Békés, 1913. (45. évfolyam, 1-52. szám)

1913-05-11 / 19. szám

3 Békés 1913 május 11. Mert: „Ahol az Urnák lelke vagyon, ott vagyon a szabadság.“ A mi Pünkösti ünneplésünk legyen Istennek tetsző s minket idvességre vezérelő ! „Jövel Sentlélek Ur Isten !“ . . . _______ ’ Dombi Lajos. Gr óf Széchenyi Miklós bérmaiitja Békésvármegyében. A gyulai róm. kath. hitközségnek ma és holnap kettős ünnepe lesz. Gróf Széchenyi Miklós megyés püspök ugyanis mostani kőrútjában Gyulán fejezi be a bérmálás szentségének ki­osztását. A főpásztor, amin! azt már megírtuk, kifejezetten kérte minden ünnepélyes fogadtatás mellőzését és ezt az óhaját úgy a vármegye, mint a város vezetősége, akik pedig nagy ünne­pélyességgel készültek őt fogadni, respektálják. Ez azonban mit sem von le ama őszinte tiszte­let és rokonszenvből, amelyet e város közönsége és pedig hitfelekezeti különbség nélkül, a io- pásztor iránt érez és a legszivélyesebb Isten ho­zottat mondja, amidőn őt magas egyházi funk­ciója alkalmából falai között tisztelheti. A vá­rost a lakosság hitfelekezeti különbség nélkül már tegnap reggel fellobogózta. — A püspök ma reggel Póstelekről érkezik Gyulára, nyom­ban a templomba vonul, s megkezdi a bér­málás szentségének kiosztását. A bérmálásra je­lentkezettek száma meghaladja a kétezret. Eme körülményre való tekintettel a főpásztorral együtt Fetser Antal felszentelt püspök is Gyulára érke­zik és segédkezni fog a szentség kiosztásánál. Fetser Antalt, aki városunk régi jóakarója és akinek örökké hálásak leszünk ama hathatós támogatásért, amelyben bennünket, különösen a főgimnázium létesítése alkalmával részesített, szintén tiszteletteljes szeretettel üdvözöljük váro­sunkban. A püspöknek a vármegyében eddigelé tel­jesített bérmálásairól a következőkben számo­lunk be: Dobozon Oröműnnepe volt május 3-án a dobozi róm. kath. egyháznak, amikor gróf Széchenyi Miklós megyés püspök felkereste az egyházmegye ezen legifjabb hitközségét, hogy ott a híveket a hit­Gábor összehúzta magát és megszégyenülten mondá : — Mit ? . Hát mit is keresnék ? . . . . Tuggya kee . . . — Itt nincs keresni valód ! Mehecc . . ! — De ha tisztösséges szándékaim vannak . . . — Nem jó helyen keresköcc. Itt se iccaka, se nappal nem lőhet szándéka egy kódisnak, ha csak lopni nem akar. — Lopni ? Én ? — Lopni A böcsületömet, a vagyonomat. Pedig az én portékám nem a te fogad alá való Takaroggy ki! Aszondom, takaroggy ! Gábor a fogait csikorgatta. Az előbbi idegen- szerű, titkos érzés, vad gyűlöletté változott Fel­kavarta lelkét a dölyfös paraszt, aki nemcsak a lánya boldogságán, de az ő életén is durva szavá­val, cselekedetével örökre keresztet húzott. Kinos érzések közt állt az öreg Bódival szemközt. — Mit tegyen ? Mit ? Leüsse a lány apját ? Háborgó lelke keserű gondolatokkal viasko­dott s mikor az öreg Bódi látta a földult ábrázatu legényt, csendesen visszahúzódott. Gábor is bénultan fordult meg, aztán becsapta maga után az ajtót. * Telt-mult az idő. Gábor, a gazdag paraszt gőgös kiutasítását nem tudta feledni. Bosszút for­ralt, mert érezte, hogy örökre bezárult előtte Bódiék ajtaja. Marosával nem tudott többé találkozni. A vagyonos Misi Pista járt a- házhoz. Mikor a rengő-ringó arany kalászt aratták, Gábort összehozta a sors Csöngöri Jutkával. A tar­lón találkozott a zsibongó vérű lánnyal egy forró ben megerősítse. — A püspök Póstelekről gróf Wenckheim Dénes nagybirtokos, kegyur kocsiján érkezett a községházához, hol Lukács Endre fő­szolgabíró, a községi elöljáróság, a hitközség vi­lági elnöke, az uradalmi tisztikar várta és üdvö­zölte s egy kis leányka remek csokrot nyújtott át a főpásztornak. A kastély bejáratánál a pap­ság gyülekezett s a házigazda gróf Wenckheim Dénes üdvözölte az illusztris vendéget. Innen a menet a parkon át harangzúgás közben vonult a templomba. A délszaki növényekkel remekül díszített gyönyörű templomban a főpásztor szent misét és eszmékben gazdag, magas szárnyalatu szent beszédet mondott a keresztény bátorságról és a hitmegvallásáról. Azután megkezdte a bér­málást, legelőször is a kegyúri család, a dobozi hitközség nagylelkű alapítóinak két gyermekét: Deniset és Lajos grófot bérmálta meg, majd 155 bérmálkozónak osztotta ki a bérmálás szentsé­gét. A szent ténykedések után a plébánián fo­gadta a főszolgabíró, a helv. vall. lelkész tisz­telgését s Doboz község elöljáróságát, az ura­dalmi tisztikart és a kath. hitközség küldöttsé­gét, majd vizitelt a küldöttségek fejeinél s meg­tekintette a remek templomot, megnézte annak fejedelmi felszerelését és a szép iskolát, amelyek gróf Wenckheim Dénes áldozatkészségét és val­lásos buzgóságát hirdetik. Délben a kegyúri csa­ládnál diszebéd volt a főpásztor tiszteletére, a melyen a papság és a hivatalos személyek is resztvettek, Doboz községben századok óta nem volt bérmálás, ez a fenséges nap örökké élni fog a hivek emlékében- Május 5 én reggel Pósteleken a bázikápolnában osztotta ki a főpásztor gróf Széchenyi Antal gyermekeinek: Antoniette, Ilona és Ferenc grófnak a bérmálás szentségét. Békéscsabán Napokon át folyt az előkészület a bérmá­lás kiosztására s a püspök méltó fogadására Megérkezésének idejét vasárnap 8 órára tűzte ki s már a kora reggeli időben nagy tömegre menő ünnepi közönség várta a róm. kath. tem­plom melletti téren, hogy a főpapot kellő ün­nepiességgel fogadhassa. Kevéssel 8 óra előtt harangzúgás közt meg is érkezett titkárja Brélim Lőrinc kíséretében Póstelekről Kiss László fő­szolgabíró fogadta a plébánia bejáratánál s tol­mácsolta a járás tiszteletét, utána az állami fel sőbb leányiskola róm. kath. növendékeinek ked­ves sora nevében Balogh Margit üdvözölte és délután s a kepék közt tovább számláltak kettőnél. Azonban Gábor eleget tett a becsületnek. Hogy Jutka főkötő alá jutott, nyelvéskedni kezdett. Zsörtölődött, mindenben gáncsot keresett. Az urát kordába kezdé szorítani, de Gábor rá se hederitett Semmibe se vette a perpatvarkodó fehér­népet. „Asszonyi szokás !“ -- s legyintett egyet. Különben is szelíd természete nem fért össze Jutka házsártosságával. Nem is jól éltek. Nem volt köztük egyetértés, nem ütött náluk tanyát a boldogság. Gábor megbánta már elhamarkodott cselekedetét, de nem tudott rajta segíteni s amikor csak tehette, menekült hazulról. Átrándult a bicskei szőlőkbe. Egy májusi hajnalon Gábor tarisznyát akasz­tott a nyakába. Szőlőbe indult. Amint a diófaszáras készségre rásercentezett, odaszólt az asszonynak : — Délre itthon löszök!­Jutka utána kiáltott: — Jó, jó . . . osztán mögdagassza kee a hor­dót ... a permetezőt is kitisztítsa . . . karót is verjen a pásztaszéli lugasokhoz ! Magasan állt a naj5 Jutka az eperfa alatt ele- séget szórt a baromfiaknak. Közben az Őrhegy felé tekintgetett. Nem a szeretet, de a rosszakaratú fél­tés nyugtalanította. Jött-ment, csapkodta az ajtót. Alkonyodott, mikor nyílt a kapu s belépett a gazda. — Jókor! — rikácsolta az asszony. S csípőre tett kézzel előrehajolt: — Hát ilyenkor kő gyünni 1 ? Most van dél ? így tartja be a szavát ? Gábor megtorpant, aztán csak úgy félvállról odaveté: csokrot nyújtott át, majd Popper István főgimn. VI. o. t., a helybeli főgimnázium s állami polg. fiúiskola 180 tagú ifjúságának nevében üdvö­zölte a főpásztort, tolmácsolva mindnyájuk sze- retetét, melyet egy rózsa-csokor szimbolizált. A plébánián a róm. kath. papok tisztelgése után püspöki díszbe öltözve bevonult a templomba, hol azonnal megkezdte egyházi ténykedését. Csendes mise után beszédében a hit nagy fon­tosságát hangsúlyozta, melynek végeztével meg­kezdte 800 ifju-lólek hitben való megerősítésé­nek munkáját. A templomot zsúfolásig megtöltő tömeg soraiban a legnagyobb rend uralkodott. Az egyházi ünnepség után a püspök a plébá­niára vonult. Legelői tisztelegtek a csabai közigaz­gatás vezető egyéniségei élükön Kiss László fő­szolgabíróval, utána dr. Pándy István vezette a róm. kath. egybáztanács, iskolaszék s tantestü­let mindkét küldöttség tagjait. Kedves jelenet volt az Oltár-egyesület tisztelgése, melyet Beliczey Rezsőnó elnöknő vezetett. Ezután titkárja kísé­retében dr. Pándy István, Szalay Gyula, Kiss László, özv. Beliczey Rezsőnónól látogatást tőn a délelőtt folyamán. Egy órakor diszebéd volt a paróchián. Békésén A püspök május 5-én osztotta ki a bérmá­lás szentségét a békési híveknek. A város hetek óta készülődött, hogy minél ünnepélyesebben fo­gadhassa a főpásztort. Reggel harangzúgás kö ■ zött érkezett a püspök dr. Lindenberget János apát, Bréhm Lőrinc püspöki titkár, Ruszka H. Zoltán dobozi plébános kíséretében Póstelekről. A plébánián Barabás György plébános, Heiler Nándor káplán és Morvay Mihály világi bitközs. elnök üdvözölték. Utána fehér ruhás lánykák sorfala közt a templomba ment, hol szent mi­sét s utána szent beszédet mondott. A tesi és lelki élet szükségességéről beszólt a püspök. 386 gyermek megbérmálása után, a tisztelgő kül­döttségeket fogadta a főpásztor, mely után a vá­ros néhány notabilitásánál vizitet adott le, Ba­rabás György plébános kíséretében. Azután a plébánián 35 teritókü ebéd volt, melynek végez­tével a megyés püspök Kígyósra ment Bréhm Lőrinc titkára és dr. Lindenberger János apát kíséretében. Kígyóson A püspök a békési bérmálás után kísére­tével Ókigyósra ment át, ahol özv. gróf Wenckheim — Ugyan ne csatázz . . Jobb lösz, ha do­log után látsz ! — Dolog után ? . . . — csattant fel az asz- szony. — Hát kee mit csinált eddig ? Hun járt ? Mé nem gyütt haza délre ? — Nono, csak hallgass ! — Hm ! Még hogy hallgassak ?! Mög dolgoz­zak ! Ugyan ugye ? Kee mög csak lopja a napot, mög kurta szoknya után szaladgál . . . Gábor szögre akasztotta a tarisznyát, magára hagyta az asszonyt, a jószág után nézett. — Van egy kis igaza! — dünnyögte, miköz­ben Bódi Marosára gondolt, kivel hazafelé jövet az őrhegyi csalitosban találkozott. A visszaemlékezés hamiskás mosolyt csalt ar­cára s újra megbizseregtette a vérét. Csupa véletlen volt, hogy a menyecskével összekerült. Nagyot is dobbant a szive, amint föl­ismerte. Egy pillanatra a fiatal asszonyt is megdöb­bentette a váratlan viszontlátás. Beszélgettek A múltra terelődött a szó. — . . . Úgy van a’ — mondta Gábor — az apád miatt töttem . . . Nem akartam vele össze­tűzni. Pedig nem volt igaza. Nem. Tönkre tette a boldogságunkat. Egy utón akartunk mönni, ű kö- zibénk állt. Pokollá tötte az életünket. Az enyim is. A tied is. Bizony jobb sorsot érdemöltünk volna ! Csönd lett. Az izzó nap arany sugara perzselte a lombkoronákat, de az őrhegyi levegő telve volt a hüs, árnyas helyen burjánzó vadvirágok illatával. Szótalanul mentek egymás mellett. A régi idők felelevenedett érzései bizseregtették szivüket. Elme-

Next

/
Thumbnails
Contents