Békés, 1912. (44. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-10 / 10. szám
\HV. évfolyam. Gyula, 1919. március lO ÍO. szám I Előfizetési árak: Egész évnt ......... 10 K — f Fé l évre... ... ... 5 K — f Évnegyedre ..._ 2 K 50 f r __ Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Március 15. Ezt a nagyemlékű napot nekünk sohasem szabad elfelejtenünk. Mert a szabadság, a nemzeti öntudat és erő, a szabad fejlődés napja már a föld minden jelentősebb nemzete számára felkelt, a főid minden népét, mely arra megérett, élteti és melegíti. Csak nekünk nincs meg politikai szabadságunk, csak a mi fejlődésünk elől fog el minden világosságot és meleget régi szövetségesünk. Minket árnyékban tart a terpeszkedő szomszéd, a tápláló erőket szintén a maga számára foglalja le s nekünk csak az jut, amit ő elvenni nem képes. Mi csak szenvedő alany vagyunk. Tűrünk és szenvedünk. Éhez kitünően értünk és még egyhez: magunk között verseny- geni, veszekedni és az ellenséggel konspirálni. A régi római az egyetértés és összetartás erejét úgy magyarázta meg fiának, hogy kezébe adott egy nyílvesszőt, melyet az köny- nyedén ketté tört. Két nyílvessző eltörése nehezebben, háromé már alig sikerült s négy, öt, tiz nyílvesszőt az apa sem tudott eltörni. Be jól ismerjük ennek a képnek a tanulságát s mennyire' elfeledjük, mikor az egymás iránti gyülölség szenvedélye elhomályosítja szivünket, eszünket! Más nemzetek csak a viszonyokhoz képest, a túlerővel szemben gyengék, mi önmagunkban hordjuk gyengeségünket. Amazok még lehetnek szabadok, mi — az örökös széthúzás átkával terhelten — soha. 1848. március 15. sem hozta meg nekünk a teljes szabadságot. Ez a nap csak egy nagy tanulság, csak súlyos nehéz intelem, mely mutatja, hogy csupán a végveszély térit bennünket öntudatra. A mint az elmúlt, lelkünk tárva- nyitva áll a pártoskodás örökös folyamatának, mely lassanként beiszapolja, eltakarja és felemészti mindazt az energiát, önzetlenséget, alkotó kedvet, türelmes kitartást, mely jövőnket volna hivatva szolgálni. De pártos és gyűlöletes versenygésünkben nemcsak elfeledkezünk jövőnk nemzeti érdekeiről, de fajunk létét is sokszor kockáztatjuk egyéni győzelmünkért. És itt kezdődik az: árulás . . . Sok, nagyon sok áruló volt és . . . van közöttünk. Beánk nézve tehát március 15. csak akkor fogja jelenteni az igazi szabadságot, ha e nap tanulsága első sorban lelkünket szabadítja meg a meghasonlás, a gyűlölködés indulatától, a visszavonás átkától és ezek helyére a fajszeretetet ülteti. Az igy szabaddá lett lélek, a szabad lelkiismeret a legbiztosabb alapja lesz politikai szabadságunknak. A magyar faji tulajdonságok előtt, ha azt a fajszeretet forrasztja össze, azonnal összeroppan minden ereje a szövetséges — ellenségnek. Ezt tanuljuk meg március 15-től! De meg fogjuk-e tanulni valaha? A nagy nyugati kulturnépek példáján bőven volna alkalmunk tanulni és mi még most is ott vagyunk, hogy igen sok meg nem engedett dolgot egyszerűen csak a „temperamentum dolgáénak minősítünk. Tehát a civilizáció úgy suhant el fölöttünk, hogy még csak a temperamentumunkat sem tudta mérsékelni, nivellálni. Pedig a boldogulás útja egyedül csak az ön- fegyelmezettség és a kitartó szorgalmas munkásság között vezet el. Ezeket a tényezőket negligálva, egyedül temperamentumunk hullámzására bízva magunkat: örökre a legprimitívebb civilizatorikus állapotban maradunk. Végeredményében bizonyos, hogy mindabban, a mi teremtő észt, értelmi feldolgozást igényel, tehát a tudomány, művészet és technika terén, nemzetünk sok tekintetben az elsők, a legtehetségesebbek között foglal helyet. De az érzelmi oldala lelkűnknek jobban el van hanyagolva, mind a tizedrangu népeké. Boldogulásunkat czak akkor remélhetjük, I ha megtanuljuk az önzetlenséget, a köz szere- tetét, egyéni érdekeinknek határát felismerni a közérdekben, ha megtanuljuk nemzetíiuket, fajunkat megbecsülni és szeretni s ezt a szere- tetet akként gyakorolni, hogy nemcsak tűrni, szenvedni, de a hangya szorgalmával, türelemmel kitartóan dolgozni is képesek leszünk érte. i Mindezek megtanulása lelki életünknek nagy T Á B C A. Esteli ének. Ne még, ne szállj le fátylas alkonyat, Ne térítsd szét addig homályodat: Míg lelkem elbuzogja csendeseti, Nagy hevedet, én édes Istenem. Kinek kegyelmed nem borul homályba . . . Jóvoltodnak soha sincs éjszakája. Te vagy, te voltál nappal is napom, Kézen te hordasz élet-utamon. Én menedékem, fórhetim paizs, Tied. tudom, az éj nyugalma is. Sátra alait a lappangó sötétnek, Te vagy csak a világitó szövetnek. Szivembe hát oltárt rakok neked. Mondok dicsérő\ hangos éneket. S magamra öltve bűnöm tudatát: Megzörgetem kegyelmed ajtaját. Az éj — Uram — már itt kisért felettem, Szárnyad alá, hamar, fogadj be engem! Oltalmad ne vond tőlük se meg, Kinek szivével tudod szivem egy. Ha k'öny között sóhajtanak jeléd. Tedd át szivemre bánatuk felét: S ne hagyd felednünk, hogy fényben, viharban. Te állsz felettünk, örök változatlan! — Ezt, ezt jelentsd meg a világ felett, Hol elhagyott sir, árva kesereg Ezzel kötözd be a szegény baját; E hittel adj nyugodt, jó éjszakát. Hogy szív, ahol csak dobban a világon: Holnap, í örökre, téged, téged áldjon! Szabolcsba Mihály. Az öreg vizes. Irta: Péczely József. Régen, amikor még ereje teljében volt, egyedül szolgálta a hazát; most meg a nehéz élettől el- nyűve, elcsigázva, hol másod, hol harmad magával, aszerint, amint a Büszke mellé úgy időnként egy- egy kiérdemült Keselyt vagy Szellőt ragaszthat a savanyásan csepegő jövedelméből. Mert néha-néha fene rossz idők járnak. Esik, esik, mindig esik, aminek folyománya a nagy sár, meg az, hogy a lajtot egyedül nem birja a Büszke. Télért a fagyban, nyáron a nagy porban nincs hiba; de annál nagyobb van aztán tavasz- szal, meg őszön a hetes esők rriatt. Leginkább őszön. Ekkor föltétlenül kivántatódik a Büszke mellé segítség. No, segítség kerül is, annak kerülni kell, mert különben viz nélkül maradna az utca s az öreget megcibálnák az asszonyok. De nem, nem cibálnák meg, hiszen mindenki szereti, főként az asszonyok. Sokszor még kényeztetik is; dugnak neki egy kis ételt, italt, egy-egy pipa dohányt. Biz én már magam se emlékezem arra az időre, hogy mióta hordogatja az öreg a vizet. Gyermekkoromban is ő tartott bennünket az italok- italával; akkor is ilyen ráncosképü, totyogó öreg ember volt; a haja fehér, a háta görbe, a ruhája szinehagyott, ami azt is magyarázza, hogy van a vizhordásnál előbbrevaló mesterség is ; de hát erre is ember kell. Reggelenként, amint az öreg befordul az utcába, megrázza a kolompot, amj azt jelzi: Itt a vizes! Ki a rocskákkal, vödrökkel ! Krajcár a víznek kannája. S az öreg megméri becsületesen ; néha-néha ki is csordul; az a földí nek jut. Nem baj; hiszen az adja, onnan jön. A földből. Régebben a Kőrösről kellett hordani, most már nem kell annyira cipekedni. Itt az ártézi kút, a város közepén, melyet az urak fundáltak ki No, ezt az egyet okosan cselekedték. Ezzel a kuttal a szegény embereken is segítettek. Keresni lehet mellette. De meg a vize akurát a kristály ; valóságos orvosság Még szaga is van. Drága, jó szaga Fris- sibe olyan, mint a jóféle polozsna, vagy a poszogó bogár. Mosni meg kívánni sem lehet különbet. Mikor az öreg behozza a napi két kanna járandóságot, meg-megállapodik egy kis beszédre. Hogy s mint . . ? Szót vet a napi eseményekre, a rossz világra. De leginkább a gyerekekre acsarko- kodik, a kötnivaló lurkókra, akik, ha csak szerét ejthetik, elfordítják a lajt csapját s folyik a jó viz, folyik egész utcahosszat . . .' — A zsiványok . , .! S öklével kifenyegeí a kisajtón. Ha meg, ha uj lovat ragaszt az öreg a Büszke mellé, azt rendesen bemutatja Ilyenkor aztán illik megdeputálni és megdicsérni a paripát, mely jó szavak úgy esnek az öreg belső részeire, mintha hájjal kenegetnék a szive gyökerét. Egyik szóból nő ki a másik. S ha az öregnek ideje, meg kedve van, akkor nem fukarkodik. Legtöbbször a nagy időkre tekinget vissza, aminek soha többé nem szakad párja . . . Régen volt . . . Nagyon régen . . — Félszázad . . . Több. Hatvan esztendőn is túl . . Lobogós, panyókára vetett mentében, toporzékoló paripa hátán. Mondja, mondja az öreg Oly szép, színes képeket fest, hogy az maga a gyönyörűség. Hányán voltak . . . Hogy rohantak ... A Lene kapitány . . . Az volt a katona! Mindig hajrá! A nagy sárga lovával elől . . . — Igen, igen — bólintgat végezetül, — tizenhat csatában voltam én. Tizenhatba . . . Bicske, Isaszeg . . . Fene sok nyirfás homokbucka, nádas, meg zsombik . . . Aztán Vácz . . . mög izé Isaszeg . . . Azt már mondtam. Hanem izé . . . X^a-pianUs m.ai szama ÍO old.a.1.
