Békés, 1912. (44. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-21 / 16. szám
XLIV. éfiolyam Nyíllá, 1919. áprilisi 91 16 szám i) Előfizetési árak: Egész évrt ......... 10 K — f Fé l évre ................ 5 K — f Év negyedre ... 2 K 50 f o . _ Hirdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. A polgári iskolák reformja. A polgári iskoláknak természetes észjárás szerint az volna a célja, hogy olyan élethiva- tásu polgárokat neveljen, amilyen élethivatása van az ország lakosai túlnyomó nagyrészének. Sajnos, minálunk Magyarországon a polgári iskolák ettől a céljuktól messze eltértek, az ország lakosságának túlnyomó nagyrészét alkotó gazdanép gyermekeit korántsem nevelték az életnek a polgári iskolák, nem nevelték jövő élethivatásuknak, sőt még csak a legminimálisabb alapokat sem rakták le jövendő élethivatásuk betöltésének. Ezt a körülményt nemcsak a gazdatársadalmi szervezetek, maga a gazda- osztály, hanem a polgári iskolai tanítók testületé is érezte s ezért már évekkel ezelőtt megindult a mozgolódás, hogy a polgári iskolai tantervet reformálják, a polgári iskolákban nyújtsanak alkalmat arra, hogy a serdülő ifjúság jövendő élethivatásának megfelelő gazdasági irányú kiképeztetést nyerjen. Ennek a mozgalomnak eddig sok sikere nem volt, most számithathatnnk némi eredményekre csakis, amióta az Országos Magyar Gazdasági Egyesület vette a dolgot a kezébe. Az első érdemleges tanácskozás és a különböző nézeteket tisztázni hivatott megbeszélés a napokban volt ebben a tárgyban. Már is örömmel konstatálhatjuk, hogy a nagy lényeg dolgában FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. a különböző álláspontok képviselői között az eltérés vajmi csekély, mert abban minden illetékes tényező egyetért, hogy a polgári iskolákat olyan irányban kell reformálni, hogy az innen kikerülő ifjúság idővel a gazdálkodás terén is megállbassa a helyét. A nézeteltérés tulajdonképpen abban van a különböző álláspontok képviselői között, vájjon a polgári iskolákban a gazdasági szakoktatás oly magas színvonalú legyen-e, hogy a polgári iskolát végzett ifjak idővel kisebb gazdaságok önálló vezetésére is képesítve legyenek, vagy elegendő a polgári iskolákban a gazdasági ismereteket kisebb mértékben tanítani és a polgári iskola tulajdonképpen csak a kezdőlépcső legyen, amelyen megindulva a serdülő ifjú idővel a gazdaságok önálló vezetésére szükséges ismereteket vagy a gyakorlat utján, vagy pedig magasabb fokú tanintézetekben szerezhesse meg. Teljes mértékben megértjük azok aggodalmait, akik a polgári iskolákban nem akarnak gazdaságok önálló vitelére képesített egyéneket nevelni. Hiszen a földmives-iskolákkal is túl lőttünk a célon, a földmives-iskolák nem ue- velnek ma szakképzett kisgazdákat, hauem inkább amolyan gazdatiszt formájú egziszteuciákat, akik azonban, különösen az Alföldön történt óriási parcellázások miatt hovatovább teljesen feleslegessé váló gazdatiszti hivatás betöltésétől nagyon távol állnak. A polgári iskolák is a gazdasági akadémiáknak csinálnának konkur- renciát, ha belőlük ezentúl gazdaságok önálló vitelére, vezetésére képesített és jogosított egyének kerülnének ki. Azonban ezt az aggodalmat mégis kissé túlzottnak kell tartanunk, mert okos intézkedésekkel főleg a gazdatiszti törvény régóta sürgetett reformjával már rég meg lehetett volna akadályozni, meg lehet a jövőben is, hogy tönkre tegyék a magasabb gazdasági szakképzettség értékét. Éppen azért mindenkinek, aki tudatában van annak, hogy a polgári iskola ma éppenséggel nem szolgálja a mezőgazdasági foglalkozásúak ügyét, azon az állásponton kell maradnia, hogy igenis a polgári iskolákban csepegtessünk a serdülő ifjúságba minél több gazdasági szaktudást, tanítsuk meg a gyermekeket a föld okszerű mivelésére és az ezzel járó összes kereskedelmi és ipari ismeretekre is. Nem kell a polgári iskoláknak okvetlenül diplomás embereket nevelniük, hiszen az érettségi bizonyítvány sem diploma és mégis a középosztály műveltségének ma az érettségi bizonyítvány a kritériuma. Akkor lesz sok haszon a polgári iskolákból, ha onnan minél több gazdasági szaktudással rendelkező müveit ifjú fog kikerülni, akik — ha a szükség úgy kívánja — akár rögtön is hozzáláthatnak öröklött vagy öröklendő birtokaik kezeléséhez, ha ellenben erre nincs egyelőre szükség, a polgári iskolában szerzett ismereteket felhaszuálT Á H C A. Vergődés. Irta : Fényes Lajos. Az irósztalomnál ülök. Szembem a falon lóg gyermekkori arcképem. Az árnyékom oda esik a képre, azokra az ártatlan szemekre, amelyek mögött magamat keresem, de nem találom. Rám néz a kép szemrehányó szemekkel, ahogyan csak gyerekek tudnak nézni, ha megbántottuk őket. „Igazad van, te kis fiú, én megbántottalak. Megbántottalak nagyon, de nem tehetek róla. Hidd el, nem én akartam igy. Nem az én bűnöm, hogy azok az ártatlan szemek gonoszakká lettek, hogy az a két kar, mely szelíden összefonódik a képen, amely csak adni tudott — most ütésre szolgál. Bocsáss meg, óh, ne nézz rám ilyen szemrehányóan, nem tudom elviselni tekinteted". Elfordulok, hogy ne lássam s az a tekintet követ mindenhová Vád van benne, vádol engem, vádolja a múltamat, amely ragyogó volt s vádolja a jelent, amely üres és a jövőt, a céltalant. Nyugtatom magam. Hamis a vád, engem nem illethet. Minden ami történt vélem idáig, ezen az években rövid, de kínokban hosszú életen: nem rajtam múlott ... S belenevet egy asszony a csendbe, egy asszony, aki miatt most védekeznem kell, aki hínárba vont, megrontott, aki az ifjúságomat feldúlta s aki nevet rajtam, nemcsak most, hanem mindig, mióta ismerem. „Te kis fiú ott a falon, te édes, szelíd gyerek, ne engem vádolj! Azt az asszonyt vádold, hallod, most is nevet, neveti az én kínos, gyötrő vergődésemet, neveti, hogy szeretni tudom.“ „Nevess csak, nevess, kacagj, legalább a hangodat hallom. Minek is sírnál? Hiszen egy percnyi köny úgy sem tenné jóvá mindazt, amit velem tettél Nevess, te szívtelen asszony, te kacér, te rossz, te csalfa ?“ S az asszony nevet, én sírok, a kis fiú reám néz, még mindig szemrehányóan. „Oh, hát mivel engeszteljelek ki, mondd, mit tegyek, hogy ne haragudj, hogy megbocsáss ? Hát nem akarod elhinni, hogy én nem vagyok az oka semminek ? Hát nem látod be, hogy az asszony a hibás ? Ne légy olyan szívtelen, hisz te jó voltál, megbocsájtottál mindenkinek és épen nekem nem akarnál megbocsájtani ? Nézd, összetett kezekkel, könnyes szemmel könyörgök hozzád : bocsáss meg! Ne nézz rám igy, mosolyogj, ahogy mosolyogtál mindenkire, ne vádolj, én nem bírom ki ezt a vádat. Ha az asszony oly szívtelen volt, legalább te légy jó hozzám. Te vagy az egyedüli barátom te kis fiú és te is eltaszitasz ? Nem, ezt nem érdemiem tőled; no mosolyogj már, ne hagyj tovább ebben a vergődésben !“ A kis fiú kérlelhetetlen. Rám néz fagyosan, hidegen, egy pillantással, amelyben egy feldúlt élet minden keserve, ezer panasza, ezer jajja, minden, minden benne van ! . . . „Az ifjúságod nem én raboltam el, elszállt magától, a derült kedélyed, a gondatlanságod, a nyugodtságod, a tisztaságod, a józanságod, — mind nem én vettem el tőled, hanem az az asszony, aki — hallod — még most is nevet. Hadd nevessen, csak te bocsáss meg Add vissza a nyugodtságom, amit elvett tőlem az asszony, te mind visszaadhatod, csak egy mosolyodba kerül s én megnyugszom.“ Hiába minden. „De mondd legalább mit tegyek, talán még segíthetek, talán még nincs veszve minden Szakítsak az asszonnyal, akkor me'gbocsájtasz ? Jól van, j szakitok, kitépem ezt a nagy szerelmet, mámoros í éjszakák izzó emlékét, csókokat, hazugságokat, ; gúnyt, könnyet, mindent kitépek, csak bocsáss meg. I Kitépem, ha a lelkem is vele megy, ha nem marad j ufána bennem semmi, ami szép, ami édes, ha ; belébalok, de kitépem, kiszakítom magamból az 1 emlékét is ennek a bűnös, nagy szerelemnek.“ „Az az asszony meghalt, nincs többé Nézd, én sem vagyok már a régi. A könnyeim nem folynak ! immár, kiért is folynának, vagy talán már kisírtam őket — nem tudom. A szivem, az én bolondos, szerető meleg szivem sem dobog már oly lázasan ; nincs, hogy kiért dobogjon, hiszen az egyetlen, akit J szeretni tudtam, már meghalt. Te akartad, hogy meghaljon s én megöltem. Látod, már nem is nevet. ! Már csak én sírok megint, úgy látszik, mégis maradt | könnyem. De nem őt siratom. Nem, magamat ' siratom, magamat, a szerelmemet, amelyről azt j hittem, hogy élni fog örökké, — azt siratom. Az 1 megérdemli talán, hogy megsirassam.“ „Még sírni j sem szabad?“ „Jó, hát nem sírok. Felszántom a könnyeimet, de most már bocsáss.“ „Még mindig nem ?“ „Igaz, még nem szakítottam vele teljesen. Az emlékeket is meg kell semmisítenem, mindent, ami rá vonatkozik, hogy soha még csak eszembe se jusson az a kékszemü, szőke asszony Jól van, a leveleit is elégetem. Megmutatom őket neked: mindössze kettő van. Az első, amelyekben azt hazudja, hogy szeret s a második, az utolsó, érted, a legutolsó, amelyekben arra kér, hogy felejtsem i el. Elégetem őket. Látod, hogy lobog a lángjuk Xja.p‘u.n.1^ mai szama 1.0 ©ld.a.1.
