Békés, 1912. (44. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-01 / 35. szám
3 Békés 1912. szeptember 1. tások folytán vagy nagyot csökkennek intenzivi- tásukban, vagy egészen megszűnnek : úgy van nak az intézményeknek is időszakos betegségeik. Az obstrukció nagyon makacs betegsége a par- lamentárizmus intézményének, mely előbb-utóbb minden parlamentben fellép és pedig annál erő-' sebben, mennél kevésbbé alkalmazott az illető nemzet ezen betegség ellen praeventiv rendszabályokat. A 48-iki házszabályok. A mai uépképviseletünk 1848-ban létesült és pedig meglehetősen szigorú házszabályok mellett. Mai tapasztalataink birtokában egyenesen bámulatra méltó az a bölcsesség, mellyel a 48-iki nagy alkotók a rendi szerkezet országgyűléseiről a népképviseletre, a parlamentáris rendszerre való átmenetet biztosítékkal övezték körül. Ok ugyanis nemcsak a szólásszabadságot biztosították, hanem annak elfajulása ellen is emeltek korlátokat. A 67-iki házszabályok. A szabadságharcok és az elnyomatás korszakát követő újabb alkotmányos életünk küszöbén azonban az intéző körök nem tartották szükségesnek fentartani a 48-iki házszabályoknak a szólásszabadság elfajulása ellen felállított intézkedéseit, hanem egészen liberális házszabályokat alkottak, amelyek aztán érvényben maradlak napjainkig. Az alkotmányos virradat mámorában csak a szólásszabadság bástyájának megerősítése látszott szükségesnek és nem gondoltak arra. hogy a szabadsággal nemcsak élni lehet, hanem lehet azzal rutul visszaélni is. Szórványos obstrukció. Innen van az, hogy a mi házszabályaink minden betűje csak úgy sugárzik a nobilitástól, a szabadelvű felfogástól, szinte félve ügyelnek annak paragrafusai, nehogy a szabadság megszorításának még csak a látszata is tapadhasson hozzájuk. Évtizedekig meg is éltünk ezekkel a házszabályokkal, s ha a hetvenes évekbeu még Tisza Kálmán ellenzéki vezérsége idejében felütötte is fejét az obstrukciónak nobilisabb fajtája, a beszédes obstrukció, ez csak múló jelenség volt, mely a parlamentáris életműködés folytonosságára zavarólag nem hatott. dem magam egyszerűen kiebrudalni, félrelökni, mint a régi szeretőiddel tetted ? — Szemtelenség ilyesmit nekem itt mondani! — Hát akkor jere el, jere, keressünk egy meghitt zugocskát, ahol boldogok lehetünk Hallod? Jere! A tengerzöld szemek még mindig révetegen merednek reá. — Jelenetet akarsz csinálni az egész opera fülehallatára ? Várlaki Sári mélyen sóhajt — uralkodni akar magán. — Különben mindjárt itt lesz a férjem ! — Gondolsz is te arra ! De nem engedlek át annak a szőke olasz énekesnek, inkább . . . Nem fejezheti be, mert megjő a férj, afféle tucatalak. — Már itt vagy ? — kérdezi kissé gúnyosan Sári, smaragddal ékes kezét nyújtva férjének. Morvái kimérten meghajol, alig küzdheti le indulatosságát. — Úgy festesz, mint a bosszú istene! — súgja neki Sári. Elsötétül a terem, kezdődik a nyitány. Majd fellép ő, ő, az ünnepelt olasz énekes, Luigi Ciogo. Ritkán lehet ily tiszta, nemesvonásu arcot látni. Mámoritó lágysággal énekli dalát. Bámulatos. Amikor a szempillái lassan emelkednek, szemei mélységesen sötétek, de amikor felpillant, világosak, acélkékek lesznek . . . S ezek az acélkék szemek a páholyra tekintenek fel, — a tömegnek észrevétlenül, de egészen tisztán észrevéve a nőtől — és észreveszi még más valaki is, aki sötét démonként a páholy hátterében guggol . . . Mind édesebben és szerelemittasabban énekli Luigi Ciago Felmerült azután a kilencvenes évek elején még egy, mementónak beillő mozzanat, midőn ugyanis a Szapáry-kormány idejében a vármegyei tisztviselők kinevezésére irányuló belügyminiszteri törvényjavaslat letárgyalását a közjogi ellenzék obstrukciója tette lehetetlenné. Az ubstrukció mint rendszer. Reudszer gyanánt, parlamentárizmusunk állandó betegségeként Bánffy miniszterelnökségének végső idejében lépett fel az obstrukció s azóta vészes nyomában tengere a bajoknak zudult szegény hazánkra. Sajátságos iróniája a sorsnak, hogy hazánk ezredéves fenállásának megünneplésével egykorú az obstrukció, mint állandó parlamentbetegség. És még sajátságosabb, hogy ennek az állandóan és vészesen pusztító obstrukciónak bacíllusát Austriából importálta közjogi ellenzékünk, az a közjogi ellenzék, amely beoltotta népünk felfogásába, hogy Ausztria a mi elnyomónk és amely politikájának súlypontját — legalább is szavakban — Ausztria visszaszorítására helyezi ! A történelmi pillanat. Imponálóbb és egységesebb alig volt valamikor ez a nemzet, mint a millennium megünneplésének küszöbén, amikor Ausztriát a faji gyűlölködés szaggatta darabokra és a fajok egymás ellen való izzó gyűlölete hozta létre és nevelte nagyra az ottani obstrukciót. Ha hazánk akkor kitart egységben és ösz- szetartásban, ha az akkori perspektíva : a nyugtalan, gyűlölködő, darabokra szakadt, obstruk- ciós Ausztria és az összetartó, egységes, épen ezért erős Magyarország állandó marad, minő más irányban fejlődtek volna a viszonyok ! Akkor kezünkben volt a sorsunk, jövendő nagyságunk. Az volt az a történelmi pillanat, melyet okosan felhasználva, ma már élő valóság volna az a bismarcki mondás, mely Budán sejtette a monarchia súlypontját. S mit tettünk mi ? Nemcsakhogy elszalasztottuk a történelmi pillauatot, hanem egyenesen importáltuk Ausztriából az obstrukció átkát ! Az importált gyönge csemete — sajnos — nagyon jó talajra talált a hazai földbeu. G-yöcsalogató dalát — csak neki, a bájos asszonynak, a tulipiros hajjal és tengerzöld szemmel. — Sári, nem tűröm ezt, megőrjitsz — reszketve rebesgetett szavak, miket nem hall senki — tulharsogja az érzéketlázitó, észbontó szerelmi dal. S amikor felvonás végén az énekes meghajol a lelkesedés tomboló vihara előtt, Várlaki Sári leoldja kebléről a fehér, meleg liliomot és odaveti az énekes lába elé . . . Várlaki átmegy a szomszéd páholyba, hol ismerőseivel beszélget. Szilárd szinte magánkívül van. Megint előre hajol és súgja: — Gyere, Sári! Szeretlek az őrülésig! Inkább haljál meg, minthogy amannak karjaiba dőljél. Elfelejtettél mindent, ami egymáshoz fűzött bennünket ? Várlaki Sári hátrahajtja fejét — féloldalt; vadul, mint a tűzvész, tombol halántéka a piros haj alatt. — Parancsolhatsz te a szivednek, Szilárd ? Nem ? Látod, én sem! Egyszer szerettelek — nagyon szerettelek! De most . . . Szilárd keze görcsösen kapaszkodott az asz- szony vállára. — Sári!? Sári most egészen hátrafordul — és reámordul: — Most gyűlöllek ! Nem, ezt nem hallotta senki, Várlaki még mindig a szomszéd páholyban van. Most ismét elsötétül a nézőtér ... A második felvonás . . . Luigi Ciogo még elbüvölőbben énekel és ismét feltekint a kis páholy felé ... A földszinten néhányan észreveszik és látcsöveiket arra irányítják . . . Morvái Szilárd reszket, hideg keret vert, megerősödött, megterebélyesedett és ennek a terebélyuek átkos árnyéka senyveszti politikai életünk utolsó másfél évtizedét. Ezen másfél évtized alatt találkoztunk a kis és nagy okokon nyugvó, beszédes és technikai, kevésbé makacs és megátalkodott obstrukció minden fajtájával. Költségvetés nélkül. Állami életünk szinte hozzászokott a költségvetés nélküliség kóros és káros állapotához, amelyről előbb azt hittük, hogy ha bekövetkezik, alkotmányunk bele bukik. Ezeknek a költségvetés nélküli hónapoknak és éveknek átkát nyögi nemcsak állami életünk minden ágazata, hanem az állami élettel oly sok találkozó ponton egybenőtt mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi fejlődés; megérezni annak rombolását köz és magánéletünk minden terén. Az obstrukció pusztításai. Többséggel rendelkező kormányok buktak sorra a parlamentárizmus örök szégyenére, majd terrorisztikus eszközökkel maga dagadt többséggé az obstrukció és gőgös elbizakodottságában az alkotmányunk által védett fejedelmi jogokat támadta meg s kormányt vállalni nem akart, mig a fejedelem meg nem hajlik előtte, úgy hogy ideiglenesen a parlamenten kívüli kormányzás kisegítő eszközéhez kellett folyamodni. Amidőn pedig az obstrukcióból fejlett koalíció paktum alapján átvállalta a kormányzást, megizleltette a nemzettel egy Janus arcú felfelé hunyászón megalkuvó, lefelé gőgösen intranzigens kormányzat minden hazugságát és keserűségét. Az obstrukció folyton csak rombolt. Egyetlen alkotása volt a koalíció. És ezt az egyetlen pozitív alkotását is megfojtotta. Az obstrukció oly sok kártevése után joggal meg lehetett volna várni a nemzeti munkapárttól és kormányától, amely párt és kormány már elnevezésével is azt dokumentálja, hogy a parlamentet és a közéletet alkotó munkára akarja vezérelni, hogy a parlament munkaképességének biztosítása végett mindjárt kormányzata kezdetén törekedjék oda, hogy a házszabályok olyan módosításokon menjenek keresztül, amelyek révén az obstrukció betolakodása meg lesz gátolható. verejték gyöngyözik a homlokán ... Oh ... és a brillánscsillagok ott a sötétből is kirívóan tündökölnek és csillognak feléje . . . Megfog egy ilyen csillagot, nesztelenül elrántja, Sári nem vesz észre semmit, s a hosszú, vékony, hegyes kalaptük egyike Szilárd kezében van . . . Tüzesebbek lesznek a melódiák . . . — Sári — utoljára velem jössz? Semmi válasz. Luigi Ciogo fehér trikójában és bársony kábátkájában oly szép, mint egy bálvány. Még falrengetőbb taps . . . Luigi meghajol, — de acélkék szemei feltekintenek. Különös — a smaragdékes kezek nem tapsolnak. Csendesen — egészen csendesen ül Sári, hátradőlve székében. A hely mögötte üres . . . Felvonásköz. — Mi bajod, Sári ? — kérdezi flegmatikusán Várlaki, ki időközben visszatért a páholyba ? — Ne menjünk kissé az előcsarnokba ? A szép asszony nem felel. Rosszul érzed tán magad, Sári ? Semmi válasz. A bankár közelebb hajol hozzá . . . megijed. Rögtön hívja a páholynyitókat ... A látszólag elalélt asszonyt leviszik a ruhatárba, elfutnak a színházi orvosért, ez megvizsgálja és megállapítja, hogy egy hosszú, vékony, hegyesvégü ka- laptüt — brillánscsillaggal — szúrtak a fiatal asz- szony szivébe Morvái Szilárd megfosztotta Luigi Ciogot egy könnyű diadaltól, Várlaki bankárt egy válóper izgalmaitól, önmagát pedig élethossziglani szabadságától.
