Békés, 1913. (45. évfolyam, 1-52. szám)
1913-04-27 / 17. szám
XLV. évfolyam Gyula, 1913 április 39. 17. szám. Előfizetési árak: Egész évre ____10 K — f Fé l évre ____5 K — f Év negyedre __ 2 K 50 f Hir detési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán. Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Gyermekvédelem. A Békésmegyei Pártfogó Egyesületnek az 1912. évi működéséről kiadott és most megjelent évkönyvét a következő „Bevezetés“ nyitja meg: Pártfogó munkásságunk egy évi történetének alább adott részletezése bizonyára csak a szakembereket és a patronage híveit fogja érdekelni, a laikusok, a társadalomnak széles rétegei azonban tudomást sem vesznek róla. Pedig a fejlődés útja épen ott kezdődik, hogy a ma még tőlünk idegen elemeket meghódítsuk, megnyerjük, híveink táborát szaporítsuk és végeredményben a társadalom egészére kiterjesszük, egyidejűleg azonban gondolkodásukat, érzéseiket törekvésünk eszméivel telítsük. A patronage terjesztése, egyben eszméinek a köztudat vérkeringésébe bevitele és ezzel meggyökereztetése, életképességének biztosítása tehát olyan cél, melyet nem kevésbbé kell szolgálnunk, mint magát a pártfogó munkásságot gyakorolnunk. A megjelölt cél előmozdítása .végett azonban munkánk részletei iránt csak úgy lógjuk felkelteni az érdeklődést, ha előbb ismertetjük a patronage munkának az egyetemes társadalmi életbe való bekapcsolódását, az egyetemes emberi érdekekkel való összefüggését s ekként magasabbról tekintve, széles perspektívában mutatjuk be a patronagenak az emberi boldogulásra való közrehatásának módját. És itt kiindulhatunk abból, hogy életünk, létünk végcélját nem ismerjük. E tekintetben a vallásos hit nyújt számunkra megnyugvást. Földi létünkről csak az bizonyos, hogy teljes átalakulása egy tökéletesebb életre mindaddig be nem következhetik, mig életfeltételeink ugyanazok maradnak. Az életfeltételek gyökeres változása pedig — nekünk igy tűnik fel — csak nagyon hosszú időn át történő fejlődés eredménye lehet. Ebből folyóan számolnunk kell azzal, hogy az emberi nem még beláthatatlan időkig lényegileg ugyanazt a földi életet fogja élni, amelyet most él és igy az embernek a saját lényéből folyó ama törekvése tekintetében, hogy földi életét is a lehető legboldogabbá igyekszik tenni, szintén hosszú időre kell berendezkednie. De minő elvek szerint történjék e berendezkedés ? A kérdésre megadja a feleletet Schopenhauer a halálról szóló müvében, midőn a következőképen elmélkedik: »Mi nem ismerünk nagyobb kockázatot életnél és halálnál; az ezek fölötti eldöntést a legnagyobb feszültség, részvét és félelem közt várjuk . . . Ellenben a természet, mely nem hazudik soha, hanem nyilt és őszinte, egészen máskép beszél e tárgyról, úgy t. i. mint Krisna a Bhagavad-Gitában. A következőket mondja: hogy az egyén él-e, hal-e, egészen közömbös. Ez ugyanis abban fejeződik ki, hogy a természet minden állat, de még az ember életét is a legjelentéktelenebb véletlennek teszi ki, a nélkül, hogy megmentése végett közbelépne. Nézzétek a rovart, mely utatokon fekszik: lábunknak egy kicsike, öntudatlan fordulása határoz élete és halála fölött. Nézzétek az erdei csigát, semmi eszköze a menekülésre, a védelemre, rászedésre, rejtőzésre, ott fekszik kész zsákmányul bárkinek. Nézzétek, mint játszik a hal gondtalanul a még nyitott hálóban, mint tartóztatja lustasága a békát szökésében, mely még megmenthetné; a madár nem veszi észre a fölötte lebegő sólymot s a juhok nem a farkast, mely őket a bokorból nézi és kiszemeli ... a természet... ezzel nyilván kimondja, hogy az egyének pusztulása neki közömbös, neki nem árt, nem jelent semmit . . . S nem bánik máskép az emberrel sem, mint az állattal . . . Amit mond, áll tehát erről is: Az ember élete, vagy halála neki közömbös.« Majd igy folytatja tovább : ». . . Minden csak percig késik és halni siet. A növény és a rovar meghalnak nyár végével, az ember, az állat pár év múltán: a halál fáradhatatlan arató. Mindamellett azonban — sőt mintha ez tényleg nem igy volna — mindenkor a maga helyén van minden, akár soha semmi el nem pusztulna. Mindig zöldéi és virágzik a növény, dong a rovar, törhetetlen ifjúságában áll előttünk állat és ember s a már ezerszer élvezett cseresznye rendelkezésünkre áll minden nyáron újra. S meg vannak a népek is, mint halhatatlan egyének, bár némelykor nevöket változtatják ; még cselekvésük és törekvésük, örömük és fájdalmuk is mindig ugyanaz; bár a történet úgy tesz, — mintha mindig más valamit mesélne: mert olyan ez, mint a kaleidoszkóp, mely minden forgatással uj alakulást mutat, pedig voltakép azonegy dolgot látjuk mindig.« »Egy hasonlithatlanul tovább élő szem előtt, mely’ egy tekintettel ölelné át az emberi nemet egész tartamában, a születés és halál folytonos váltalkozása nem tűnnék fel egyébnek állandó rezgésnél . . .« Eme szines képekben egy probléma rejlik. Az t. i. hogy a mozdulatlan egyetemességben oly gyorsan inuló egyén, kinek múlása' a természetnek közömbös és aki születésével és halálával az emberi történelem állandó rezgésének egy parányi részét teszi csupán, mi célja T A R C A. A magyarok Dobrudsában. Irta: Sas Róbert. Dobrudsának nevezik a Balkán-félsziget azon dombos és mocsaras, nyugati felében 400—500 méter magasságig emelkedő részét, mely a Silist- riától Galatzig délről északra folyó Duna és a Feketetenger között terül el s melynek északi határa a Galatztól ismét keletnek folyó Duna dél felé természetes folyását képezi: Bolgáriának a Warna Rust- schuk vonaltól északra fekvő dombos, mocsaras része. A Dobrudsa kerület területe 15600 km2, lakosainak 55% bolgár, román, örmény és cserkesz, 30%-a török, 12%-a tatár; az 55% nem töröktatár lakosság kb. 3/4 része román, a fennmaradó rész bolgár többségű s az örmény és cserkesz ma már igen kevés. Dobrudsa Bolgáriához tartozott a régmúlt időkben s a törököktől való részleges felszabaduláskor is a bolgároké lett, de mikor 1878-ban a berlini kongresszuson a Románia részét alkotó Besszarábiát a Duna torkolatáig Oroszország elszerezte, kárpótlásul Dobrudsát Romániának adták s déli határául a Silistria-Mangália vonalat jelölték meg úgy, hogy Silistria, mely nem egészen 20000 lakost számlál (ma!) s lakosainak alig több, mint J/a'a bolgár, a többi román, török, görög és örmény, Bolgária Silistria kerületének lett középpontja. Mivel azonban a román Dobrudsának délfelé nincsenek természetes határai, Románia mindig szerette volna a Duna déli folytatását is megszerezni. Mikor a múlt év őszén a roskatag Törökország korhadt oszlopai düledezni kezdtek s a délszláv államok sohasem ámitott erőt felmutatva rövid idő alatt az európai Törökország 9/10 részét elfoglalták, Románia eljöttnek látta az időt, hogy követelőleg lépjen fel Bolgáriával szemben. Most javában folyik a diplomáciai tárgyalás e kérdésben s lehet, hogy Dobrudsa folytatásakép Silistria Romániáé lesz, de az sincs kizárva, hogy a diplomáciai csatákat ezen területen is másforma csaták fogják hamarosan követni. * * * S most szálljunk vissza a képzelet szárnyain több mint ezer évvel ezelőtti korba, amikor a ma bolgár-román viszálykodásra okot adó Dobrudsa sorába a magyar harcolók huj-huj szava szólt bele s amikor még hire sem volt e tájon románnak, oszmán-töröknek s amikor még még a bolgár nép sem olvadt bele a szláv tengerbe, hanem mint török fajta (s igy a magyarral rokon) néptörzs uralkodott a mai Szerbiától keletre a Fekete tengerig s a Balkán hegylánctól északra a Duna-Tiszavidékig, (beleértve a később Magyarország részét alkotó Szerémséget és a Tisza-Maros-Körözs vidékét is) szláv népek fölött. A IX. század harmadik negyedében vagyunk. Nyugaton még nem alakult ki az egységes Francia- ország Németországot s Olaszországot örökös bel- viszályok gyengítik, s mig a német fejedelmek egymás és a császárság ellen hadakoznak, tőlük keletre Szvatopluk egységes Moraviát alapit. A Balkán- félszigeten már züllésnek indult Byzanc, de külső hatalma még csorbitatlan. Byzanctól északra 864-ben keresztyén bolgár cárságot alapított Boris, a bolgárok feje, kinek országa a Dunáig s azon túl a Marosig, Körözsig nyúlt, fővárosa pedig Preslav volt, a Kamcsik folyó mellett. Köröskörül szlávok laktak, fel az északi tengerig s keletre a Dnjester vidékig. A Dnjester (vagy Etel) mellékén, Etelközben a Bug, Pruth, Szeret folyókig a magyarok laktak, tőlük keletre a Dnieperig a besenyők s azon túl Szarkel főváros körül a kozárok országa terült el. A magyarok ezidőben már be-becsapkodtak a Dunatorkolat vidékére : északra Dobrudsától, a szlávok földjére s a Kárpátok medencéjébe, sőt 892-ben már Arnolf bajor herceg s német király szövetségében harcolnak Szvatopluk morva fejedelem ellen. A bolgárok ezidőben viszálykodtak a byzanti császársággal s egy ily viszály folytán jutott szerep a magyaroknak a mai Dobrudsa földjén. Mikor ugyanis egy viszálykodás folyamán VI. Leó byzanti görög császár kozár zsoldosainak Simeon bolgár fejedelem (Boris fia) 894-ben levágatta az orrát s igy küldte őket csúfságul Konstanti- nápolyba, Leó nagy háborúra határozta el magát Bolgária ellen s szövetségesek után nézett. Követét, Skieros Niketost a magyarokhoz küldte s megegyezett az ekkor már fejedelemmé választott Árpáddal a bolgárok elleni harcban. 895-ben délről Nikephoros Phokas patrícius támadt a bolgárokra, a Feketetengeren pedig a Dunára evezett Eusthatios patrícius tengernagy, hogy átszállítsa bolgár földre, Dobrudsába a magyarokat. Ez sikerült is s most a magyarok Árpád legX-apnnlE mai szánna ÍO olda.1-
