Békés, 1912. (44. évfolyam, 1-52. szám)
1912-09-01 / 35. szám
1912. szeptember 1. Békés A házszabályrevizió elmulasztása. Kétségtelen, hogy a munkapártot mulasztás terheli azért, hogy nem mindjárt a ház- szabályrevizióval kezdte kormányzását, hogy akkor, amidőn a nemzet a választásokon óriás többséget adott neki, amidőn a teljesen elgyengült és enervált obstrukció minden erőszakosság nélkül végkép kivégezhető lett volna, elmulasztotta a házszabályok megfelelő revízióját. Amidőn ezt a kétségtelen mulasztást megállapítjuk, azt is meg kell állapítanunk, hogy a kormányt és a pártot nemes motívumok vezették abban, hogy eltekintett a házszabályrevizió keresztülvitelétől. Ha önző lett volna ez a mai többség és kormáuya, minden esetre keresztül vitte volna a házszabályreviziót, mert ezzel a maga politikai uralmát mindjárt kezdetben nagyon szilárd alapra helyezhette volna. A mulasztás mentségei. A munkapárt mulasztását két körülmény menti. Az egyik az, hogy az 1910-iki általános választásokon a nemzet a volt koalíciónak épen azt a pártját tizedelte meg, mely az obstrukció hagyományos pártjának tekinthető. Remélni lehetett tehát, hogy a nemzetnek ebből az elitélő kritikájából az obstrukciós politikusok levonják a következtetéseket. Ez a mentség azonbau a munkapárt mentségeinek a gyöngébbike, mert ismerve az obstrukció lelkiismeretlenségeit, határozottan optimizmus volt az obstruktorok belátására és jobb érzésére számítani. A hathatósabb mentőkörülmény abban áll, hogy a munkapárt sem vonhatta ki magát annak a közfelfogásnak hatása alól, amely közfelfogás azt tartja, hogy a történelem folyamán netán még felmerülhető nemzetellenes elnyomással szemben, a magyar nemzetnek, a magyar parlamentnek sajátos, különleges fegyverekre van szüksége, tehát egy esetleges nemzetellenes parlamentáris többséggel szemben a nemzeti irányú kisebbség passzív rezisztenciájára, mondjuk obstrukciójára szükség lehet. Én ugyan személy szerint nem osztozom ebben a felfogásban, mert nem tudom belátni: ha minden kultnrnemzet fegyelmezi önmagát parlamentjében, miért éppen csak mi tegyünk kivételt ? De mindegy, ez a közfelfogás tényleg él és ez előtt hajolt meg a munkapárt és a kormánya, midőn eltekintett a házszab »Ívok revideáltatásától. Mulasztásáért megszenvedett a munkapárt nemcsak azzal, hogy a szeretett, népszerű Khuen- kormány megbukott, hanem azzal is, hogy az obstrukció újabb elhatalmasodása folytán később erőszakkal volt kénytelen a normális parlamenti viszonyok helyreállítására megtenni a tovább már igazán nem odázható lépéseket; az erőszak nyomában pedig mindig jár ódium, még akkor is, ha az erőszak jogosult, — különösen a jelszavak hazájában, Magyarországon. A legutóbbi obstrukció. Már más alkalommal, a múlt évben mondott beszámolómban reá mutattam arra, hogy az 1910. évre egybehívott országgyűlés kezdettől fogva küzd az obstrukció hidrájával. Eleinte, közvetlenül a választás által való megtizedelte- tés után, nem igen mert az obstrukció életjelt adni magáról. Midőn aztán megbizonyosodott arról, hogy a nagy többség előnyös parlamenti helyzetét nem szándékozik a házszabályrevizió keresztülvitelével megerősíteni, bátorsághoz kapott s mind merészebben ütötte fel fejét egyikmásik törvényjavaslat tárgyalásánál, úgy hogy három, négy, hat hónapig is elhúzta egyes törvényjavaslatok tárgyalását. Mindezek az ob- strukcionális kísérletek azonban óvakodtak a meztelen obstrukció őszinteségével előtérbe lépni. Tekintettel az obstrukció-ellenes közhangulatra, mesteri gyakorlattal, szinte művészettel, lappangó tűz módjára dolgozott az obstrukció, s valahányszor a közvélemény hangosabban reá szólott, mellére ütött és önérzettel szavalta, hogy csupán alapos vitát rendez, ezt pedig közérdekből cselekszi. Ez a lappangó obstrukció — talán éppen azért, mert a többségi párt nagyon kiméletes volt és a közvélemény nem látta a leszámolás elszántságát — tagadhatatlanul ért el bizonyos eredményeket, melyeken vérszemet kapva, a különben is mindenkor leghálásabb izgató anyagul szolgáló véderő kérdések tárgyalás alá kerülésekor, 1911. julius hónak legelején a felbátorodott obstrukció immár elérkezettnek látta az időt arra, hogy régi hatalma visszaszerzésére elhatározó lépést tegyen. És megkezdődött a véderőreform javaslatok lepíezhetlen, nyílt megobstruálása, még pedig a legerőszakosabb, a legmenthetetlenebb, a leg igazolhatatlanabb formában, a technikai obstrukció formájában. Jól emlékezünk mindannyian a tavalyi év szomorú nyári és őszi hónapjaira, amidőn a magyar parlameut meuthetetlen paralitikus beteg módjára tehetetlenül rángott és vonaglott a technikai obstrukció butitó athmosphaerájában. A parlament, a nemzet büszkesége, hónapokon keresztül nem tett egyebet, mint lélektelen masina gyanánt, — napjában háromszor-négyszer — névszerint szavazott abban az európai fontosságú kérdésben, hogy X. Y. országgyűlési képviselő az obstrukció izgalmaiban megviselt idegzetének helyreállítására néhány hétre kapjon-e szabadságot, igen vagy nem ? A képviselőház lelki- ismeretlen csaló banda benyomását tette, mely naplopással, időrablással foglalkozik, elfeledi, hogy a nemzet avégre tartja fönn a nemzeti képviselet drága apparátusát, hogy azok, kiket bizalmával megtisztel, dolgozzanak a nemzet érdekében, ne pedig sivár, léha, lelkiismeretlen játékokkal szórakoztassák meghibbant idegzetüket. Yalában igazságos népitélet lett volna korbáccsal verni ki azokat, akik a magyar parlament szintjét ennyire lesülyesztették ! A fegyverszünet. Közben nem feledkezett meg az obstrukció maroknyi hada arról sem — ez taktikájukhoz tartozik — hogy léha időtöltéseinek ellensúlyozásául egyes cselekményeivel a komolyság látszatát hintse el, sőt még hazafias érdemeket is zsebeljen be. így kegyelemből megengedték azt, hogy a múlt év utolsó nehány hetében a képviselőház letárgyalhassa az 1912. évi költségvetést, amely tárgyalás idejére kegyesek voltak felfüggeszteni az obstrukciót. Kifelé pedig hangosan hirdették : ime, a magyar parlament féléves és háromnegyedéves idemnitások után szokott költségvetésével elkészülni, sőt voltak évek, melyekben egyáltalában nem is volt költség- vetése, s most azoknak jóvoltából, akiket ob- strukcióval szokás megvádolni, hozzájut ahhoz a ritka eredményhez, hogy a költségvetés idejében, az év elejére törvénnyé válik. Hol itt a mala fides ? — mondák. Hogyan lehet itt igazolni azt a vádat, hogy a törpe kisebbség megakadályozza a parlament üdvös munkálkodását? Hiszen mindent, ami jó és hasznos, mi letárgyalunk, csak épen az átkos véderőjavaslatokat nem eresztjük át! így a szemforgatók ! Megismétlődött a farkfisnak és báránynak ismert meséje XX. századbeli kiadásban. A munkapárt ekkor is az önmegtagadás álláspontjára helyezkedett s noha a parlamen- tárizmus alapelveivel ellenkezik az, hogy a kisebbség szabja meg a Ház munkarendjét, mégis — tekintettel azon nagy előnyökre, melyekkel a költségvetésnek idejében való megalkotása jár — elfogadta a fennhéjázólag felajánlott fegyver- szünetet. „Prius. A fegyverszünet leteltével ott álltunk, ahol előbb: a technikai obstrukció vihogva hirdette, hogy a végerőjavaslatokból soha sem lesz törvény. Illetőleg az obstruáló törpe kisebbség priust állított fel. Előbb meg kell alkotni az általános, egyenlő, községenkénti, titkos választójogot és az uj választójogi törvény alapján öszszejövő népparlament tárgyalja majd a katonai javaslatokat. A kormány és a többségi párt nem fogadta, nem fogadhatta el, ezt a különben sem őszinte ajánlatot. Nem fogadhatta el, mert a másfél évtized óta legsürgősebb állami szükséglet gyanánt jelentkező véderőreform a monarchia nagyhatalmi állásának veszélyeztetése nélkül tovább már igazán nem volt halasztható ; már pedig a választójogi reformtörvény előkészítése, megalkotása és végrehajtása máról holnapra nem történhetik ; előállott volna tehát a véderő kérdések rendezésének olyan újabb késedelme, mely egyenesen végzetessé válhatott volna hazánkra és a monarchiára. A rezolució. Az ellenzék legnagyobb pártja, a Kossuth- párt, mely a Justh-pártot az obstrukció terére nem követte, a véderő törvények normális tárgyalásához szintén tűzött ki feltételeket, melyeknek leglényegesebbje az u. u. rezolució meghozatala volt. Nézzük meg csak közelebbről, mit is jelent ez az oly híressé lett rezolució? A munkapárt és kormánya kezdettől fogva azon az állásponton volt, hogy a véderőreform törvényeket önmagokért kell megalkotni. Azért, mert szükségünk van reájuk. Szükségünk vau a létszámemelésre, szükségünk van a két éves szolgálati idő behozatalára és szükségünk van a katonai büntető eljárás rendezésére. A munkapárt kezdettől fogva ellene volt annak, hogy a nekünk szükséges véderőreform törvények megszavazását bizonyos közjogi ellenértékekhez, u. n. „nemzeti vívmányokhoz“ kössük. Annál ke- vésbbó lett volna helyes a nemzeti vívmányoknak a koalíciós korszak által alaposan kompromittált rendszeréhez visszatérnünk, mert a véderőreform javaslatok az ujonclétszámemelésével mint újabb áldozattal szemben amúgy is két hatalmas ellenszolgáltatást tartalmaznak: az egyik a három éves szolgálati időnek egy évvel leszállítása, aminek rendkívül uagy szociális jelentősége van, a másik a magyar nyelvnek szuverén érvényesülése a katonai bíráskodásban Magyarország területén. A véderőreform szerves kiegészítő részét alkotó eme két institúcióval szemben igazán eltörpül az a kicsinyes „vívmány* hajhászat, melyet a koalíciós politika azzal járatott le végkép, hogy értéktelen engedményekért vétkesen nagy árakat fizetett, mint pl. a „vámszerződés1, szóért felemelte a kvótát! A Kossuth-párt által kívánt rezolució kétségtelenül az u. n. vívmány politika körébe tartozik, annak a politikának körébe, mely a nemzeti áldozatkészség ellenében ezzel az áldozatkészséggel szorosan egybe nem függő területekért akar szerezni közjogi kompenzációt. A királyt, mint legfőbb hadurat megillető katonai felségjogok közé tartozik az a jog is. hogy a király mozgósítás nélkül is behívhatja a póttartalékosokat és a szolgálati időu túl még egy évig a szolgalatban visszatarthatja a kiszolgált legénységet. Ezt a királyi felségjogot az 1888. évi XVII. cikk szabályozza, kikötvén azt, hogy ez a királyi jog csak rendkívüli esetekben vehető igénybe. A véderőjavaslatok normális tárgyalásának feltétele gyanánt azt kívánta a Kossuth-párt, hogy a törvényhozás házai mondják ki, miszerint az említett királyi jog nem gyakorolható a nemzet ujoncmegajánlási jogának sérelmével, azaz, hogyha netalán megtagadná valamikor az országgyűlés az újoncokat, a szó- banforgó királyi jog nem használható arra, hogy ennek révén pótoltassék az újoncok megtagadása folytán a véderőben előálló fogyaték. A munkapárt és kormánya — mint hangoztattam — kezdettől fogva ellene volt a vívmány politika bekapcsolásának, tehát ez az u. n. rezolució sem felelt meg az általa követelt iránynak. Mindazonáltal, mivel az álláspontot magát helyesnek tartotta és mivel az égetően szükséges véderőreform megszavazásának írtjából minden akadályt igyekezett elhárítani s avégből*
