Békés, 1920. (52. évfolyam, 1-105. szám)
1920-11-20 / 94. szám
LI!. évfolyam &jnla, 1930. november 30 Egye« sizám ára 3 korona. 94t. szám. Előfizetési árak: Egész évre . . §0 K — f Fél évre . . 30 K - f Hirdetési dij előre fizetendő. Nyilttér sora 5 korona. BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASZATI LAP. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay Jáuos könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kézirat nem adatik vissza Egyes szánt ára 2 korona. Felelős szerkesztő: DOBAY FEREYC Megjelenik szerdán és szombaton. Megdöbbenve nézünk körül, mikor újságjainkat olvassuk. Jogrendet, jogrendet, hangzik jobbról is, balról is és ha jói körülnézünk-, hogy kik kiabálnak leghangosabban jogrendért, akkor látjuk hogy elsősorban azok, akik minden jogrend forrását és megteremtőjét, a nemzetgyűlést, politizáló korcsmái törzsasztalok nívójára sülyeszhk és a kik örömmel ragadnak meg minden alkalmat, mikor a jogrend leghatalmasabb sőt egyedüli íentartóját, a magyar nemzeti hadsereget valami rágalommal kiseb- bith étik, kompromittálhatják. Ha elszomorító jelenség az, hogy akadnak jobb sorsra és szebb feladatokra hivatott emberek, akik talán megbomlott idegzettel és kilátástalan óletsorral a középkor rablólovag- jainak módjára tartsák fenn életüket, sokkal elszomorítóbb és lesujtóbb jelenség az, hogy a nemzetgyűlés tagjai között akadnak olyanok, akik ezeket a dolgokat csak azért tartják állandóan napirenden, hogy a kormánynak, melyet a rendcsinálás nagy munkájában minden eszközzel támogatni kellene, kellemetlenkedjenek és az ujjáteremtés munkájára hivatott intézményeinket kikezdjék, meggyanúsítsák. Az a régi romlott szokás üti fel ismét a fejét, mely sportot űzött abból, hogy a kormánynak minél több kellemetlenséget tudjon okozni, a nemzetgyűlésben és az országban minél zavarosabb helyzetet tudjon teremteni, mert ezzel megnehezítik a kormány helyzetét, könnyebben elbuktatják, elgáncsolhatják. — Minden dolog jó volt erre a célra. A legjelentéktelenebb visszaélések egyesek részéről, melyek sehol sem ismeretlenek, alkalmasak voltak arra, hogy egyesek rögtön általánosítsanak, a szórványos eseteket tüneteknek nevezzék és azokból messzemenő, merész és önkényes következtetéseket vonjanak le a kormányzat, az állami intézmények szellemére, felfogására. Köztudomású, hogy minden államban, mely rósztvett a háborúban, sűrűn előfordulnak olyan jelenségek, melyek a békés jogrenddel nem egyeztethetők össze, olyan cselekmények, melyeket a hadijog a haditerületeken ellenséges polgárokkal, de némileg hazai polgárokkal szemben is megengedett, eltűrt. Szinte a tehetetlenség törvénye érvényesül, hogy ilyen, éveken át megszokott cselekményekkel némelyek, akiknek idegzetét és okszisztenciáját tette tönkre a háború, nem tudnak most sem felhagyni. Ezek a jelenségek. általánosak Európában, a legcivilizáltabb államok sem mentek az ilyen egyéniségektől, mint azt az antant államférfiai is már nem egyszer felpanaszolták. Minek nevezzük hát azt az eljárást, mikor magukat magyaroknak nevező emberek a nálunk is előforduló ezeket a jelenségeket úgy igyekszenek feltüntetni ország világ előtt, mintha azok nálunk intózmónyszerüek, rendszeresek volnának, mintha a kormányzati rendszer volna az oka annak, hogy ezek a jelenségek egyáltalán előfordulnak. Nemzetgyűlési tagok akadnak, akik nemcsak eltűrik, de elősegítik, hogy abból a piszokból, sárból, amelyet köny- nyelmüen ország-világ előtt felkavarnak, bőségesen freccsenjen azokra az eszmékre, melyeket nemzetünk uj alapjaiul kijelöltünk, azokra a szent intézményekre, melyek államunk létének egyedüli biztos alapjai. Szabad-e ez, tűrhető-e ez? Van-e ország, van-e nemzet, mely az efféle alattomos merényleteket eltűrheti ? Becsületes, jóórzésü ember a legközönségesebb baleseteknél nem áll oda tétlenül, gyanakodva és gyanúsítva kritizálni a mentők tevékenységét, hanem vagy segít, vagy odébb áll és hagyja dolgozni a többit. Ezeréves országunk scha nem képzelt katasztrófán ment keresztül, a nemzet olyan, mint a halálos kórban gyötrődő beteg, minden fuvalom, minden zörej árthat neki, minden hangosabb szó katasztrófát idézhet elő ; ilyenkor az, aki szivén viseli a beteg sorsát, minden erejével vigyáz arra, hogy még leheletével se keltsen zavart, rendkívüli állapotot, mely veszélyessé lehetne a nagybetegre. Mit szóljunk hát azokhoz, kiknek tartsuk őket, akiknek mindennapi kenyerükké vált már a piszokkeverés, a sárfreccsentós, az izgalmak keresése, a jámborak és naivak félrevezetése, a nemzet sorsát intéző tényezők meggyanusitása. Legyenek bár jóhiszemüek, gyanús és zavaros munkájukkal százszorta többet árthatnak az országnak, mint amennyit, ha csakugyan jóhiszemüek, használni vélnek. Térjenek hát végre észre és keressenek más teret érvényesülésükre, hiszen annyi hasznos munka kínálkozik A vármegyei közigazgatási bizottság ülése. (1920. november I7.J A vármegye főispánja által rövid üdzözlő szavak kíséretében megnyitott ülés első tárgya : az alispán rendízerinti havi jelentése volt. Mint már igen régóta ennek a jelentésnek T A it C A. FLákóczi harangja,*) Jött a parancsolat — mennek a harangok: Véres hatcmezökön szólaljon meg hangjok! Kik itthon szelíden hirdették a békét Dúló habomnak ottkiinn vessék végét . . . S hogy amit rég vártunk, végre valaháru Béke napja süssön njból e hazára: Holtak siratóit csendben elsirattnk, Élőknek hívóit békén átaludtak, De, ha már a többit a haza elkérte, aggét nem adhatunk, bármit adunk érte ! S nem volt nyugodalmunk, se nappal, se éjjel, Durva kalapáccsal azt ne üssék széjjel, Izzó érckohóba durva kéz ne vesse, Szelíd hangját lelkűk hiába ne lesse ! Sohse némnljon el csengő bongó hangja : Kincses Kolozsvárnak Rákóczi harangja ! Amit csak lehetett, amit csak tehettünk. Mindent megmozgattunk, mindent elkövettünk: Irtunk, könyörögtünk, kértünk, apelláltunk. Nagygyal és kicsinynyel érte perbe szálltunk ... S mentek a harangok — s jött a parancsolat: Rákóczi harangja a helyén maradhat, *) Barabá* Samu, kolozsvári mtneküU reform, esperes élőszóbeli közlése alapjáé, néki és meeekült erdélyi testvéreinknek ajánlva. Töltse be, ahol van, nemes hivatását Késő nemzedékek hadd hallják, hadd lássák Sohse némuljon el csengő-bongó hangja: Kincses Kolozsvárnak Rákóczi harangja,! S a harang megmaradt — meg is jött a ,béke Szerencsétlen hazánk csuj’os veresége, S aminek még soha, sohasem volt mása : Őrjöngök s gonoszok gyilkos árulása. S mely a régiekhez uj hősöket nemzett, Elbukott, porbahullt újra ez a nemzet, S mert a másét védte, másét soli se kérte, Ellenség, „jó barát“ most fizetnek érte ! . . . S a harang itt maradt — busán szófia hangja: Kincses Kolozsvárnak Rákóczi harangja ! A harang itt maradt — jött az oláh csorda, Mint az éhes farkas, gyilkolva, rabolva. Kincsünket, gyöngyünket nagy. gyorsan kikezdte, Sok jó magyar vérnek lön nyomán a veszte, S amíg édes anyánk porba sújtott testét Gyáva cseh, gyilkos szerb mardosták, tépdesték, Ráborult, rákerült a sor Kolozsvárra ............ Od a kellett adnunk, s hej ! nem is volt ára I. .. S mint, ha nagy halottat tesznek ravatalra : Busan kong, sírva bong Rákóczi harangja ! S nyomult a nyomorult, gyáva faj előre, Éhesen, szomjasan magyar húsra, vérre S mire titkon-nyiltan már régóta éhez, Odafér, odaér — naggbeteg szivéhez............ S amikor odaért — jött a parancsolat: Meg kell huzni, ahány van, a harangokat! Hulljon bár a büszke magyar könnye, vére Nem isten, nem ! — oláh nagy dicsőségére / S zug a harang, busán sir zokog a hangja: Kincses Kolozsvárnak Rákóczi harangja ! Es amint sir, zokog, lelkünk bele rendül. Akárhova fussunk — a fülünkbe csendül! Tépi u szivünket! Halld, mintha vádolna, Mintha minden szava szemrehányás volna: Oh, mért nem hagytatok pusztul nőm, elvesznem, Emésztő lángoknak martalékul esnem! Megöl a gyalázat, szégyen pírja éget, Hirdetni a csúfos oláh „dicsőséget" ! S zug a harang, busán simzokog a hangja: Kincses Kolozsvárnak Rákóczi harangja ! De ha majd felderül Magyarország napja Amit elraboltak újra visszakapja, Délt, északot, Erdélyt, Kincses Kolozsváriit S magyar becsülettel megfizette árát: Rákóczi harangját újra halljuk, látjuk S ükkor egymás vétkét szépen megbocsájtjuk : Ó hogy egyszer — akkor nem vetettük végét, Mi, hogy zúgta egyszer oláh dicsőségét! . . . S mig magyar lesz, csengjen ősi, dicső hangja: Kincses Kolozsvárnak Rákóczi harangja ! Stráner Vilmos, tbeol. tanár. LashbIi nai msáma 6 oldat.
