Békés, 1911. (43. évfolyam, 1-53. szám)
1911-06-25 / 26. szám
XLIII. évfolyam. Gyula, 101t. juuiiis 25. 20. szám Előfizetési árak: Egész évr«, ......... 10 K — f Fé l évre................... 5 K — f Évnegyedre......... 2 K 50 f Hi rdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVIi) Megjelenik minden vasárnap. A Zsilinszky-fiuk bünporc. Junius hó 19-én, hétfőn reggel vette kezdetét a gyulai kir. törvényszék, mint esküdtbiróság előtt ama tragédiának tárgyalása, amelynek előzményei Békésmegye közéletében éveken keresztül érlelték a düh, az elkeseredés, a fojtott indulat érzéseit, hogy azután ezek az érzések katasztrófa- szerű erőszakossággal törjenek utat maguknak. A nagy rázkódtatás maga alá temette Achim L. Andrást, ki elbizakodottságában a végzetet liivta ki maga ellen. A végzet kegyetlen bosz- szut állott rajta, eszközül és egyúttal áldozatul használva fel, két jobb sorsra érdemes fiatal embert, a Zsilinszky- fiukat, kik most feleltek a földi igazságszolgáltatás előtt tettükről. Az országos hirii bünpör főtárgyalása alkalmából szenzációs híreket vártak mindenfelé, demonstrációkról, tüntetésről, zavargásról. Mindebből semmi sem lett. A törvényszék még csak ki sem mozdult saját - erre az alkalomra kicsinynek, melegnek és fülledtnek bizonyult — tárgyaló terméből. Bár a közönség részéről óriási érdeklődés nyilvánult meg. a főtárgyalás iránt, az mégis csoportosulás, zavar nélkül kezdődött meg és folyt le. A városban, sőt még a törvényszék épülete előtt is alig látszott meg, hogy minő nevezetes igazságszolgáltatási aktus folyik le ott fent az emeleti esküdtszéki teremben. Az utcán liárom-négy rendőr ácsorgóit egész idő alatt, azoknak sem akadt semmi dolguk. A törvényszék Gálbory József kir. törvényszéki elnök intézkedése folytán a tárgyalás egész ideje alatt a törvényszéken főbejáratán kívül minden más bejárás zárva volt. Az előcsarnokban négy csendőr tartózkodott állandóan, hogy szükség esetére a rend fentartásában segédkezzenek. Már itt ellenőrizték a törvényszéki szolgák, hogy az épületbe senki más, mint a hivatalos személvek, az idézettek és a belépő jeggyel bírók, be ne léphessenek. Az esküdszéki terem bejáratánál pedig másodszor is gyakorolták az ellenőrzést a kir. ügyészség által kirendelt fegyveres fogházőrök. Reggel, a tárgyalás kezdetén alig egy-két 10—20 főbő álló csoport álldogált a „palota“ környékén. Nyolc óra előtt összegyűlt a hallgatóság, nagyon nehezen megszerzett belépő jegyét mutogatva a szolgáknak és őröknek. A közönség nagy része úri nőkből állt, kik a rekkenő hőséget türelmesen állva, a napokig tartó tárgyalás egész ideje alatt feszült figyelemmel és csendben hallgatták a tárgyalás menetét, hogy visszafojtott véleményüknek azután délben és este otthon annál nagyobb hévvel adjanak kifejezést. Konstatálhatjuk, hogy ez a vélemény, amelyről különben e napokban Gyulán az utcán, a színházban és mindenütt nagy igveke- zettel és különféle jóslásokkal vitatkoztak az emberek, leginkább a vádlottak feletti sajnálkozásban domborodott ki. A sajtó a bünpör országos jelentőségéhez képest volt képviselve. Az újságírók számára két asztal volt fenntartva, de többen beszorultak a hallgatóság részére szolgáló első padba. Tudósítókat küldtek: a Budapesti Friss Újság, Népszava, Az Újság, Pesti Hírlap, Maggal■ Hírlap (fotográfust is küldött), Az Est, Pesti Napló, Budapesti Hírlap, Alkotmány, Carier de Hongrie, Magyar Távirati Iroda, Nagyváradi Napló (tudósítója nő), Délmagyar ország, Budapest, jelen volt továbbá Vadász Miklós rajzoló. éfiA Zsilinszky-fiuk, mint ismerés, atyjuk becsületét keresve, Achim Andrást, a békéscsabai nép vezért, 1911. évi május 14-ón, vasárnap reggel otthonában kérdőre vonták s szóváltás, majd dulakodás után lelőtték Az ügyészség gyilkosság büntette miatt tett vádat a Zsilinszky-fiuk ellen, akik a vád szerint, mint tettestársak, előre megfontolt szándékkal ölték meg Achirn Andrást. T A B C A. A vén betyár. Irta: Péczely József. A grófkisasszony délutánonként rendesen kihajtott Szanazugra. Két kis tömött, póni lova volt. Az apró állatok, mikor igy*- kiszabadultak, úgy szedték a patáikat, hogy az 5 —6 kilométernyi utón, a messze előttük járó parasztszekereket egymásután elkerülgették még az esetben is, ha csak kocogtak, vagy véletlenül nagyobb igyekezetre voltak ösztökélve. Ilyenkor az örömtől csak úgy tükrözött a kontesz arca. Hogy ne. Van abban valami élvezetes, ha felebarátainkat hátrább szoríthatjuk, ha elibök vághatunk. Tudta is azt a kontesz, hogy ezek a szegény, a nehéz munkában napról-napra verejtékező emberek nem sokat törődnek az ő előre- törtetésével. Természetesnek tartották. Hisz az ő kócos állataik nem arra teremtődtek, hogy egy-két órát valami könnyű alkalmatosság előtt ficánkoljanak, hanem egész napi igára, melyben igaz, hogy az erő kifejlik, de lassúvá, tempóssá teszi az állatot. Épp úgy, mint az ember. Az urfélének gyorsabb, hevesebb a vére; az élete is. Pedig mennyi ráérő idejük volna. Talán azért. No, mindegy. Történt egyszer, hogy a kontesz könnyű alkalmatossága még a város alatt elkapta az öreg Csordás szekerét. A kontesz ismerve híréből is, meg személyesen is az öreget, hát barátságosan rákiáltott. — Jó napot öreg ! Csordás megállította a lovait s tisztességtúdóan megemelte a zsíros kalapját. — No, hogy van ? Rég nem láttam ! — igy a kontesz. Az öreg, ki úgy a kocsi deszkájáról lógatta lefelé a lábát, megingatta fejét. — Hát csak, csak . . . — Hol járt ? Az öreg bizalmasan pislogott . . . — Nem annyira jártam, mint inkább ültem ... — Megint ? — Mi tagadás . .. Ámbár nem az én hibám, hanem az urak töszik velem a csúfot . . . — Ej, ej . . . Az öreg megrántotta a vállát : — így van pedig ! A kontesz jóindulatulag megfenyegette: — De ugye, ez volt az utolsó ? Az öreg fohászkodott. — Az sohse tudható, hogy melyik az utolsó! Miközben igy értekeztek, a vén róka ravasz módon méregette végig a kontesz szép, testhezálló fodros ruháját . . . majd meg a két kis pónít formázta meg a szemével. — Vaskos kis állatok. — Dünnyögte. A kontesz örült a dicséretnek. Hogyne örült volna ! A vármegye legnagyobb lókötője dicséri a kedvenceit. De bizony örült, sőt még ő nlaga is megtoldá a szakértői elismerést. — Olyanok ezek, mint a kis ördögök. . . Úgy repülnek, mint a madár . . . Nincs több ilyen két állat a földön . . . — Nono ... — dümmögött az öreg. — Az én két sárgám se a gólya költötte . . . A kontesz szemügyre vette a két sárgát. Nagy darab állatok voltak az igaz; de a pihent, tüzes kis pónik mellett . . . Elmosolyodott. Aztán hirtelen valami ütődött az eszébe. Valami olyan leckéztetés- féle, ami utóvégre is nem ártana ennek a lókötőnek, aki minden betyársága mellett még a maga paraszt lovait előbbrevalónak tartja a nemesfaju állatoknál . . . Elnevette magát. — Hát tudja mit ? — Na? — Mérjük össze őket, — A lovakat ? — Igen, igen . .. Futtassunk ! Lapianls: mai szama, 1© ©ld.al. . Az öreg szaporán pislogott. — Futtassunk ? — Vagy nem mer ? — Hogy én ne mernék ? A pónikra vetett egy szánakozó pillantást, miközben mosolygósra húzódott a szája. — Én nem bánom . . . — Hát akkor előre ! — Jó, jó . . . De lesz a határ ? — A határ ? — Nono . . . — Jó lesz a szanazugi hid ? Az öreg helybenhagyólag biccentett a fejével. — Jó . . . Tehát a szanazugi hid S a fogadás ? — Tíz forint ! Az öreg megsodorta tüskés bajuszának egyik szárnyát. — Nem úgy lesz ez kontesz kisasszony! Hanem aki nyer, az állapítja meg a fizetést Úgy értelmezem, hogy a nyerő azt kérhet, amit akar, már amit a másik adhat. A kontesz türelmetlenkedett. Az öreg magyarázatát csak úgy fél füllel hallgatta s beleegyezésül a hosszú, hajlós nyelű ostort kivette a tartójából ; a hajtószíjat megfeszítette s aztán keményen rászólt az öregre : — Gyerünk ! Azzal megeresztette a pónikat. Az öreg is elindította a sárgákat. A nagy, csontos állatok megugrottak. Az ut feléig együtt haladtak. A kontesz erősen biztatta a kis állatokat, de a kopott parasztszekér csak nem maradt hátra, folyvást ott kattogott a nyomába, pedig az öreg még elő sem vette az ostort, hanem csak úgy szóval, meg a gyeplüszárral biztatgatta a lovait. Félúton feltűntek a hid vasivei. Az öreg ekkor kivette maga alól az ostort, megsuhogtatta, mire a sárgák megnyúltak, de úgy megnyúltak, hogy az úri alkalmatosság egyszeriben elmaradt.
