Békés, 1915. (47. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-09 / 19. szám
XLVII. évfolyam Gyula, 1915 május 9 19. szám. EWhetésI árak: Egész évre 10 K — f Fél évre ............ 5 K — f Évnegyedre ... __ 2 K 50 f Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAIT HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Bírálat. A háborús országgyűlés, a magyar nemzetnek a nagy háborúban immár kilenc hónap óta tanúsított nagyszerű erkölcsi és politikai erejét tanúsítja. Az a szilárd elhatározottság, az az egyetértés és összhang, mint erkölcsi erők, továbbá az a loyalitás, mint politikai erő, végül a viszonyokhoz mért közgazda- sági ereje, melyek a háború kezdetén a magyar nemzet elszántságát, egybeforradását önmagával, jóindulatát, áldozatkészségét Ausztriával szemben, minden irányú hatalmas áldozatra való készségét a hadviselés rengeteg igényeivel szemben, váltotta ki, ma is érintetlen s ez biztosítja a kiapadhatlan energia forrást a háború végéig. Eme tanulságnak a levonását a mostani országgyűlés tette lehetővé, a mely a háborús nemzet méltóságának megfelelően folyik le. Itt-ott a szenvedély lángja fellobogott s a pártpolitika akarva — akaratlanul üsz- köt dobott a nemzet hajójába. De az egészre mégis az Apponyi tüneményes szelleme, objektiv bírálata nyomta rá a bélyegét az ellenzék részéről. — A bírálat, a kormány intézkedéseinek általában tárgyias bírálata kapcsán felelős államférfiaktól és politikai faktoroktól sokat megtudtunk, a mi megnyugtat bennünket. Mindenekelőtt a biztonság, az önerő hatalmas manifesztációja nyilatkozik meg a kormányelnök minden szavában. — Tisza István gróf, a ki a nemzeti élet minden részébe bepillanthat s a ki inkább hallgat, ha őszintén nem beszélhet, igy hajtja meg az elismerés zászlaját a magyar nemzet erejének láttára: »Aki látja mindazt az áldozatot, amit a hadijótékonyság terén hoz a nemzet; aki látja mindazt a munkát, a mit a sebesült katonák gondozása, ápolása körül fejt ki a társadalom; aki látja azt a férfias komolyságot, amellyel a nemzet az élelmezési kérdések nehézségeit önmegtagadással viseli: az bizonyára az eleven és tettre képes erkölcsi erőnek oly arányait fogja e nemzetben felfedezhetni, amelyek a legmerészebb reményekre jogosítanak fel bennünket.« Ezt mondja a kormányelnök. És az ellenzék legkiválóbb képviselője: Apponyi ugyanebben a tenorban szól: »A nemzet lelkülete ma olyan képet mutat, amelyre önérzettel büszkén hivatkozhatunk. Maga az a tény, hogy a kinek leginkább kell aggódnia helyzete iránt, tudniillik az uralkodó, a király, az országgyűlést, melyet ő elodázhat, tanácskozásra hívja egybe maga e tény mutatja legjobban, hogy ez a nemzet bizalmat érdemel, hogy a helyzetnek magaslatán áll«. S hogy nemzetünk valóban az eleven és tettre képes erőnek nagy arányaival rendelte zik, arra nézve ez az országgyűlés különösen két mozzanatot tüntet föl. Az egyik az, a mit Tisza István kijelentéséből tudunk, hogy búzánk, kenyerünk elég lesz az újig, amit helyes gazdálkodással és takarékossággal értünk el. — Nemcsak, hanem feleslegünkkel Ausztriát is elláttuk. — Tehát saját szükségleteinket is kielégítjük, Ausztriát is eltartjuk akkor, amikor milliós hadseregeket élelmezünk hónapok óta, és amikor élelmezésünk kiegészítésétől minden oldalról el vagyunk zárva! A másik jele a nemzet eleven erejének, ami az országgyűlés keretében mutatkozik, a háború rokkantjairól való gondoskodás. Nemcsak humanizmus, de a nemzet jól felfogott érdeke, hogy egyrészt a háború áldozatait ne dobja el kihasználásuk után — a leg- rutabb hálátlansággal, másrészt, hogy a munkaerejüket a nemzeti termelés javára felhasználja. A rokkantak egyik foglalkoztatási módja az lesz, hogy a kormány kis gazdaságokat fog szétosztani a rokkantak között, a melyet azok családtagjaikkal munkáltassanak. A háborús forgatag itt-ott szemetet is felkavar, de mi az ahoz a hősieséghez képest a harctéren és ahoz a lázas rengeteg munkához képest bent az országban, — melyet ez a nemzet kifejt! TÁRCA. A kis komitácsi. Irta: Péczely József. I. Péter eleinte nagyon haragos vott. Nem győzte szakramentirozni azt a rác-ivadékot, akiért időnekelőtte ott kellett hagyni a kis házat, a földet, a két jó lovat: a Hollót meg a Keselyt, de légióként az asszonyt. Mi lesz most otthon gazda nélkül ? Rémitően acsarkodóit a békebontó fajzatra. — Hiszen csak kerüljetök kézügybe ! Péternek ez az óhaja hamarosan teljesült. Egy éjszaka, amolyan bujkálós holdvilág volt, az ezred átlopakodott a Száván. Azaz nem is igen lopakodott, mert azidőre, amikor Péte- rékre került a sor, már javában feleselgettek egymással az ágyuk, a puskák s röpködtek a golyók, a pukkanó gránátok. Az ezred egy-kettőre benne volt a tűzben. — No most mindjárt ölni köll — vibrált Péter fejében a nehéz gondolat, amint a rajvonalban előre nyomultak. — Ölni. Embört ölni. Az mindegy, ha szerb is. Csak ember. Vagy lelőni, vagy leszúrni, ahogy majd adódik. Hiszen lőni még csak isten-neki, nem lát utána az ember semmit. Se a vergődést, se a halódást, az élet kiválását A szurony azonban már egész más panoráma. Ott szemtől szembe kerül az ember. Beledöfni, kirántani. A piros meleg vér csak úgy sugárzik a kés nyomán s az élettől megfosztott hörgése, átka, átkozódó tekintete kiséri a borzalmas munkát. Ha ugyan akkor ráér az ember ilyen dolgok vigyázgatására. Ezt nem lehet tudni előre. Csak a próba fogja megmutatni. No, most itt van ! Péternek viszolog a háta. Szorongó érzései egyre nagyobb erővel nehezednek belsejére, miközben aggódó lélekkel rángatja a puskája ravaszát. Az motoszkál unos-untalan a fejében, hogy nem most ebben a minutumban tesz-e özvegygyé egy asszonyt, árvává négy-öt kis cselédet. Ami már maga is borzasztó ! Nem jó ugyan ilyenkor erre gondolni, Péter sem akar, haragszik is magára, de hiába, a terhes gondolatokat nem tudja kiverni a fejéből, A golyók azonban egyre szaporábban hullanak a század közé, ami egyre több-több káromkodást fakaszt az emberekből. Majd egy ágyúgolyó vágódik közéjük. Nagyot pukkan. Egész szekérderékra való port fölvág, s a nyomán nyolc-tizén vergődnek vérben fetrengve. — De a szentségit . . .! — mondják az emDerek. — Ennek a fele se tréfa 1 Megint egy újabb pukkanó golyó, egy harmadik, egy negyedik, tizedik. Ismerős, ismeretlen ; jóbarát és koma véres fejjel kullog hátrafelé. Egyik-másik meg ott marad a sorban el* nyúlva. Pétert forróság önti el. — Hát igy vagyunk? Hirtelen felugrik az egész század. — Hajrá !! Hurrá !! Neki az ellenségnek, rémisztő ordítással fogcsikorgatva, mint a sebzett réti farkas, mint a fékevesztett vihar, rohan az emberáradat szu- ronytszegezve . . . Ez alkalommal még nem került vér a Péter szuronyára. A gyáva nyulak elfutottak ; be a faluba, onnan meg a túlsó hepehupás határba. Futott, ki futhatott, ki meg nem, hát az elbújt Félszer alá, pincébe, kamarába. — Be a házakba, föl a padlásokra, le a pincékbe ! Ez volt a Péterék parancsa. Mikor azután az elrejtőzöttek orvul lövöldözni kezdtek, a kapitány azt az ordrét adta ki, hogy se irgalom se kegyelem ! Péter is betörtetett egy alacsony házba. A győzelemtől gőzölgő , fejjel, nagy elszántsággal. Be a konyhába, onnan a szobába. Az ajtót csak úgy a puskatussal nyitotta ki, miközben nagyot kiáltott: — Auf! Egy afféle koránérett torzonborz ábrázatu vánnyadt ember, meg egy sokat élt, viseltes asszony álltak a szoba közepén s összekulcsolt kezeiket előre nyújtva rimánkodtak. Péter nagyot rikkantott: — No mi lösz ? S kezében megvilant a szurony. — Te vagy az a hirös komitácsi? A szerb nem mutatott semmi hírességet. Kezei reszkettek, fogai vacogtak s hol a szuLaptinis: mai száma. S oldal.