Békés, 1916. (48. évfolyam, 1-53. szám)
1916-03-12 / 11. szám
3 Békés 1916. március 12 Befejezésül Békésvármegyóre egy végrehajtó bizottság fog összeállittatui. Üdvözöljük a körünkbe érkezett melegszívű lelkes fővárosi vendégeket, akik megelőzve az összes vidéki városokat, Gyulán lobogtatják meg elsőnek a Budapesten imént kibontott zászlót. Ez a megtisztelő körülmény is egyik biztosítéka annak, hogy a tisztviselő érdekeket lelkesen felkaroló és propagáló férfiak hivó szózata megérdemelt visszhangra fog találni tisztviselő társadalmunkban, ami abban is meg fog nyilvánulni, hogy a ma délutáni naggyülésről közülük egyetlen egy sem fog távolmaradni. Ebben a biztos reményben kívánunk jó sikert munkájukhoz ! A Szövetség célját ismertető felhívás főbb vonásaiban igy hangzik : Sohasem bizonyult még be annyira szemléltető módon a magyar tisztviselői karnak szervezetlenségéből eredő tehetetlen volta, mint a mostani háború alatt. Sok nélkülözés és nagy nyomor szakadt egyesekre, csupán csak azért, mert nem akadtak vezetők, akik gazdasági kizsákmányolta- tásunk ellen egy védekező táborba tudták volna gyűjteni karunk ezreit. S amig a kisebb tisztviselők egyetlen mentőezközkónt hiába követelték a háborús drágasági pótlékot, addig a termelők és közvetítők, — a falusi gazdák és a piaci kofák kartelje kiszedte zsebeinkből utolsó fillérjét is annak az uzsora kölcsönnek, amelyet hitelintézeteinktől csak nagy nehezen sikerült kikönyörögnünk. Ezért vannak tele a tisztviselőérdekeket pártoló lapok izgató panasszal. Ha határainkon egy kissé tultekintünk és a németországi tisztviselőlapokat olvassuk: hirót-hamvát sem találjuk a panasznak. Sőt ellenkezőleg, mindenütt a büszke német önbizalmat látjuk, amellyel a német tisztviselők rámutatnak rendíthetetlen összetartásukra, szervezett voltukkal indokolt legyőzhetetlenségükre. Rámutatnak arra, hogy 300000 tagja van annak a tisztviselői szövetségnek, amely nem engedi magát a konjunktúrák hiénái által megzsaroltatni, hanem már jó előre gon- goskodott arról, hogy saját szervezetei utján Olyat nem látott a világ! Egymás után elevenedtek meg a színes harci képek. Szolnok . . . Bicske . . . Isaszeg . . • Debrecen . . , Nagyapónak lekonyult a feje. Hogy az a Debrecen . . . ? Ej, ej . . . Dehát éppen Debrecent nem lehet elkerülni, kihagyni. Nem, mert a zászló . . . — Sokan voltak . . . Rémisztő sokan. Tízszer, húszszor annyian, mint mi. S hiábavaló volt minden vitézség, csak vissza kellett fordulni. Úgy, de a zászló ott maradt. Hun a zászló? Kerestük. Nincs. Tekintgettünk. Nincs. Ha nincs, akkor ottmaradt. Elvitték a muszkák. Egy magyar zászlót . . . ?! Hü az árgyélusát ! Mindenki csak azzal, hogy vissza 1 Utánna ! A zászlót nem hagyjuk. Hanem a kapitány ur nem engedte. Nem és nem. Mind ott veszünk. Hiába a kérés, rimánkodás, szép szó, könyörgés- Nem és nem. Oda a zászló, a becsület, az élet, a haza . . . Jánoska közbe lihegte: — Akkor kiugratott a sorbú Nagyapó ! Nagyapó kiegyenesedett. Halvány arcán tüzrózsák nyíltak s reszkető jobb karját fölemelte : — Kiugrattam, oszt elkiáltottam magam: „Aki magyar utánnam !“ Azzal, mint a forgószél vissza a muszkára. Közibük. Egyenesen oda, amerre a mi zászlónk lobogott Jánoska villogó szemekkel közbekiáltotta : — Egy nagyszakállu muszkánál volt...! — Annál. Az tartotta a kezibe. De csak addig, amig odaértem. Egy csapás a kardommég a háborúban is jóformán áremelés nélkül láthassa el tagjait minden szükségessel. Fogyasztási, házépítő, hitel, biztositó, jótékonysági, gyógyintézeti berendezkedéseiknek, egyleteiknek és szövetkezeteiknek szinte megszámlálhatatlan sokasága szolgálja ott az összességet és veszi elejét a háborús drágaságnak. Mig nálunk? Teljes az elernyedés. Tehetetlen kesergés tölti el legjobbjainkat is, akik egészen elcsüggedve, lemondóan ismétlik a fajmagyar költő szavait: „múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény“. Azok pedig, akiket hangos jajszóra kényszerít a mindennapos szükség, önmagukban tettre képtelenek és mindent a felsőbbsóg- től várnak, nem gondolván meg, hogy a Da naidák hordójába öntené a kormány az aranyat, ha a mostani viszonyok között csak egy fillérrel is javítaná a tisztviselők jövedelmét, ha mi továbbra is szervezetlenek maradunk, mert hiszen azok, akiknek kónyre-kedv- re ki vagyunk szolgáltatva: minden fil- lórnyi javításra duplázott áremelésekkel válaszolnának. Ne mondja azt senki, hogy nálunk nem lehet azt megcsinálni, amit Németország megcsinált. Mert tudják meg ezek az örökösen kishitüek és örökösen aggodalmaskodók, ezek a negativ magyarok, akik saját helyzetünket mindig feketénél feketébb színekben tudják csak kifesteni, hogy Németországban is volt idő (1870-es óvek előtti), amikor ott is azt mondták, hogy a szótdarabolt és sohasem egységes német nép nem képes úgy szervezkedni, mint pl. az angol, a fegyelmezett belga, vagy akárcsak a kis luxemburgi. A szervezkedés Németországban is uj keletű, amennyiben a tisztviselői és társadalmi szövetkezetek zöme körülbelül csak az 1890-es óvek után alakult és a németek ma is még azt mondják, hogy a szervezkedésük még távolról sincs befejezve és hogy a háború után sokkal nagyobb, eddig el sem képzelt arányokban kell a polgári társadalmat átszervezni és minden társadalmi réteget az eddiginél sokkal szilárdabb, kitartásra képesebb egyesületekbe tömöriteni. Uj és még erősebb gazdasági szervezkedés hangja zug végig egész Németországon, sőt amint jól halljuk, ez a hang már átlépte a német birodalom határait és mindenféle változatokban: tudományos, gazdasági, politikai, társadalmi, faji alapon már arról beszól, hogy miként lehetne egész Közópeurópát ilyen, az egyéneket minden kizsákmányoltamal . . . Egy irgalmatlan nagy csapás s aztán a zászlóval vissza . . . * Jánoska embernyi emberré növekedett, amikor ellenségeink újból elérkezettnek látták az időt arra, hogy ami 48-ban nem sikerült, leigázzának bennünket. Úgy de újból egyet dobbant a 20 milliónyi magyar szív, újból kibontatódtak a háromszinü lobogók . . . 1914-et irtunk, majd 1915-öt, majd 1916 ot.. Elöl lobognak a háromszinü lobogók, nyomukba mint a fékevesztett fergeteg a magyar honvédség . . . Váltakozó képek: földult tűzhelyek, vad viadalok, cserfakoszoruzott hősök, kínos jajjok, utolsó sóhajok, vértől gőzölgő temetők és temetők . . . János szeme a háromszinü zászlón. Megy utánna, mint a mágnes után. Fogja a szivét, fogja a lelkét. Keresztül a Kárpátokon, Galícián, Lengyelországon át nagy Oroszországba . . . Hirtelen meg kellett állni De nemcsak megállni, hanem visszahúzódni biztosított helyre, lövészárkokba. Hát jó. Azaz dehogy is jó. A zászló ott maradt a hegyoldalon a zászlótartóval együtt. Egy óra, két óra mint az ürgék. A föld alatt. Az emberek csak úgy kukucskáltak kifelé a hegyderékra. Ott a zászló ! Még ott, mert az orosz még nem vihette el. Ma még nem . . . Égető kérdések férkőztek be az erm berek belsejébe. Hát holnap ? Ott lesz-e még holnap ? Jánost még a hidegveriték is kiverte. Azzal a gondolattal sehogysem birt kibékülni, hogy a zászló ott maradjon. Az lehetetlen. Hisz az egész tás ellen megvédő és a közerőket mértani ha- ladványokban sokszorosító, szótrobbanthatat- lan egyesülésekbe, gazdasági szövetkezetekbe összeforrasztani. A tisztviselőknek ilyen gazdasági szervezkedésére teszi meg az első lépést a M kir. Adóhivatali Tisztviselők Országos Egyesülete a jelen tervezet kibocsátásával. Kicsiny mustármagot ültet el, melyből a dolgok logikájának örök törvényei alapján terebélyes fa fog fejlődni. Tisztviselők Szövetsége címmel, korlátolt felelősségű szövetkezetei alakítunk, amelynek célját a tagokkal megvitatás céljából még a megalakulás előtt közlendő alapszabálytervezet igy írja körül: a Tisztviselők Szövetsége, mint szövetkezetnek célja a tisztviselők javára jóléti intézmények gyanánt működő helyi szövetkezetek és részvénytársaságok alapítása, illetőleg a már meglevőnek egy vagy több alszövetségbe való egyesítése, vagy legalább is munkaközösségi szerződésre való tömörítése és a szövetséghez tartozó szövetkezetek vagy részvénytársaságoknak állandó szakértő vizsgálat és ellenőrzés alá való vétele E célból a Tisztviselők Szövetsége alapit és szövetségbe egyesit: 1 tisztviselő jellegű hitelintézeteket, 2, családiház, örökbórlakás, üdülőtelep, szanatóriumokat és társasági házakat építő szövetkezeteket, 3 fogyasztási, termelési, bevásárlási és raktárszövetkezeteket, 4. biztosítás technikai alapon működő, tisztviselő jellegű intézeteket: temetkezési, nyugdijpótló, sególyző, baleset, rokkantság, valamint elemi károk ellen biztositó intézeteket; társláda szövetkezeteket és jótékonysági egyesületeket; végül 5. gyermeknevelő intézeteket és egyéb ilyen 1—5. fölsorolt irányú intézményeket. A szövetkezet tagjai lehetnek és az alábbi belépő nyilatkozattal felvételre jelentkezhetnek : a) bármiféle állami, vasúti, hajózási, helyhatósági, felekezeti és egyéb közszolgálatban álló mindkétnemü tisztviselők, tanárok, tanítók, altisztek, napidijasok és szolgák, akár tényleg szolgálnak, akár már nyugdíjban vannak ; b) a hadsereg, honvédség, népfölkelós, csendőrsóg kötelékébe tartozó tényleges, vagy nyugdíjazott tisztek és törzsaltisztek ; c) uradalmi, gazdasági vagy egyéb válalig egy kis futamodás. Az igaz, hogy a golyók járásába egy szikra szünet se állt be. Éjjel úgy mint nappal, de mégis . . . Esteledett. Már harmadnapja nem hunyta le a szemét. A zászló nem engedte. Mindig az motoszkált a fejébe, hogy a zászlót törik-szakad, de vissza kell hozni. Ha száz életbe kerül, akkor is vissza. Mit szólna az orosz ? Fennen mutogatná. Büszkélkedne. Meg azon bizonykodhatna, hogy úgy csavarta ki a magyar honvéd kezéből. Egy muszka . . . Hátát nekitámasztotta az árok falának s lecsukódtak a szemei. Messze, nagyon messze egy háromszinü selyem zászlót látott. Szüz- máriás lobogót. Megtépve, megszaggatva, honvédek piros vérébe megfürösztve. Egyszer-egyszer belekapott a szél. Lobogtatta ... Mi van azzal a zászlóval ? Hát senki se megy érte ? De igen ... Muszkák óvakodnak elő az árokból. Ezren, meg ezren, mint a patkányok. Egyenesen a zászlónak . . . János mellére mázsás kő nehezült. Hörög ... Már elviszik a zászlót ... Ni, egy nagyszakállu muszka nyújtja is a kezét . . . Fölemeli ... De nem . . . Hirtelen, mint a villám, huszárság vágtat elő. Dobog a ló, dübörög a föld,egetverő rajta-rajta! Legelői egy fehérhaju öreg ember ... A Nagyapó. Fölemeli a kardját s egy rettenetes csapást mér a muszkára . . . Fölriadt. Szétnézett maga körül. Semmi. Se huszárság, se muszkák . . . Álmodott. En kimögyök, suttogta János a körülötte állóknak.
