte ki október 10-ére, mert a szabályrendelet szerint az őszi rendes közgyűlés október első felében tartandó és mert a jövő hónapban előreláthatóan olyan tömeg ülés és választás fog megtartatni, amely indokolttá teszi, hogy a vármegye őszi rendes közgyűlésén mielőbb túl legyen. így a jövő hónapban lesznek a közigazgatási bizottság ülésén és a rendes közgyűlésén kívül mngtartva a legtöbb adótfizetőknek, azt követőleg az érdekképviseleti tagoknak a választása és ha a vármegye uj főispánt kapna, a jövő hónapban lesz még a beiktató közgyűlés lesz. Végül pedig el lesz foglalva a vármegye vezetőség az általános választójog alapján megválasztandó megyebizottsági tagok választásával is. A rádióny. Irta : Démuss Endre. Mihály bácsi különös teremtménye volt az Istennek. Afféle okos-domokos, aki szerette mindenfelé csillogtatni az újságból s a tanító úrtól ellesett tudományát. Nagy sor is ám a tudomány ! Hogy a fenébe ne, amikor még az idő változását is megtudják előre mondani a „mineralógusok“ — szokta mondani Mihály bácsi — s a mineralógusokon a meteorológusokat szokta érteni. Hát az igaz, hogy a tapasztaltabb öregek is megtudják az idő fordulását mondani. De mégis az üveg masina mégis csak biztosabb Meg is barátkozott még sok más effélével Mihály bácsi. Csak felesége nem tudott vele haladni, ő megmaradt egész életén keresztül annak, aminek szülői s a tanító ur kioktatta. Utálta szive mélyéből azt a sok ostobaságot. Mondta is mindig: — Ejej Öregem, hát kegyelmed sohase hagy fel ezzel az ostobasággal, hanem inkább mindig jobban belemismásolja magát. Nem magának találták fel a tudományt Van a városban elég léhütő, csináljuk mi idekint a magunk dolgát. Már nem sokára galamb-ősz lesz a feje és még mindig a régi, sose hal ki kegyelméből az urhatnámság . . . De Mihály bácsi nem szeretett veszekedni s bölcs filozófiájából eredt, hogy amikor az asszony beszélni kezdett, ő alkalmasint a pipáján töltötte ki bosszúját. Teletömdőste kigyósi mellbe vágqyal s megvárta a zivatar végit és halálos nyugalommal odaszólt: — Nem érce te ahhoz asszony! — Afféle „félrebeszélés“ az mind, nem igaz abból semmi. („Félrebeszélés alatt talán azt akarta mondani : „költött dolog“, de az ő eszejárása szerint helyes szó erre a „félrebeszélés.“) * * * Most is künn ülnek az anyjukkal a tanya előtt. A házfalához vályogpadkát építettek. Jó az tavasszal, meg nyárutóján . . . Végiglát szemük az egész vidéken . . . S amikor belefáradnak a földnézésébe felemelik tekintetüket a csodálatosan kék égboltra, szivükben ezer mondanivaló ébred . Mihály bácsi botjára támasztja két kezét s elgondolkozva pöffögteti ki a száján a sürü füstöt. Az anyjuk a galambokat nézi . . . Majd szempillái elégedetten simulnak szembogara felett össze s lelkében hálaadó imát mond Istennek. De Mihály bácsi kezd nyughatatlan lenni Láthatni rajta, hogy valami gondolatot akar agyáról elhessegetni. Szabadulni akar tőle . . . Jóságos kék szemében felvillan valami csodálatos fény s úgy néha-néha kérő pillantással néz az asszony felé ... de a gondolat csak nem hagyja békén, mint nyáron a kolumbácsi a pázsiton legelésző állatot . , Végre csak kicsúszik néhány szó a száján: — Na, nem is lönne rossz dolog . . . ! Az asszony felébred bóbiskolásából. — Mi baja van kendnek Mihály . . . ? Az ember hosszút szippant pipájából s úgy érzi, mintha valami erős csiklandozás bántaná a torkát. Haboz, fontolgat, de csak kimondja: — Rádiónyt szeretnék asszony ... 1 Nagy csend lett. Az öreg felhasználta asz- szonya megdöbbenését s hozzákezdett a kimagya- rézkodáshoz : — Tegnap vót egy hete, hogy bandázni vó- tam a tanító urnái . . . Beszélgettünk, beszélgettünk, de már belefáradtunk, a tanító ur is, én is . . . csend lett .... hallgattunk ... de valahogy úgy ráfeküdt a mellemre a nagy hallgatás. Már épen haza akartam indulni, amikor megszólal a tanitójur: — Várják csak Mihály bácsi! — s oda ment egy kis üvegdobozkához . . . csavargat rajta néhány strófot, majd elcsattintott valamint . . , Én csak néztem, nem is sejtettem, mi a csodát akar . . . hát egyszerre valami muzsika hang ütközik a fülembe . . , figyelem jobban. A tanító ur mosolyog. A muzsika egyre hangosabb . . . Oszt ippeg az én nótámat játszották ki akis üvegdoboz alól: „Idesanyám is vót nékem, Keservesen nevelt éngem Fáintos bizsergés szaladt keresztül a szivemen . . . Az asszony csodálkozással vegyült tisztelettel hallgatta Mihály bácsi szavait Erőt vett rajta az öreg mesélőképessége s lelkében örömmel gondolta: ilyen férje nincs ám mindenkinek. Mihály bácsi pedig csak nézett. Figyelte az PF" „HELLER DOBOZEMENTHA.LI“, ,
