Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-22 / 21. szám
4 BÉKÉS 1910. május 22. szükség az, amit cselekszenek, mert a nemzet sorsának intézése nem igazi hazafiak kezében van. A nemzet hitt nekik és a sokjobstrukcióból, mint annak egyenes leszármazottja, végre megszületett a nemzeti parlament és a nemzeti kormány Örömmámorban úszott az ország a Kárpátoktól az Adriáig. S még a legóvatosabbak is szinte már igazoltnak kezdték látni az obstrukciót. De elérte a végzet a megtévesztőket : az obstrukció felfalta saját szülöttjét is. A nemzetinek elnevezett éra — ki nem szánakoznék ma már ezen az epithetonon? — obstrukcióból lett és obstrukcióba veszett. A köd eloszlott. A mámor elmúlt. A terror elvesztette hatását. Ma már elfogulatlanul Ítélik meg a történteket. Nincsenek többé szabadalmazott hazafiak és kinevezett hazaárulók. Ennek a hazának kiábrándult polgárai ámulva kérdik: mire való volt évek ádáz küzdelme, mire való volt megzavarni a király és a nemzet egyetértését, mire való volt a külföld hitét megrendíteni közállapotaink szilárdságában és nemzeti fejlődésünk komolys;';gában ? Úgy van ma a nemzet gondolkodó polgára, a ki jóhisze- müleg végigküzdötte a közelmúlt évek harcait, mint az, akinek az átdorbézolt éjszakából egy emléke maradt meg : a keserű utóiz. De megálljunk! Mégis van talán a koalíciós érának valami haszna. Az a haszna, hogy végeredményben hozzájárult a 48 és 67-re vonatkozó fogalomzavar tisztázásához. Mert épen a koalíciós kormányzás bizonyította be kétséget kizárólag, hogy hazánknak fejlődése csak azokon az alapokon történhetik eredményesen, melyeket 1867-ben lerakott a haza bölcse. Hiszen négy éven keresztül kormányzott a 48-as többség kormánya kizárólag hatvanhetes .alapon. Deák Ferenc kiegyezése különben sem egyéb- mint felépítmény, mely logikai szükségszerűséggel van lerakva a 48-as alapokra. Ezt a felépítményt nem szabad lebontanunk, mert hiszen ma még nem tudunk helyébe mást építeni. Nem tudjuk helyébe építeni azt a palotát, melyet a 48-as párt pro- grammja igér. De ezzel nem azt mondon uraim, hogy a 48-as párt politikai programmja nem tiszteletre méltó. Minden magyar ember lelke hévül ezért a programmért, mint végcélért. De ez a programúi gyakorlati politika alapját a mi emberöltőnkben még nem képezheti. Fényesen bizonyítja ezt a koaliciós korszak története. Mi a teendőnk tehát uraim ? Visszatérni az egyedül helyes, az egyedül üdvözítő útra, az egyedülire, mely egy nemzet életét felvirágoztathatja. A nyugodt, békés munkálkodás útjára. A nemzet boldogulásának nyitja egyszerű, egyetlen szóba foglalható össze: dolgozzunk! Aki dolgozik, az erkölcsi és anyagi javakat szerez. Aki erkölcsi és anyagi javakban gazdag, annak önként hull az ölébe mindaz, amiért a tehetetlen, a gyenge hiába küzd. Ne a papiros függetlenség legyen a cél, hanem az igazi függetlenség. Igazán független pedig az a nemzet, amely művelt és gazdag. A szegény és műveletlen nemzet más hatalmas nemzetek kultúráján élősködik, más hatalmas nemzeteknek van anyagilag is kiszolgáltatva, rendelkezzék bár a közjogi bullák ezreivel! Nekem, tisztelt polgártársaim, az a függetlenség az eszményem, amely műveltséget és vagyont jelent, mert ez a két tényező együtt a hatalom! Ilyen hatalom magaslatán akarom én látni nemzetemet. Ezt az erőt, ezt a hatalmat pedig csak munkával, dologgal, kitartó, fáradhatatlan, éjt-napot eggyé tevő, szorgalmas, komoly munkával szerezhetjük meg. Dologra tehát Uraim! Mindenki dolgozzék, de legelső sorban dolgozzék a parlament, a nemzeti élet főszerve. Dolgozzék és ne obstruáljon. Tanulja meg a parlament is, hogy jog viszonos kötelesség nélkül nem létezik. A költségvetés megállapításának joga, a törvényalkotás joga egyszersmind kötelességet is ró a parlamentre, hogy adjon az államnak költségvetést, hogy alkosson törvényeket. Rut visszaélés a megbízó nemzettel szemben, ha a parlament megtagadja kötelességei teljesítését, költségvetés nélkül hagyja a nemzetet, nem szabályozza törvényekkel a fejlődő életviszonyokat. Már pedig az obstrukció hidrája újból fenyeget. Ezúttal az önálló bank köpenyét öltötte magára. Az 'ónálló bank 1911 január 1-re való felállításának merev követelése politikailag még sokkal kevésbbé indokolható, mint volt annak idején a magyar vezényszónak olyatén beállítása, hogy anélkül nincs és nem lesz nyugalom ebben az országban. Mert a vezényszó megmagyarositása közjogi prestige kérdése, a bankkérdés azonban tisztán közgazdasági jelentőségű. És e tekintetben a helyzet az, hogyha van közös intézmény a monarchia két állama között, mely reánk magyarokra előnyös, legalább ez idő szerint még a közös bank az. A pénzügyi kapacitások hosszú sora a komoly érvek tömegével bizonyította és bizonyítja ezt, már pedig annyira bonyolult szakkérdésben, aminő a jegybank ügye, a pénzügyi szakemberek legilletékesebbek véleményt mondani. A bankkérdést nem lehet rokonszenv és ellenszenv szerint megítélni, az nem érzelmi kérdés, hanem a zseb kérdése. Nem akarok itt szakba vágó részletekkel foglalkozni, de mégsem hallgathatom el azt az egyetlenegy, laikusok által is teljes könnyűséggel megérthető érvet, hogy a bankközösség ez idő szerint még azért föltétlenül előnyös Magyarországra, mert a közös bank intézménye gyakorlatilag azt jelenti reánk, hogy mi, a tőkeszegény és elsősorban agrár állam annak folytán, hogy Ausztriával közös a jegybankunk, Ausztriának, mint tőkegazdag és elsősorban ipari államnak sokkal olcsóbb hitelét élvezzük. A bankkérdésben való összeházasodottság tehát reánk nézve az olcsó hitelt jelenti. Pedig hitelre ebben az országban rá van szorulva mindenki, még pedig nemcsak annak egészséges arányai szerint, hanem épen tőkében való szegénységünk folytán azon sokkal t.ulmenöleg. Mihelyt felállítjuk az önálló bankot, saját bankunk kibocsátásait a nemzetközi pénzpiac kizárólag a mi viszonyaink szerint mérlegeli, hitelünk egyszerre megdrágul s ez mindenkit fog sújtani, akinek adóssága van ebben az országban, amelyben pedig — nem ismeretlen dolgot mondok — az olyan ember, akinek nincs adóssága, ritkább mint a fehér holló. Mindaddig tehát, amig tőkegazdag ország nem leszünk s amig nem lesz fejlett iparunk, az Ausztriával közös bank pénzügyileg előnyös úgy az államra, mint mindenkire, akinek hiteligénye van. Mennél gazdagabbá leszünk tőkében és mennél inkább alakulunk át ipari állammá, annál kevésbbé lesz szükségünk az Ausztriával közös bankra. Ha nyugodt, békés időket élünk és gazdasági életünk intenzív fejlődésnek indul, a bank különválasztásának ideje hamarosan elérkezik. Sokkal hamarább, mint gondolnék. Ma még azonban kár volna kihasználatlanul hagyni azt a gazdasági előnyt, mely az Ausztriával közös jegybank intézményéből reánk háramol. De addig is, amig a különválás ideje megérkezik, kötelességünk a jegybank kérdésben a paritást, amennyiben annak teljességében itt-ott még hézag jelentkezik, teljesen kiépíteni. A bank kérdésén kívül a választójog kérdése az, mely napjainkban leginkább foglalkoztatja az elméket. Engedjék meg uraim, hogy elsőben az egyenlő választójogról nyilatkozzam. Csodálatosképen nálunk az a meggyőződés ment át a köztudatba, hogy a választójog egyenlősége, radikális programm, sokkal radikálisabb, mint a választójog általánosságának hirdetése. Ez egészen téves nézet. Merem kockáztatni a kijelentést, hogy a választójog egyenlősége nemcsak, hogy nem radikális programm hazánkban, hanem egyáltalában nem is programm, mert a választójog egyenlősége már megvan nálunk, élő intézmény, nem kell tehát azt megalkotni, csak meg kell tartani, a választójog egyenlősége tehát nem mehet nálunk reform számba, még sokkal kevésbbé radikális reform számba. Az egyenlő választójogot az 1848. évi nagy liberális törvényhozás létesítette, amely midőn a rendi alkotmány helyébe a képvise- !eti alkotmányt léptette, ezt azonnal a választójogi egyenlőség elvének alapjára helyezte. Igaz, hogy az 1848. évi, máig is fennálló választójogunk elég magas cenzusos választójog, nagyon megrostálja a választók számát, de akiknek megadja a választójogot, azoknak tekintet nélkül arra, hogy latifundisták-e avagy kisbirtokosok, hogy tudori oklevelük van-e, vagy pedig semmi iskolázottságuk sincs, fejenkint egyformán egy szavazatot biztosit. Lássák, mélyen tisztelt választópolgárok, az úgynevezett pluralitást, azaz a rendszert, mely a választók egy részét több szavazat, leadására jogosítja, még akkor is, ha nem cenzus tétetnék ennek a kiváltságnak alapjává, hanem más, bármily tiszteletet parancsoló minősítés, pl. nagyobb műveltség, nagy családdal bírás stb., nézetem szerint már annál fogva sem lehet behozni, mert nálunk az egyenlő választójog már félszázad óta megvan, a pluralitás tehát visszafejlődést jelentene. Megengedem, hogy vannak a történelemnek epochái, midőn az események kergető egymásutánja a konkrét viszonyoknak meg nem felelő túl radikális intézményeket hoz létre, amidőn tehát bizonyos megszorítások, az intézmények bizonyos mértékig való visszafejlesztése üdvös lehet. De mélyen tisztelt uraim, nem hiszem, hogy akadna valaki ebben a tisztelt gyülekezetben, aki azt az állítást kockáztatná, hogy mi intézményeink fejlesztésében a radikalizmus oly fokára jutottunk volna, melyen nemcsak megállás, hanem egyenes visszafejlesztés mutatkozik üdvösnek! Ami a választójog általánosságát illeti, bizony ennek a behozatalát nálunk az általános védkötele- zettség és az általános tankötelezettség hazájában már nem lehet soká halasztani. Magyarországnak legszűkebb választójoga van egész Európában, mert nálunk a népességnek csupán mintegy 6 százaléka bir választójoggal, mig például a fontolva haladó Angliában a népesség 17 százaléka választ, Francia- országban az összes lakosságnak 28 százaléka, a német birodalomban 22, Belgiumban a népességnek 33 százaléka választó. Egyébként ezekből a futólagos számadatokból az is kitűnik, hogy az általános választójog sehol sem jelenti azt, hogy mindenki választó. Mindenek előtt vannak a választó jognak természetes korlátái, a serdületlen gyermek nem lehet választó, mert nem tudna ezzel a joggal élni, a kiskorúak és jogi cselekvőképességükben megszorizalmas orgiái tartják rémületben, ez orgiákat a város határában levő akasztófa tövében tartják éjnek idejében, amint azt szavahihető utasok jelentették, akik tisztán hallották a vad orgiák hangjait, három vén asszonyt gyanúsítottak, a városi tanács teljes ülést tartott s meghányva-vetve az előzményeket, úgy találta, hogy a boszorkányok személyazonosságának megállapítása végett, valamely magános személynek őrt kellene állania a nevezett helyen, de nincs oly magános személy, aki erre a feladatra vállalkoznék, ép azért sürgősen elküldték, hogy kérje meg John Podgerst, vállalja el ez éjjelre az őrtállást, mivel nagy a hírneve s mivel biztosítva van az ördög minden megrontása ellen. John Podgers elég higgadtan fogadta az üzenetet s rövid válaszában kifejté, hogy a legnagyobb készséggel tenné meg Kingston lakosságának ezt a csekély szolgálatot, ha nem volna az a szerencsétlen szokása, hogy rögtön elalszik, amit a jelen esetben senki sem sajnál jobban, mint ő, mert teljesen lehetetlenné teszi vállalkozását. Mindazonáltal van itt egy ember (e szavakkal a termetes kovács szeme közé nézett), aki egész életében patkót készítvén, biztosítva van a boszorkányok hatalma ellen; tekintve általánosan ismeretes jó szivére és bátorságára, kétségtelennek tartja, hogy elvállalja a virrasztás feladatát. A kovács kijelenté, hogy Podgers jó véleménye őt nagy hálára kötelezi le s mindenkoron rajta lesz, hogy méltónak mutassa magát jóindulatára, de a szóban forgó jelentéktelen feladatra egyáltalán nem is gondolhat, mert távozása ily természetű ügyben rögtöni halálát okozná feleségének, akihez mint mindany- nyian, tudják, szive egész melegével ragaszkodik. A megokolás kétségkívül hijjával volt minden őszinteségnek, mert a kovács, amint köztudomású vala, nap nap után verte feleségét, amit pedig gyengéd férj nem igen szokott megtenni; mindazonáltal a jelenlévő férjek nagy helyesléssel fogadták e szilárd elhatározását s egy szálig kijelentették, hogy otthon maradnak és ha kell (amire azonban hál’ Istennek nem volt szükség), vérüket ontják hitvestársukért. ’ (Folyt, köv.)
