Békés, 1913. (45. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-11 / 19. szám
XLV. évfolyam 7 Oyiila, 1913 május 11. I». szám. Előfizetési árak: Egész évre _ _ 10 K — i Fél évre____________5 K — f Év negyedre____ 2 K 50 f Hi rdetési díj előre Fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. PÜÜTKOST. A Szentlóleknek az apostolokra lett kitöltetése a Jézus dicső tudományának betetőzése, az életerős fának szép koronája ... E csodás jelenség* lön erőssége a tanitványok hithüségének s hivatásuk buzgó teljesitésének, betöltésének. Ebben rejlik magyarázata annak, bogy azon egyszerű férfiak, kiket tanítványaivá választott volt Jézus, oly nagy lelkesedéssel, tántorithatlan bátorsággal hirdették Krisztus tudományát. Nem Inában várták a tanitványok, hogy e mennyei ajándék közöltessék velük . . . 'Nem lehet ma sem hiú ábránd a Szentlélek erejébe vetett remény, melyben megvigasztalódás enyhítő balzsamát találja meg, a szenvedés, küzdelem bajnoka, a nélkülözés, a szegénység gyermeke, valamint velük együtt mindazok, kik elismerik a könyvek könyvének amaz állítása igaz voltát: „Mennyei Atyátok ad Szentleiket azoknak, kik 0 tőle kérendik.“ Mindenkor, de különösen Pünköst ünnepén, méltán lép előtérbe azon kérdés, bogy a mai nemzedéknek van-e szüksége a Szentlélek hathatós erejére? S ha a feleletet az önzés bilincsétől menten keressük : abban találjuk meg, hogy a mai kor gyermekeinek a Szentlélek ajándékára felettébb nagy szükségük van s épen azért meg kell hogy csendüljön a felhívó szózat: „Kérjetek Szentleiket!“ Az evangeliom fénylő fáklyája a sötétséget eloszlatni van hivatva, hogy „mindazok, kik a sötétségben ülnek vala, lássanak világosságot.“ S mégis bányán vannak, kételkedők, hitetlenek, közönyösek, kik a lelki vakság kínos állapotában fetrengenek, kik nem tudják, vagy nem akarják megérteni, hogy „az erényesség kimagasló legszebb ékessége az embernek.“ Oh, az ilyeneknek nagy szükségük van a világosság lelkére, hogy szemeik megnyilatkozzanak, hogy felismerjék s követhessék az idvességökre vezérlő utat, ne bolyongjanak tovább a vétek ösvényein. Ámde magában a jónak felismerése még nem elégséges. Aki előtt megvilágosodott a helyes ut, arra lépni, azon haladni szükséges. Épen azért kérni kell, a világosság lelkén kívül, az igazságnak, szeretetnek lelkét, hogy az minden jóra törekvő cselekvésre segítsen bennünket. A szeretet, igazság szilárd alapköve Isten országának, biztos záloga a boldogságnak. Azonban sokszor indokoltak eme szavak: „Vak vagy-e te szent igazság, neked látni kellene !“ Az igazság csak egy lehet s mégis mily eltérők a felőle alkotott képek, fogalmak! Hány ajkon cseng az igazság szava, habár a szivek, lelkek távolál Inak tőle . . . Mindazonáltal az igazság tisztán fénylő nap marad s megáll mint tenger öbléből kimagasló szikla, mely diadallal dacol a háborgó hullámok árjával... A szeretet tüze sok szivben hamvadoz, de a krisztusi szeretet magasztos eszméje örök életű. . . Ha minden szív telve lenne az igazság és krisztusi szeretet drága kincsével : a gyülölség, viszálkodás, egyenetlenség, perlekedés, erkölcsteienség gyomjai nem üthetnének tanyát többé mi közöttünk, mert a szivben, lélekben megszentelt emberek a vétek rabszolgái nem lehetnek! Kitartás, állhatatosság lelkére van minekünk szükségünk, hogy megharcolhassuk diadalmas harcunkat az ellenünk támadó kísértésekkel szemben, hogy a megpróbáltatások idején, midőn csapkodnak körüliünk a szenvedések tajtékzó hullámai: zúgolódás ne jöjjön ajkunkra, megnyugovást találjunk azon hitben, hogy „egy boldogabb élet tavasza vár reánk.“ Kérjük azért Istennek Szendéikét, hogy lakozzék sziveinkben békesség... T Á B C A. Éjjel. Viharba siro éji fergeteg, Mely zúgva száguldoz át az égen itt! Jelent-e bármit büszke szellemed, Ha villámodnak szűzi fénye int, Vagy a homálynak vagy te hirdetője, Hogy vak alázat borult már a földre. Mert megcsodálom fényes lángodat, De éjedben nem érzem jól magam . . . 5 szeretném elkapni villámodat, Ha homályod nem lenne céltalan, Ha végtelenbe nyúló éjjeled El nem temetné a villám-eget. Uram! megértve égi harcodat, Belőle csendes béke száll felém, Mert ez az éj csak földi hangulat, Pará?iyi folt az élet tengeré?i, S villámod látigja már itt hírnöke, Hogy tulnan élsz még mindörökre Te! Uram! megértlek én az éj ölén, — Hol mi7ule7i lázas, csak szivem ny7igodt — Fehér villámod az a sze7it remény, Hogy bízva, küzdvé, Hozzád eljutok, Hogy kivillanva éjbe járó lelkem, Terád akad majd fenn a végtelenben. Pataki Józsit. Csalitosban. Irta: Péczeiy Ferenc. A Simi zsidó kerítése mellett találkoztak. Gábor észrevétlen húzódott meg az öreg eperfa lombjai alatt, miközben epedő pillantásokkal kisérte a lányt. Bódi Marosa a lányok között énekelt. így ünnep-napon a falu fiatalsága ellepte a patak melletti térséget. Csoportokba verődve futká- rozott, vagy vig zeneszó mellett ropta a ropogóst. A hangos zsivalyból ki-kihallatszott a legények, lányok csengő kacagása. Mulattak. Nem is csoda Falu helyen mi szórakozása is lehet a fiatalnak Csak a korcsma, vagy a dűlőn való játszás. Hej 1 de türelmetlenül is várták jó időben a litánia végit! Amint a pap kenetteljes szava elhallatszott, a harangozó kitárta az ajtót, melyen át az orgona méla- bus hangja kiszivárgott a szabadba s utat tört magának a hivők énekével együtt az ég kárpitja felé, a tarka-barka ruhás vászoncseléd sokaság nyo- makodott ki, kiknek ajkáról még kint is hullámzott az istenes zsolozsma. A templomkeritésnél azonban már a lányok nevetgérezve csoportosultak s a tavaszi nap aranysugara kedvire táncolhatott a piros pozsgás fehérnépen, akik enyelegve, dudorászva indultak Simi felé, a korcsmából átcsapó muzsikaszó hangjaira. Gábor és Marcsa itt egyeztek meg. Itt a korcsma előtt; a játszón. Biz az nehezen ment, Gábor csak jó idők múltán tudta meghódítani a gazdag Bódi lányt. Mert az öreg Bódi gőgös, büszke volt a vagyonára, a lányára s látni sem szerette a zsellér“T" a i -*>■* T»- a4 a »-r ^ a 1 O a 1 sorban levő Gábor gyereket. Nem csak látni, de hallani sem róla . . . De azért megegyeztek. Egy éjszaka történt. Egy kikeleti éjszaka, mikor a sarjadzó füvek, rügyedző fák illatával volt tele a levegő. Gábor vérét az enyhe tavaszi éj felkorbácsolta s egy megnevezhetetlen érzés vitte, hajszolta Bódi Marcsáékhoz. Az ámbitus alatt pár pillanatig tétovázva ácsorgóit, azután utánozva hallatta a kuvik huhogását. Az éjszaka némasága nehezedett Gáborra. Valami titkos félelem, idegenszerü sejtés tartotta fogva. Csend volt. Gábor elmerengett. Nézte a kóborló felhők közt bukdácsoló holdat. Látta a denevér suhanását, hallotta a házőrző komondorok vakkantását, aztán Marcsára gondolt. — Hallotta-e ? Kijön ? — töprengett magában. Mert ősi szokás az Sajgón, hogy a felcseperedett legény éjnek idején felkeresi szive választottját s ha úgy jön a sora, hajnalhasadásig is együtt beszélgetnek Az öregek ? Szemet hunynak. Hiszen ők is igy találtak egymásra. Zaj hallatszott. Mint fekete árnyék közeledett Gábor az ajtóhoz. Várt. A zár csikordult s a konyha küszöbét az öreg Bódi lépte át. A legény meghökkenve húzódott vissza. Az apa pedig felháborodva kiáltá: — Mit kereső itt ?
