Békés, 1928. (60. évfolyam, 1-103. szám)
1928-12-22 / 102. szám
1928. december 22. Békés 3 Karácsony. Irta: JProkop Sándor kétecryházi plébános „Dicsőség mennyben az Istennek, békesség földön az embernek !“ Elhangzott. A vágyakozás a Megváltó után betelt. Az Üdvözítő megszületett, itt van már közöttünk. Karácsony! Mily kedves érzelmek, vágyak '"ébresztője ez a szó ! Mennyi szeretetet rejt magában ! Hallatára megmozdul a szív és megmutatja magát. Olyan e pillanatban, ami nőnek Isten teremtette s olyan is marad, mig valami sötét gondolat — mint őszi dér — meg nem fagyasztja. Nézem az embereket, figyelem gondolkodásukat. Rövid idő alatt s mily változás ! Valamikor, Inem is olyan régen kevesen voltak, kik a karácsonyestének sem tudtak örülni, ma ezren és ezren már nem tudnak örülni. Miért? Talán boldogabb volt a múlt és egy jobb jövőben már oly kevés a remény? Eszmények, ideálok foszlottak szét s dőltek halomra, mint kártyavárak ? Mindent elvesztettünk már s azért nem tud örülni szivünk? A pesszimizmus lett úrrá lelkűnkön? Az a rideg sötét pesszimizmus, mely lelkeket fojt, egzisztenciákat tör le ? ügy látom, az kerítette hatalmába az embereket, az vadította el a lelkeket. Annak béklyói alatt nyögünk sokan, rettenetesen fáradtan, rongyosan, összetörtén olyannyira, hogy a betlehemi kis Jézus születése már nem érdekel minket, a barlangbői kisugárzó öröm, boldogság már nem képes szivünkbe hatolni s ott szeretetet ébreszteni, azt a szeretetet, mely egyedül lenne képes egy uj világot te- remteni.Pedig a karácsonyi Jézuska ezt a szeretetet hozta le a földre kétezer évvel ezelőtt, ezt akarja lágralobbantani ma is szivünkben, az enyémben, a másikéban, mindnyájunk szivében. Ezt a szeretetet érzem én a mai napon, vább magyarázott szokatlan hévvel, őszinteséggel, hol nevetve, hol sirva s nem is vette észre, hogy társnője elfordította a fejét és hallgat . . . Hallgat, mert eszébe jutott neki minden . . . A szent Istvánnapi népünnepély, amikor este pezsgősvacsora után, rózsás hangulatban szerelmet vallott neki a kedves, snájdig Füredy biró az asztal mellett. Lopva, hallkan, de annál szenvedélyesebben ... s mikor ő komolyan, szinte ijedten arra kérte, hogy ne folytassa hiábavaló vallomását — s megtiltotta neki, hogy tovább beszéljen, — a férfi halotthalvány lett, összeszoritotta az ajkait és egész este nem hallotta a szavát senki , . . hazamenet tényleg Ágotához szegődött, mert ő rendezte úgy készakarva a dolgot akkor és aztán minden este, azért, hogy ne ismételhesse meg szerelmi vallomását . . . Önönmagának bevallotta, hogy szimpatikus előtte a kedves,' előzékeny férfi, hiszen elveik, gondolkozásmódjuk szinte azonosak voltak . de aztán eszébe jutott az ura, aki a maga különös módja szerint mégis csak szerette őt . . . eszébe jutottak öreg szülei, akik annakidején valósággal rábeszélték e házasságra, hogy mennyire oda lennének, ha azt hallanák, hogy legkisebb leányuk nem találta meg otthonában a boldogságot, . . . mindezeket át meg átgondolta s erős elhatározással kitépte szivéből az oda nem való érzelmeket s betetőzésül másnap levelet küldött a férjének, arra kérte őt, hogy a legközelebbi vasárnap jöjjön el érte, s menjenek haza, mert már megelégelte a fürdőzést . . . Mindez lepergett emlékezetében mialatt barátnője beszélt hozzá . . . Aztán egy ügyes fordulattal másra terelte a diskurálást. * * * * Másnap reggel a gyógycsarnoknál éppen ösz- szetalálkozott Füredyvel, aki mély tisztelettel, de bánatosan köszöntötte. — De korán kelt fel maga is máma . . . Tudja-e, mi az újság ? . . . Holnap jön az uram értem és visz haza . . . No ! Miért hallgat ? Nem érdekli a dolog ? . . . szent karácsony ünnepén. És ha mindenki ezt érezné, ha mindenki lelkét ez telítené, óh higyjétek el, nem volna annyi nyomor, nem annyi éhező, ruhátlan, fütetlen szobában didergő gyermek és felnőtt. Mennyire fáj ez nekünk és mily kevéssé érdekli azokat, kiknek fényes termeibe nem jut el a karácsonyi, a betlehemi angyalok éneke, kik boldogan vannak jólétükben s kacagnak a mi nyomorunkon és karácsonyi örömünkön. Kiknek nem kell éjféli mise, fölösleges a betlehemi jászolhoz való zarándoklás. Hiszen ők onnan semmit sem várnak, igy hát adni sem tudnak. így önzővé lett az emberiség nagy része. Pusztán önmagának él, önmagát szereti. Kedvét nem a karácsonyi örömökben — nem, hanem abban a megspórolt, hidegen csengő ércben, rongyos papírdarabokban leli, melyekhez azonban görcsösen ragaszkodik, melyekből egy fillért sem juttat a szegénynek. Ezeknek nincs gondjuk mások nyomorára, ezek csak önmaVillanyfény szikrázott a csillogó, szállingózó hópelyheken. Az utcát, a háztetőket fehér hólepel feküdte meg. Nagy, néma csend hallgatott messze tájékon. Ami zajt a léptek, a kocsik és szánok okoztak, az tompán hangzott. Különös, nagy, szétterjedő fehérség és csendesség, nyugalom telepedett rá a külvilágra is, az emberek lelkére is : a különösség, a csodálatosság és a szépség együttes hangulata, a melyet a karácsony közeledő érzése az ünnepiesség szelíd meghatottságával vont be. És mert minden olyan fehér volt, az emberek *) A Gróf Almásy Dénesné arcképe előtt a fogház karácsonyi ünnepélyén felolvasta a szerző. * — Ne csufolódjon velem kis nagyságos ! . . . Jól tudja azt úgyis, hogy mit jelent nékem a maga eltávozása . . Abba még csak beletörődtem nagy nehezen, hogy jóformán a közelébe sem enged! De azt mái nem tudnám kiállani, hogy az ura előttem csókolgassa, kényeztesse . . . Elismerem, hogy gyerekség ez tőlem, de igy van . . . S hogy ne is kellesen az urával találkoznom, még ma hajnalban elutazom . De estére még kimulatom magam. Árulja el kis nagyságosom, melyik a kedvenc nótája ? Legalább annak a hangjai mellett szo- morkodjam . . . — Nincs szebb magyar nóta az én legkedvesebb dalomnál: „Lehullott a rezgő nyárfa“ . . . * * * Mikor már az egész fürdő elcsendesedett — egyszer csak felzokogott Ágotáék ablaka alatt a hires Balog Pepi bandájának hegedűiből fájón, szerelmesen a dal : „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele.“ A bandát egy magas, karcsú férfi dirigálta egy fa mellől. Mikor azt ismételték, hogy „Isten veled édes“ . . kigyult egy szál gyufa a lefüggönyözött ablakok mögött s bent a szobában izgalomtól sápadtan, könnyes szemekkel suttogta az asszony és és leány is „Isten veled édes“ . . . Az asszony búcsúzott magában a kedves, megértő Pajtástól, kit — tudta — sohsem fog többé az életben látni . . . A lány fájó boldogsággal fogadta a váratlan, nem is álmodott búcsút s bár női ösztöne megsejtette vele, hogy késő fiatalságának e kis regénye nem fog folytatódni, de szivét édes melegség járta át és halkan át szólt Juci asszonynak. — Ezt az órát sohsem fogom elfeledni . . . Egy kis emlék lesz csupán, amelyre, ha vissza fogok gondolni, az élet küzdelmeiben kifáradt lelkem fel fog üdülni . . . Juci asszony könnyein keresztül megelégedetten mosolygott. . . . Odakint még elhallgatott a nóta . . . Csak a tücskök édes-bus cirpelése hallatszott . . . gukért élnek és imádkoznak — ha ugyan imádkoznak. Nem csodálom ezek után, ha e gondolat s érzésvilágban, e hamis filozófiában megszédültén jár, ha a modern kultúra tévutjait tapossa, ha rideg, szeretetlenné lesz szive s érzéketlen minden oly örömök iránt, melyek mi bennünk, a mi szivünkben még kedvesen re- zonálnak. És azt sem csodálom, ha ily életfelfogás mellett nem tudja megérteni az Istenhez vágyó lelkek karácsonyi örömét. De örül a lelkem, midőn magyar testvéreimet, az istenszerető, istenfélő lelkeket, a gazdagot, a szegényt látom a szeretet ősforrásához, a betlehemi jászolhoz zarándokolni. Óh, bárcsak oda sietnénk valamennyien ! Oda azok is, akik eddig még nem tudtak felmelegedni a karácsony boldog hangulatában. Oda Őhozzá, aki a mostani viz- és vérözön, a nyomor és szenvedés tengerében nagy szeretetének melegével felolvasztani tudná a jéghidek sziveket, megvilágositani a megzavarodott elméket és kivezetni az emberiséget annak a gyenge alapokra fektetett, még hamisabb békének bizonytalanságából az igazi és már olvan régen óhajtott karácsonyi béke országába. nem látták, hogy hófehér angyal suhant el mellettük. Szárnyai csapása, rebbenése sem hallatszott, csak hirtelen szellő borzongott át könnyedén az embereken, mely megtáncoltatta, körbe forgatta a lassú lebegésü hópelyheket. Az angyal sorba járta a házakat, mindenütt benézett az ablakon . . Egyet sem hagyott ki. A külvárosban kezdte, düledező viskókban a megszokott szegénységen, azután felváltva a jobb sorsban levőknek, a takargatott szegénység hőseinek s a gondnélküli gazdagoknak lakása következett. Végére hagyta a palotában lakókat Az angyal mindent megnézett, mindent látott s akkor hirtelen kiterjesztett fehér szárnyai csapásával nagyot lendült. Elhagyta a földet. # % * Ezüstös ragyogásu felhő trónján, a bánatos szeretet tekintetével nézett szét Jézus az angyalok seregén. Sok fájdalommal, csalódással, szenvedéssel megváltott boldogságban röppentek azok ide- oda, hogy Urok parancsait teljesítsék. Fehér villanással rebbent közéjük a földről érkezett angyal s a hódolatos érzés meghajlásával jelent meg Jézus előtt. — Elvégeztem Uram, amit reám bíztál. A csillagmilliárdok között lebegő földön végigjártam minden zugát az emberi életnek s láttam, hogy Uram, a Te szenvedéseddel és mártírhaláloddal megváltott emberek között a szeretet uralkodik. Sokszor elhalványodik, de az emberi megszületésed emlékére ünnepelt karácsonykor annál jobban és szebben fellángol. Viskóban és palotában dobogó gyermekszívek remegve várják szereteted ajándékait és suttogó, titkolózó szülők, testvérek, hozzátartozók az öröm izgalmától piros arccal készülnek áldozni a legszentebb érzésnek és törvénynek : a szeretetnek. Ahol nincs ragyogó fény, csak szegényes pislákoló világosság, — a szemek és arcok ott is fényesen világolnak, az önzetlenség, az adakozás, a mások örömében gyönyörködés belső hévétől. Készülnek már a karácsonyfák, fenyők illata érzik, kis gyertyácskák fehérlenek a gályákon, aranyezüst papirláncok fonják át az örökzöld tüleveleket: mind-mind arra várnak, hogy Uram Jézus a Te örök szeretetedet ékesítsék, mely karácsony napján az ajándékokban megjelenik a karácsonyfák alatt. Csak egy háznak ablakait találtam sötétnek, csak egy házban uralkodott csend és némaság : a megtévedett és ezért megbüntetett emberek házában Fegyveres őr jár gépies ütemességgel a folyosó hideg kőkockáin. Á folyosóról nyíló czellákban és szobákban vannak az őrizett emberek Lelkűk hideg, mint a folyosó kookái és sötét, mint a szobájuk. Az egész világ ég és ragyog körülöttük a nemes, ünnepies, emelkedett érzésektől, csak az ő szivük rideg, kihalt. Pedig sok ember van ott együtt. Kis külön világot alkotnak egymás között, épen olyan hibákkal, bűnökkel, gyengeségekkel és erényekkel, mint a nagy egész emberi társadalom. Vízcsepp az, Karácsonyi történet*) Irta: dr. Konrád Ernő.
