Békés, 1913. (45. évfolyam, 1-52. szám)

1913-09-14 / 37. szám

Békés

1913 szeptember 13.

Müvei a szívben átérzett bölcsészet, haza- és emberszeretet egyesitett alkotásai; amely eszmékért a társadalmi és politikai pályán küzdött, ugyanazokat öltöztette művészi formákba is, s költeményei és regényei a legnemesebb értelemben iránymüvek.«

A »Bucsu« cimii költeményében megnyilatkozó lángoló hazaszeretet; »A vár és kunyhó«-ban rajzolt természeti joga a szerelemtől hevülő sziveknek; »A megfagyott gyermek«-ben felmutatott gyász és fájdalom élénk képe: tanúskodnak az Író meleg érzelméről, szív nemességéről, szeretetben gazdag voltáról . . .

Mikor pedig, mint bölcsész, ezt mondja : »Épen kitűnő embereknek szükséges a vallás leginkább, mert ők érezik igazán emberi elménknek szűk korlátáit«, a felvilágosultság álarcával kevélykedő vallástalanok megszégyenülhetnének az 6 igaz szavaira s eszökbe vehetnék a költő ama kérdését: »Kevély ember! Miben kevélykedel ?«

Mily felséges s egyúttal kétségtelen igazság kifejezése eme költői gondolat: »Életünk égő szövétnekhez hasonló, mely majd lassabban, majd sebesebben, de szüntelen fogy. Boldog, ki midőn létének e múlandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított. «

Báró Eötvös József »égő szövétneke« is kialudt ugyan, de »sokaknak világított,« épen azért elengedhetlen kötelességet teljesítünk akkor, midőn az emlékezet fáklyáját meggyujtva, lelki szemeinkkel reá tekintünk a valóban nagyra s az ő eszméinek megvalósítására törekszünk, a nekünk adatott módok és alkalmak felhasználásával, mert »boldog kor, mikor még cselekvéseink irányát lelkesülés és érzéseink határozzák meg, s a hideg ész, alkotmányos királyként, legfeljebb vétóval él.«

Nem tagadható, hogy az eszmék diadalra

_a

_________________________

ju

ttatása érdekében folytatott küzdelem sokszor üt sebet a szivén, de a győzelem öröme felemelő, boldogító ... »A ki egész életét nemzete dicső emlékei fenntartásának szentelé, azt a nemzet nem feledheti el . . .«

Az enyészetre emlékeztető sárguló lombok ültek a fákon akkor is, midőn báró Eötvös József életbimbója fakadt a családi fán; most is »barangol és zug-zug az őszi szél,« midőn emlékezünk a nagy államférfiuról, bölcsészről, költőről, lángeszű íróról, s ezen szellemóriásra áhítattal tekintve, az ő nagyságát csodálva vágyakozunk arra, hogy magasztos példájának látása buzdítson, lelkesítsen mindnyájunkat nemes értelemben vett Isten — haza — ember- szeretetre; az ő neve és emlékezete legyen világitó tüzoszlop előttünk, hogy annak fényénél feltalálhassuk a helyes utat, mely boldogságra juttasson el

Ne feledjük ama bölcs tanácsot! »Iparkodjál látni! Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen« . . . Mert »a legmagasabb, mit a földön elérhetünk, azon öntudat, hogy mindig magas cél felé törekedtünk.«

Nagy államférfiu, bölcsész, iró, költő báró Eötvös József! A te lángszellemed, felvilágosult eszméid biztosítják nevednek az örökéletet, mert »a derék nem fél az idők mohától, a koporsóból kitör és eget kér . . .«

Ki hü volt a reá bízottakban: nem halhat meg, hanem örökre él!

Dombi Lajos.

Báró Eötvös József

1813—1913.

E két dátum közt az idő orsóján lepergett 100 év nem mosta el Annak emlékét, aki e szép haza millió meg millió népe tehetséges fiatalságát az ekeszarva mellől a civilizátió és nemzeti műveltség nemes küzdelmére hívta s általa nemzetünknek más müveit népekkel a tudomány és művészet terén való versengést lehetségessé tette. Az emberiségnek tett nagy szolgálat

volt ez s oly mozzanat a történelmünkben, mely fontosságában a keresztény vallás felvételével áll párhuzamban.

Nemes családból származott és a jobbágyság jogait védelmezte. Korának egyik legműveltebb embere volt és a tudatlan nép oktatásáért fáradozott legtöbbet. Német volt az anyanyelve és halhatatlan művekkel gazdagította a magyar irodalmat. Tudós volt és a mellett vallásos ember. Gazdag volt és előkelő és az ügyefogyottaknak, árváknak és özvegyeknek lett gondozója. író, államférfiu, szónok és tudós volt; példa nélkül mégis úgy él nemzete emlékében, mint korának legnemesebb emberbarátja. Báró volt, de ha nem született volna nagy írónak, akkor is nemes ember lett volna. Szive és lelke tette azzá.

Egész életét annak szentelte, hogy kutassa : mi teszi az embert boldoggá, hazáját naggyá és az egész emberiséget méltóvá rendeltetésére ? Sok munkát irt, a melyre a külföld is figyelmes lett. Szép munkáival azonban nem csak gyönyörködtetni akarta olvasóját, hanem tanítani.

Azt vizsgálta, hogy miért is nem boldog az ember? És úgy találta, hogy azért nem, mert elvesztette hitét az Istenben és mert nem tudja szeretni embertársát.

Vizsgálta, kutatta, hogy mi az oka annak, hogy ez az áldott ország, ami szép Magyarországunk miért maradt hátra, a többi országok mögött? és rá mutatott régi, elavult berendezésére, mely a szegény jobbágyot védetlenül kiszolgáltatja a vagyonos uraknak.

Ez a nemeslelkü emberbarát Budán született 1813. szeptember 13-án. Itt nyerte neveltetését. Rendkívüli szorgalommal tanulta végig a jogot és bölcsészetet. 1834-ben Fehérmegye aljegyzője lett. 1837-ben pedig eperjesi táblabiró. A tanulás és munka embere volt egész életében.

Nem lett belőle gazdag ember, hanem lett nagy férfi, ki hírnevét szeplőtlenül hagyta gyermekeire.

Eszmék embere volt. Életcélul tűzte ki magának, hogy a keresztény műveltség javára oldja meg korának társadalmi, tanügyi és politikai kérdéseit.

„Küzdött és szenvedett a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméiért, illetve azok megtestesitéseért; küzdött, mert rokonszenvezett a társadalmi jogok élvezetéből kizárt kunyhók lakóinak szenvedéseivel; szenvedett, mert kereste a szeretettől áthatott polgárosodás alapját; küzdött az általános műveltség szent eszméiért; küzdött és szenvedett, mert ténykedésének

TÁRCA.

Vallomás.

Rut 'ónzésnek szárnyán, másokra tapodva Előre haladni nem vágyódtam soha,

Nem fért a lelkemhez;

Isten-, haza-, emberszeretet az elvem,

Ezt a lángoszlopot nézi lelkiszemem,

Utamon ez vezet . . .

Tökéletes senki nem lehet e földön,

Rajtam is, a papon, emberen és költőn Ott ül a gyarlóság;

De nem nyugtalanít a lelkiismeret,

Mert ha itt-ott némely félre is ismerhet Védőm a szivjóság . . .

Áldom nagy nevedet teremtő Istenem!

Hogy nemes törekvés románca szivemen Mint virágon napfény! . . .

Becsület útjáról, hűség ösvényéről — Bár az elvszilárdak száma egyre gyérül — El nem hajlottam én . . .

Amíg szivem dobog, életutam járom,

Szivem szeretető- Istenen, hazámon,

Ott csügg rendületlen;

Azért imádkozom, hogy egyházam s hazám Örök időt éljen; s fiainak ajkán Vig dal csendülhessen! . . .

Dombi Lajos.

Eötvös József báró, a költő.

Irta: Csura Miklós.

Mint a napsütésben megfürösztött fürge méh és tarkaszárnyu lepke egy személyben könnyű, játszi szárnyon röppentem be a szebbnél-szebb, illatosbnál-illatosabb virágok tündérözönébe felszedni a mézet, himport, illatot, hogy gazdag lélekkel megrakodva adjam át mindazt, ami hozzám tapadt, ami saját lelkemnek gyönyörűsége volt. Eötvös müveit olvastam s bár könnyedén szeretném impresszióimat közölni, félek, ez alkalommal nagyon nehéz lesz feladatom. Eötvös szellemének virágai telve vannak mély, fojtó gondolatokkal s a vele való foglalkozás is gondolatokra késztet. Pedig a lét nehéz küzdelmében kifáradt emberi elme nem szívesen időzik nehéz szellemi munkánál. Ma azonban, amikor születésének százados évfordulóját ünnepeljük, szenteljünk pár, — bár megerőlte- tőbb percet nagy szellemének.

Az átalakulásnak indult Magyarországnak főbb vezérférfiai mellett nagy érdeme volt a reformeszmék megvalósulásának, megtestesülésének terén Eötvös József bárónak is. Carlyle szavai szerint élve, nagy eszme szállta meg bensejét s igyekezett is azt az életben valóra váltani. Inkább önlelkét marcangolta szét, semhogy hazáját, elmaradt, elárvult nemzetét egy gondolatától is megfossza A nehéz lelki harcot, a kinos vajúdást, a lázas álmokat senki sem látta, gyümölcseit annál inkább élvezték s élvezzük ma is.

Egyéniségének teljes élete ellentétek láncolatban sorozatából áll. Arisztokráciánk előkelőségének gyermeke s a szerencsétlenek, szegények, üldözöttek iránt mindvégig csakis a bánatos, megértő részvét s a segíteni akaró, óriási szeretet kél szivéből. Atyja a konzervatívok vezére, a legauliku- sabb mágnás, ő maga a demokráciáért küzd s a nemzeti kifejlődés apostola. Anyjától örökli egész életén áthúzódó véghetetlen jóságát, szentimenta- lizmusát, gondolkodásának nemességét s németes műveltségét, nevelője, Pruzsinszky, a Martinovics

összeesküvés tagja, a haza iránti olthatatlan, rajongó szeretetet csepegteti a fiatal báróba s meg- utáltatja vele családjának hagyományait. Amikor neve ismertté lesz, már igazi európai műveltségű férfi s ő lesz az európai eszméknek s érzelmeknek leghivatottabb tolmácsa, közvetítője Benne a költőt nemcsak a hazai állapotok siralmas helyzete kapja meg, érdekli őt az általános emberi is s eszméiért nemcsak panaszol, sir és aggódik, hanem sokszor ostorcsapásokkal is sújt. Müveiben inkább a gondolatok törnek elő, forma érzéke nincsen. Kevésbbé mulattat, de minden müve fölemel s nemessé tesz. Egész irói működése a bánat és szenvedés költőjét mutatja, de minden legkisebb részletben is a nyomorultak, szerencsétlenek szószólója, gyámolitója s vigasztalója. Az embereket két osztályra osztja : szerencsések s szerencsétlenek csoportjára s csak ez utóbbiak iránt van résztvevő szava, mig az elsőkkel szemben csak ellenérzést tud tanúsítani „Ne higyj olyan gondolatban, melynek szived ellentmond“ — ez volt jelmondata, mely mindig lelkének tükrét adja minden müvében s személyeit is inkább a szív, mint az ész avatja regényei hőseivé

Költői kísérletei még ifjúkorából valók, jobbadán kevés becsüek, mert a nyelv gazdagsága nem volt eléggé birtokában s technikai készsége is gyenge volt. Általában nem igen tudja a költeményben az erőt, a fenséget kitejezni, melynek oka — Bodnár szavaival élve — az, hogy „nála sokszor nem az érzés tüzében támadtak a gondolatok, hanem gondolkodás és elmélkedés által ébresztette és táplálta érzelmeit.“

Legsikerültebb költeménye mindenesetre az ország közhangulatát kifejező Búcsú c. elegikus hangulatú ódája, Kozma szerint ének, mely hangjegy nélkül is zene. Van ugyan egy-két bágyadt sora, kevésbbé világos gondolata, de a maga egészében Eötvös többi költeményét messze fölülmúlja. Dalai közül a Végrendelet az érzés őszinteségével s a meghatottság bensőségével tűnik ki s érdekességét emeli az is, hogy amit e költemény-