Békés, 1912. (44. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-07 / 14. szám
Békés 1912. április 7. •2 Ellenségtől sokszor feldúlt, vérrel öntözött hazánk földje gyakran volt a boldogság és szabadság gyászos temetője, de a reménység hervadásnak hajlott lombja ismét kizöldült, a bánat vihara után örömnap sugarai ragyogtak fel. Mind e tanulságok egybeölelkeznek ma a szivekben a húsvéti örömmel! Zendüljön fel azért ajkainkon: »Ez hus- vét ünnepében dicsérjük Istent szívvel, ki értünk meghalt Fiát feltámasztotta testben 1« Lelki szabadságunk drága kincsét őrizzük meg, védjük meg mindig, mert szabadságra teremtett minket Isten, nem pedig arra, hogy bűnöknek legyünk rabszolgái s örökkárhozatra vetettek , . . Jézus feltárta előttünk az örökélet kapuját: kövessük híven útmutatását, akkor lesz nekünk a husvét igazi »győzedelem« örömünnepe! . . . Dombi Lajos. Előfizetési felhívás a „Békés“ 1912 év 2-ik évnegyedére. Tisztelettel kérjük mindazokat, akiknek előfizetése lejárt, hogy azt e hét folyamán megújítani szíveskedjenek. A „Békés“ előfizetési dija félévre 5 korona, negyedévre 2 kor. 50 fillér, mely összeg vidékről a „Békés“ kiadóhivatalának czime alatt küldendő be. Husvét. Mig emberek lesznek ezen a földön, a kiknek kételygő leikéből a bit nem veszett ki egészen : a busvét föltámadási ünnepe mindenkor mélyen meg fogja őket indítani. Miért ? Mert az a lelkivilágunk, melynek a bit a fundamentuma, hisz az igazság győzelmében. És a világtörténetnek Ipgfelsé- gesebben tanító eseménye, hogy az igazság a koporsóból is kitör és eget kér. Ezt a felséges eseményt az Istenember a mai szép ünnepen példázza. Követ hengeritettek a kopors ójára, őröket állítottak melléje, hasztalan. Az igazság kitört sírjából, mert az igazságot nem lehet megölni. A husvét ezt szimbo lizálja. Boldogok azok, akik a nagyhét minden áhítatának hivő hittel részesei voltak, ám azok sincsenek elveszve, akiknek a husvét szimbóluma jut csupán enyhületül ebben a minden tekintélyt, minden tiszta emberi érzelmet gúnyoló hitetlen korban, melyben mihaszna, ránk rakódik a szkepszis sötét vigasztalan érzelme. C.n'kusabb, önmagát és máso kát mardosó lelket, amilyen Voltaire volt, még nem szült édesanya és ez a nagy elme, akinek az egyházról az volt a jelszava: »Irtsd a gyalázatost« tisz- tultabb lelkivilágában élettapasztalatban megerősödve, igy javította ki magát: Ha a vallást nem találták volna még ki, nekünk kellene kitalálni.« Nagyon cinikus, nagyon lelketlen, túlságosan meghiggadt bölcsesség de ebben a hitetlen korban is bátrán elfogadhatjuk vezérmotivomul. Nagyon gonosz einbr az, aki a maga »intellektuel« üres leikével mjgháborgatja azoknak a boldogoknak tiszta lelkivilágát, akik hisznek. Oh, hagyjátok, hadd tisztelje Istenét mindenki úgy, ahogy tetszik neki mondotta Nagy Frigyes, ezt a mondást talán a vallási közöny értelmetlen divatában igy módosítaná: »Hagyjátok a hívőket, hadd emeljék föl lelkűket e sivár hétköznap porából.« Hozsánna ! A nép akkor volt legnagyobb, amikor ünnepelte a Názáretit, akinek szociális tanainál fenségesebbet sem előtte, sem utána nem hirdettek. A szegények felemelője, a minden embernek egyenlősítés? Krisztusi eszme s ne bigyjétek, hogy a megtámadt dogmákat védőknek szűk látóköre emelte őt keresztre : az ő halála valobau az emberiség megváltása, a kasztokból és rabszolgaságból. Egyenesen azt hirdette, hogy minden ember egyenlő Isten előtt; a történelem második fönséges eseménye a francia forradalom, csak a polgári viszonylatban terjesztette ki ezt a tant, midőn kimondotta : »minden ember egyenlő a törvény előtt « Megszólalnak az elnémult harangok. És hirdetik : az Ige él. Az igazságot megölni nem lehet. Azért mindenek, kik az igazságot hirdetitek, legyen néktek erősségtek, hogy eszmétek nem feszíthető meg. Ki kel sírjából is és az egekre kiált. A husvét ünnepe tisztítson meg mindenkit. Boldog ember, kinek a hite ép és rendületlen a husvét nagy igazságában. De a hit mulasztja mindenkire kiterjed, a ki a busvét szép ünnepének nagy eszmei tartalmit, fönségét átérezni akarja. Ebben a zsendűlő tavaszban minden azt mutatja : van feltámadás. Az eszA pápa husvétja. Mikor a harangok igazán Rómába mennek. Del Sarto József, Velencze bíboros pát- riárchája, nem örült meg neki, midőn a hatvankét biborosból állott konklave őt választotta meg, több mint kétharmad többséggel pápának 1903 augusztus 4-én. A választás folyamán kétszer is kérte — mert csak a negyedik napon vezetett a választás eredményre — bíboros társait, hogy ne válasszák őt meg s midőn ez — a Rampolla ellen előterjesztett bécsi vétó következtében — mégis megtörtént, meghatottságában könnyekre fakadt. Akik ismerték Sarto érzelmeit, azok tudják, hogy e könnyeket nemcsak az óriási megtiszteltetés csalta szemeibe, hanem a válás fájdalma is, vagyis az a tudat, hogy Velenczét, melynek népét 1893 óta, amikor oda pátriárchává nevezte ki XIII. Leó, annyira megszerette, most el kell hagynia. De meg csak vissza sem mehet többé, hogy elbúcsúzzék híveitől A Es csakugyan, pápasága első pillanataiban éreznie kellett már a nagy méltóság súlyos terhét: a vatikáni fogságot. Nem volt még 12 óra, mikor Machi bíboros a Péter-templom külső erkélyéről kihirdette a világ legnagyobb terén nyüzsgő em- bertörrtegnek, hogy ki lett az uj pápa s midőn ez 12 óra tiz perckor megindult, hogy első áldását adja a népre, ösztönszerüleg szintén a külső erkélyre akart menni, de Oreglia biboros figyelmeztette a súlyos politikai következményekre. X. Pius erre megfordult s a templom belsejében levő erkélyről osztotta első áldását. így tett XIII. Leó is, mert a pápának a Róma, mint az olasz királyság fővárosa felé eső erkélyen való megjelenése azt jelentette voln <, hogy a pápa nem tekinti többé magát a Vatikán foglyának s elismeri az olasz királyság uralmát az örök város fölött Velence iránti rokonszeuvét aztán azzal fejezte ki az uj pápa, hogy a velenczei pátriárchátust megtartotta magának s delegátus által végezteti a velenczei egyházügyeket. A Pius nevet is Velencze iránti kegyeletből vette fői, hogy ős elődjét ugyanis, akit Velenczéből választottak pápának, VII Piusnak hívták. X Pius azóta is számtalanszor kívánkozott vissza Velenczébe s valósággal kísérleteket tett arra nézve, hogy nem lehetne-e neki valamikép ellátogatnia oda Nagyrészt talán erre is vezethető vissza a pápasága óta határozottan észlelhető közeledés az olasz államhatalom felé Megválasztásakor is már sokan reményeket fűztek ahoz, hogy o talán véget vet a Quirinál és Vatikán közti ellenséges viszonynak, mely immár 42 év óta áll fönn A pápa e tekintetben való hajlandóságának azon ban útjában áll a hagyomány s a bibornokok többségének, főleg pedig Rampollának engesztelhet- len álláspontja Így a sok száz millió katholikus legfőbb atyja és feje szegényebb legutolsó hivénél, mert annak szabadságában áll oda menni, ahová szive vonzza és az, akinek áldása millióknak hoz megnyugvást és boldogságot, az nem mondhatja magát boldognak ! Ám a jólelkü, a finom érzésű, a szenvedő pápának, aki nem a politikában és a világi uralomért való harcban nagy, hanem a hit megerősítésében, — ims, vigasztalására siet most az — olasz állam. Hálából történik az egész, hogy a pápa a múlt évi olasz nemzeti ünnepet oly kevéssé zavarta, amint • csak tőle telhetett s Olaszországnak Törökország ellen indított háborújában is nem pápai, hanem olasz hazafiul álláspontra helyezkedett. Az olasz államhatalom lehetővé teszi azt, hogy a pápa ismét Velenczében képzelhesse magát sőt részt vehessen a szó teljes értelmében a velenczei Campanille újra fölszentelésének ünnepén. Igen, részt vehet a pápa abban az ünnepben, midőn a Szent Márkus-téri harangok, az ő kedvelt harangjai újra megszólalnak, anélkül, hogy megszegné az egyházi tilalmat s megalázná magát, anélkül, hogy kimozdulna vatikáni számkivetéséből. Hallani fogja a velencei harangok bűbájos zenéjét, melynek hangjai azóta is mindig a fülében csengettek, de nemcsak képzeletben, nanem a valóságmék forrongásában: hogy az igazság nem halt meg, él. Hiába hengeritenek követ a sírra, hová elfóldelni vélik. A húsvéti locsolkodás. A mi egészséges magyar népünk még mindig úgy csinálji ezt a sok kacajra, jókedvre fakasztó népszokást, a hogy Poncius Pilátus elkezdette. Mert nyilvánvaló, hogy a húsvéti locsolkodás szokását Poncius Pilátus indította meg, aki bírót pálcát tört az Isten-ember fölött, de aki csak a vakszenvedelmü írástudókra hagyta, hogy beteljék a jövendölés, maga pedig nem akarván erkölcsi felelősséget ‘vállalni: mosta a kezeit. így esett az: A kíváncsiság Éva asszonnyal született. Mikor tehát hire futott Jeruzsálemben, hogy a kálvária kősirboltjából kikelt az, aki nem volt e világból való, elhengeredett a kő a koporsóról és fényözön közepette kilépett be öle a Megváltó, a csoda- hir nagy kíváncsiságot keltett. Mi igaz belőle ? Csak kószabeszéd e az ? Elvégre azok az együgyű jeruzsálemi asszonyok mit tudtak abból, hogy a Megváltónak az ige hirdetéséért kellet meghalnia és az örök bűntől kelletett megváltania az emberiséget. Hogy érthessék ők meg azt a földöntúli hatalmat, mely a halál után életet ad, mely sirokaü nyit és kápráztató fényben jelenik meg, azt a hatalmat, mely koporsóból kitör és eget kér, mert ő az Igazság. Mikor tehát Ifire ment, hogy a keresztre feszitett Jézus halottaiból föltámadt, a jeruzsálemi asszonyhad hihetetlen csodálkozást kerekedett felül és vele a kíváncsiság. Már hajnal derengésére csapatosan elözönlötték a jeruzsálemi római követségi épületet, ahol Pilátus lakott. Pilátus nagy zsina ra ébredt föl, amit kívül a kapu előtt az asszonykád támasztott. — Micsoda lárma ez? riadt föl. Mikor aztán fölvilágosították, micsod < hírt hoztak és miben akarnának az asszonyok megbizonyosodni, Pilátus parancsot adott szolgáinak: — Zivarjátok el az asszonynépet a kapu alól. A római légiónak házi rendet végző pirancsnoka pedig tréfás legény lehetett. Mi űzné el logjobban az összeverődött asszony • sereget ? Mi más, mint egy cseber hideg víz. És menten a nyakuk közé zudittatott vagy egy cseberrel, amire az as zor.yok csuron-vizeseu, de valameny- nyien akkor hevenyészve még szörnyűbb zsinatot csapva, szétrebbentek Es ezzel a húsvéti locsolkodás népszokása kezdetét vette. Bizonyosan megőrizte a szájhagyomány, hogy már az első keresztények éltek ezzel a szokással Ez aztán idők során sok változaton ment keresztül és elvezetett a rózsavízig. De bizony ma is az igazi és a jókedv terjesztője, mikor külöufále praktikával és érvvel, mikor nem is látja, mikor nem is várja, a kéznél levő locsoló száján kiömlik a víz s megriadt hangon zsörtölődő panasz hangzik föl erte. De nem kell azt és nem lehet azt komolvan venni. Nem viszi el azt senki szárazon. Es erre illik az a magyar példaszo : ma ban. Mert csoda történik A harang-legenda, a nagypéntekre Rómába vándorló harangok legendája megelevenedik és a velenczei Márkus téri harangok csakugyan Rómába vándorolnak, be a Vatikánba, a Szent Péter templomába, hogy ott végtelen gyönyörűséget okozzanak egy melegszívű pápának, varázslatos hangjaikkal boldog, földöntúli boldog álomba ringatva annak lelkét pár pillanatra . . . Nagy poézis, gyönyörű költészet van az olasz kormány ezen elhatározásában, hogy április 25-én, midőn a Campanille harangjai megszólalnak, telefon-dróttal kötteti össze azokat a Vatikánnal, hogy a pápa a szó teljes értelmében gyönyörködhessék kedves harangjai zúgásában és hogy az egyhiz- fejedelem lelkét — milliók gondjaikat — most ez foglalta el legjobban ! Ez az egyszerű, igazi emberi vonás, ez a semminek látszó dolog is nagygyá emeli X. Pius pápa alakját minden érző ember szivében És hogy mennyire betölti a rab pápa lelkét ez a látszólagos semmiség, mutatja az, hogy a szent atya a fölszentelési ünnepre már latin nyelvű himnuszt is irt, amit Perosi fog megzenésíteni s először ott, a beszerelésnél fogják előadni. És a pápa néhány pillanatra ember, néhány pillanatra szabad és boldog lesz. Az ismerős harangok kongása fülébe varázsolja a tenger morajlását is, mely után annyira vágyódik és fölidézi emlékébe i a régi édes emlékek sokaságát, mikor még ő is szabad, gazdag és boldog volt — nemcsak pár pillanatra. Ah 1 Az az imádság, mely akkor fakad majd a pápa szivéből, az lesz az igazi pápai áldás És az az április 25-iki rövidke ünnep, az lesz a pápa — igazi husvétja ! S. Szentirmai Géza. Az erdőkerülő. Irta:* Péczely József. Gábor kerülő volt. Erdőkerülő. Nagy, robusztus ember, akitől úgy féltek a falubeli parasztok, mint a gyehena tüzétől. Volt okuk rá. Akire csak rá
