Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-22 / 21. szám
1910. május 22. BÉKÉS 3 általános választások alkalmával az addigi többségi párt, a szabadelvüpárt, kisebbségben maradt, Vele szemben állott az akkori ellenzéki pártok szövetsége, melyet csak lazán kapcsolt össze közös programúi, mert ez a szövetség lényegében harci szervezet volt az addigi többségi párt uralmának megdöntésére. Az ellenzéki pártoknak ezt a szövetségét az uralkodó ismételten megkínálta a kormánnyal, a koalíció azonban a kormány elvállalását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy az uralkodó a közös hadsereg magyar részében a magyar vezényszót léptesse életbe. Minthogy pedig az 1867. évi XII. tvcikk 11. §-a a hadsereg egységes vezérletének, vezényletének és bel- szervezetének intézését a király jogkörébe utalja, a király ezen törvényben gyökerező jogához ragaszkodott és féltve a hadsereg harcképességét, katonai meggyőződése alapján vonakodott változtatást tenni a vezényleti nyelvben. Fél évig tartott az az állapot, hogy a Tisza-féle kisebbségi kormány volt kénytelen vezetni az ügyeket, mert a koalíció, noha joga és kötelessége volt mint többségnek kormányt alakítani, nem vállalta el a kormányt. Ez a helyzet a viszonyok rendkívüli kiélesedésére vezetett, a tetszetős jelszavakkal rendszerűén felizgatott nemzet már-már szembe szállani készült királyával és már-már végzetes események bekövetkezésétől kellett tartani. Ilyen végzetes fejlemények bekövetkezését hárította el a Fejérváry-kormány azzal, hogy békítő szerepre vállalkozván az uralkodó és a koalíciós többség között, mint nem pártkormány ideiglenesen vállalkozott a kormányzat vitelére. Ennek a kormánynak, amint tudni méltóztatnak, én is tagja voltam mindaddig, amig az alkotmányos kibontakozásban reménykedtem. Ez a kormány nem volt a parlament többségéből való, mert hiszen a parla menti többség nem vállalkozott kormányalakításra, azonban egyenes rendeltetése az volt, hogy békét teremtve a király és parlamenti többség között, a többséget a kormányba behelyezze. Rendeltetése, célja tehát annyira parlamentáris volt, hogy par- lamentárisabb nem is lehetett. Békítő misszióját becsületesen meg is kísérletté ez a kormány s e végből oly katonai programmal lépett a parlamenti többség vezérlő bizottsága elé, mely még a szabadelvű párti kormány idejében keletkezett úgynevezett kilences bizottsági programmban foglalt vívmányokon is tulmenőleg a katonai kiképzési nyelvre vonatkozólag uj engedményt is tartalmazott. Ezt a programmot azonban a vezérlő bizottság tárgyalás alá sem vette, föltétlenül elutasította, mert a magyar vezényszó nem volt benne, e nélkül pedig a vezérlő bizottság hallani sem akart békéről és a kormány átvételéről. Hónapokig tartó hosszú és kínos vergődés után a koalíció mégis csak rászánta magát, hogy a vezényszó követelményét elejtse és átvegye a kormányt. Másfél évig tartott a vezényszó küzdelem, amelynek folyamán a koalíció a nemzet nagy részében a szenvedélyeket szinte forradalmi hevületbe tüzelte, azokat pedig, akik ellene voltak a harcmodor féktelenségének, egyszerűen terrorizálta. S a végén mégis elejtette a vezényszó követelményét, ami ugyan kétségtelenül hazafias cselekedet volt, mert a király és a parlamenti többség között békét teremtett, csakhogy későn jött. Arra pedig aztán csakugyan semmi szükség nem volt, hogy e lemondás után azokat tegyék meg hazaárulóknak, akik továbbra is kitartottak a vezényszó követelésében. A történelem hideg kritikája megállapítja, hogy a vezényszó követelmény mesterségesen volt felfújva. A vezényszónak jelentősége nem nagy, jelenti hatvan nagyobbára német, de kisebb részében francia szónak magyarrá tételét. Sőt még ennél is kevesebbet. Mert a vezényszó csak egészen kis csapattestekben érvényesül, nagyobb egységekben dobszó, trombitaszó, kardjel helyettesíti. A vezényszóért a nemzetet konfliktusba keverni alkotmányos királyával s kockára tenni egész további fejlődését, — legenyhébben szólva —az államférfim belátás hiányára vall. Ez a belátás hiány annál bántóbb, mert a küzdelemben a király állott jogi alapon, a nemzet pedig csak érzelmi alapon. Mert törvény biztosítja a király vezényszó megállapítási jogát, ez a jog tehát a királytól akarata ellenére csak erőszakkal vehető el. Vezető államférfiunak lehet meggyőződése, hogy a magyar vezényszó nemzeti önállóságunk nélkülözbet- len követelménye s ha ez a meggyőződése, kötelessége az uralkodót is erről meggyőzni igyekezni, azonban a saját jogkörében eljáró király ellen erőszakra buzdítani a nemzetet, legalább is végzetes tévedés! En egyénileg mindig óhajtottam a magyar vezényszót, ma is óhajtom és egyáltalában nem meggyőződésem, hogy a több vezényszó veszélyeztetné a hadsereg harcképességét. A kérdés azonban törpe ahhoz, hogy érette a nemzet és a király mindennél többet érő egyetértését megbolygatni szabad lenne. A hadsereg magyar részének megmagyar ositására a leg- egyenesebb, a legtermészetesebb, egyúttal a legköny- nyebb ut, tisztelt polgártársaim, ha elfoglaljuk a hadseregben a pozíciókat, ha nem húzódoznak fiaink a katonai pályától, hanem elözönlik azt. Akkor azután nem kell hiábavaló erőfeszítésekben meríteni ki időnket és képességeinket, mert a tettleg már magyarrá lett hadseregben a külső megnyilvánulásoknak is teljesen magyarrá tétele mint érett gyümölcs hull ölünkbe. Hogy visszatérjek fejtegetéseimre, a koalíció nemcsak a vezényszóról mondott le, hanem lemondott programmjának minden lényeges pontjáról. Az 'ónálló vámterületről annyira lemondott, hogy nemzeti vívmánynak merte feltüntetni azt, hogy nem 20 évre, csupán 10 évre hosszabbították meg a közös vámterület állapotát. Azt pedig már csak a hiszékeny nemzet türelmével a végletekig való visszaélés számlájára Írhatjuk, hogy amidőn az Ausztriával kötött vámegyezményt az eddigi vámszövetség helyett vámszerződésnek keresztelte el, volt bátorsága ennek az üres szónak ellenértékéül milliókat adni oda Ausztriának a kvóta felemelése formájában. A koalíciós éra sem közjogi, sem közgazdasági téren nem valósította meg Ígéreteit, ellenben köuy- nyelmüen költekezett s ezzel megrendítette állami pénzügyi helyzetünket, lejáratta azt az állami és nemzeti tekintélyt, melyet évtizedek nehéz munkájával sikerült megszilárdítanunk, nemzetiségeinket ellenünk sorakoztatta, megakasztotta még a koalíciós éra előtt kivívott katonai vívmányok végrehajtásai, egyaránt fecsérelte erkölcsi és anyagi javainkat s hogy leplezze azt a sok vereséget, melyet szenvedett s mélybe belevitte a nemzetet, siralmas leveretésé- nek minden egyes állomását nemzeti szinii drapériával vonta be. A nemzet és a haza fogalmát a koalíció nemcsak hogy kisajátította a maga javára, hanem annyira le is járatta ezeket a legmagasztosabb fogalmakat, hogy az utóbbi időben már szinte a komolyság rovására ment, ha valaki hazafias és nemzeti szempontokat hangoztatott, mert a közönség megszokta, hogy ezekkel mint sallangokkal takarnak minden kudarcot. S végre is tisztelt választó polgárok, mire teljesen eltékozolta a koalíció a nemzet bizalmának oly dúsan előlegezett kincseit, mi lett a végzete ? Ob- strukcióba fűlt. Az obstruktorok évekgn át azzal hárították el magukról a támadásokat, hogy nemzeti E sürgés-forgás közepette John Podgers evett' és aludt, mint rendesen, de sokkal többet rázta a fejét, mint azelőtt s megfigyelték, hogy kevésbbé nézi az ökröket, de annál többet a vén asszonyokat. Nappali szobájában kis polca volt, rajta napnap után hosszabbodó sorban kora teljes boszorkány-irodalma ; tanulmány tárgyává tette a varázsszereket és ördögűzést, célzást tett bizonyos nőszemélyekre, akiket éjjel ablakából seprűn látott nyargalni s folyton félt a megrontástól. Végre annak következtében, hogy mindig evvel az eszmével foglalkozott, amely egész lényén uralkodott, a boszorkányoktól való félelme lön életének egyetlen szenvedélye. Eddig fogalma se volt arról, mit tesz az álmodni s most, amint csak elaludt, rögtön boszorkányokról álmodott; ha felébredt, rögtön boszorkányok jelentek meg képzelete előtt, — akár aludt, akár ébren volt, egy percig sem volt nyugalma. Az országúton boszorkánycsap<jákat állított föl és órákig hevert közelükben, várva hatásukat. A csapdák szerkezete felette egyszerű volt: két keresztbe rakott szalmaszál, — vagy egy bibliának boriték- lapja, rajta kevés só, — de csalhatatlanok voltak s ha egy vénasszony véletlenül beléjük botlott (ami nem volt ritka dolog, mert a kiválasztott hely hepehupás volt, kiálló kövekkel), John felriadt álmából, nyakába csimpaszkodott mindaddig, mig segítség nem érkezett, amire azután a szegény anyókát tüstént elvitték és vízbe fojtották. Azáltal, hogy igy tőrbe csalta az elaggott némbereket s velük oly rövidesen elbánt, csakhamar nagy hírnévre tett szert, s mivel egy-két karmoláson kívül más baja nem esett, lassanként boszorkánymentesnek tartották. Csak egy ember volt, aki némileg kétségbe merte vonni John Podgers e nemű jelentőségét, és pedig az ő tulajdon unokaöccse, körülbelül húsz éves, nyugtalan vérü fiatal ember, aki nagybátyja házánál nevelkedett s most is ott élt, ha ugyan otthon volt, ami nem volt oly gyakori eset, mint a hogy lehetett volna. Mivel alkalmas tanítvány volt, ő szokta volt felolvasni a mindig újabb meg újabb rémhírekről szóló nyomtatványokat, amelyeket John Podgers összevásárolt; ezt mindig este tette a ház pitvarában, ahová a szomszédok nagy számmal sereglettek, hogy hallják a rémhireket, mert az emberek szeretik, ha megijesztik őket, és ha ingyen fejében más ember költségére ijesztik őket, az még kedvesebb előttük. Egy szép nyári estén megint nagyszámú hallgatóság gyűlt egybe e helyen, feszült figyelemmel lesve Will Marks szavait (igy hívták az unokát), fején oldalra csapott sapka volt, karja ravaszul egy mellette ülő csinos leány dereka köré simult, kópé arcára a legnagyobb komolyságot igyekezett erőszakolni ; egy northamptonshirei gentleman szomorú históriáját olvasta : e szegény megrontva egy boszorkánytól, teljesen az ördög hatalmába került, aki azután ugyancsak ördögi játékot űzött vele. John Podgers vele szemben ült cukorsüveg alakú kalapban és rövid kabátban, félelemmel vegyes büszkeséggel szemlélve a hallgatóságot, mig hallgatói előrehajtott fejjel, tátott szájjal figyelmeztek, remegés közt várva, hogy még borzalmasabb dolgokat fognak hallani. Néha Will megállóit, hogy végig nézze mohó hallgatóságát, majd még kópébb arckifejezéssel, mint azelőtt, kényelembe helyezkedett, — közbe jól megszorongatva az előbb emlitett nőszemélyt — és újabb csudába kezdett, amely felülmúlta az eddigieket. A leáldozó nap utolsó sugarait lövelé a kis csoportra, amely elmélyedve jelen foglalkozásába, nem ügyelt se az éj közeledtére, se az aranyos pompára, amelyben a nap aláhanyatlott, amikor egyszerre egy vágtató lónak zaja szakította meg az este csendjét, a felolvasó hirtelen megállt, mig a hallgatók csudálkozva kapták fel fejüket. Növekedett bámulatok, mikor a lovas a pitvarnak tartott, megállítá paripáját s kérdé, hol lakik John Podgers. „Itt!“ — hangzott vagy tiz ember ajkáról és tiz kéz mutatott a kövér Johnra, aki még mindig a röpirat borzalmaival töltekezett. A lovas átnyújtotta a kantárt egy körülálló- nak, leszállóit, kalapja kezében, gyorsan John felé sietett. „Honnan jön?“ — mondá John. „Kingstonból uram !“ „Mi hozta ide ?“ „Igen fontos ügy !“ „Minő ügy?“ „Boszorkányügy 1“ Tehát boszorkányügy ! Mindenki rémülten nézett a lelkendező hírnökre, és a lelkendező hírnök szintén rémülten nézett mindenkire. A rémület csak Will Marksot kímélte meg, aki látva, hogy nem figyelik, nemcsak szorongatta a fiatal leányzót, hanem kétszer meg is csókolta. Bizonnyal ő is meg volt babonázva, különben nem tette volna ezt és a fiatal lány is meg volt babonázva, különben nem tűrte volna oly nyugodtan. „Boszorkányügy ?“ — kiáltott föl Will elfojtva ekként az utolsó csók cuppanását, amely elég hangos volt. A hírnök feléje fordult s összeráncolva homlokát, ünnepélyesen ismétlé a végzetes szót, majd elmondá megbízatását, amely röviden abból állott, hogy Kingston lakosságát boszorkányok bor-
