Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-22 / 21. szám
BÉKÉS 1910. május 22' 2 nek nem volt előnyére az a kiváló közjogi posiciója, amit akkor nálunk betöltött. Igenis, előnyére volt De akkor ahhoz, hogy valaki ilyen fényes állásba juthasson, kiváló egyéni kvalitások voltak szükségesek és hogy Lukács György ezt a fényes állást elnyerte, az azt bizonyítja, hogy benne ezek a kiváló egyéni tulajdonságok megvoltak. De hogy Lnkács György nagy és becsületes munkát végzett, azt igenis mondom és állítom. Mert nem kell azt gondolni, hogy a jót megcsinálni könnyű dolog. Nem kell azt hinni, hogy a jót csak akarni kell és meg van. Ha ez igy volna, akkor gyönyörűség volna az élet, mert az emberek legnagyobb része jó és akarja és szereti a jót, — de csak mikor már más megcsinálta. Ahhoz pedig nagy és nehéz küzdelmek vezetnek. Keresni kell lelkes és áldozatkész segítő társakat. Meg kell küzdeni a közönség anyagiasságával, meg kell küzdeni a nép bizalmatlanságával, meg kell küzdeni az intelligencia közönyösségével, meg kell küzdeni egyesek, sokszor hatalmasok féltékenységével, irigységével, sokszor rosszindulatával, meg kell küzdeni a hatóságok nehézkességével. Tisztelt Polgártársak! Lukács György — addig mig mások kiállottak a piacra, hogy elszavalják a népnek azt, amiről tudják, hogy a népnek tetszik, és ezért magukat megtapsoltatták, mig mások kiállottak és a népet üres frázisokkal felizgatták, félrevezették és gyakran megkárosították, Lukács György addig ezeket a nehéz, láthatatlan küzdelmeket vivta. — Láthatatlanok ezek a küzdelmek, mert nem jár nak dobszóval, nem folynak a nyilvánosság előtt, nem jár elől a rezes banda. Mi csak az eredményeket látjuk és sokszor azt sem tudjuk, kinek mit köszönhetünk belőlük. Tisztelt közönség ! A közügynek teszünk nagy szolgálatot, ha most, mikor módunkban van, Lukács Györgyöt magunknak visszahódítjuk. Mindenkinek, aki az önzetlen munkát megbecsüli, a jót, hasznosat és szépet szereti, kötelessége, hogy most, mikor Lukács Györgyöt avval akarjuk megtisztelni, hogy politikai képviseletünket is reá bízzuk, velünk együtt odamüködjön, hogy Lukács György zászlóját diadalra vigyük. Éljen Lukács György! Dr. Ladies László nagy hévvel elmondott szép beszéde frenetikus éljeneket és tapsokat keltett. A lelkesedés még fokozódott, amidőn az emelvényre Lukács György lépett, ki a percekig tartó orkánszerü tapsok és éljenek után kezdhette csak meg beszédjét, amely szószerint a következő : Dr. Lukács György beszéde Szeretett Polgártársaim ! Öt éve annak, hogy eltávoztam ennek az én szeretett városomnak falai közül, mert más helyre hivott a kötelesség szava. De ha testileg megváltam is innen, ahol féríikorom javát töltöttem, ahol családot alapítottam és boldog otthonra találtam, ahol évek hosszú során vállvetve dolgoztunk együtt a mi szeretett városunk előbaladásán, felvirágozásán, ahonnan nekem megválnom olyan nagyon, de nagyon nehezemre esett, — ha testileg megváltam is, a lelkem az itt maradt, itt az alföld rónáinak közepette, itt a Körözs partján, Békés vármegye szivében, Gyula városban, melyet én feledni nem tudok, de nem is akarok, melyben ma is itthon érzem magamat és itthon fogom érezni mindenkor, történjék bármi, forduljon a sors kereke bármiként. Ma is haza jöttem ide önök közé, nem idegenbe. Haza, ahol én megértem az én testvéreimet, polgártársaimat s ők megértenek engem. Tiszteit Polgártársaim! Nem kell azt nekem bizonyítanom, hogy kristálytiszta érzelem adja ajkaimra a szavakat. Az én ragaszkodásom Gyulához nagyon ki van próbálva. Sok tűzpróbán ment keresztül s mindannyiból folyton acélosabban került elő. Amikor engem Békés vármegyében elfeledtek, amidőn az akkori politikai hajsza úgy elfordította a lelkeket tőlem, hogy hosszú főispánságomból távozva, sem a vármegyének, sem Gyula városnak nem volt hozzám búcsúszava s midőn bekövetkezett az az országos politikai divat, mely egész életüket becsületes, hazafias munkában töltött férfiakat uton-utfélen a rágalom sarával piszkolt be, úgyszólván élve eltemetni igyekezett csak azért, mert az úgynevezett letűnt korszak emberei közé soroltattak, — én a megpróbáltatások eme nehéz idejében is hű maradtam az ón szeretett városomhoz, a legnagyobb részvétlenség közepette sem szűntem meg dolgozni érette s azt a Lúgoserdei intézményt is, melyre a filléreket az egész országból koldultam egybe, ide hoztam az én szeretett városomba, pedig versenyeztek érte országszerte mindenfelé. Ne vegyék zokon uraim, hogy magamról beszélek. Ezen a gyulai földön engem az alanyi mozzanatok ezrei lepnek meg, nem tudok szabadulni a reám tóduló emlékek sokaságától s elvégre kötelessége is a város azon polgárának, aki öt évvel ezelőtt elszakadt az Önök közvetlen köréből, hogy beszámoljon a közben letűnt időről, magáról és cselekedeteiről. Földrengés volt az, tisztelt barátaim, mely engem innen elszakított, országos politikai földrengés. 1867-től kezdve, amidőn a kibékülés jegyében megszületett az uj Magyarország, bárom, mondhatjuk negyedfél évtizeden keresztül békés, nyugodt, fokozatos fejlődésnek örvendett a mi édes hazánk. Századra valót haladt ezen idő alatt. Hogyne, hiszen annyi mulasztást kellett pótolnia és a haladó kor annyi uj követelményének kellett eleget tennie! Egy alkotmányos, jó király igazságos országlása és egy szelíd őrangyal királyné védelme alatt fejlődik, halad ebben az országban minden s midőn a monarchia másik államában a nemzetiségi gyűlölködés felforgatja a közállapotokat, Magyarország ennek a dunai nagy monarchiának az a fele, mely állami hivatásának méltó magaslatán, nyugodt biztosságával az uralkodó szeretetéhez a külföld tiszteletét is kivívja. És sajátságos, nem hiába tiszteli szent gyanánt Erzsébet királynét nemzetünk, csaknem egy időben az ő gyászos elmúlásával, mintha csakugyan őrző angyalunk távozott volna el, kezdődik az az immár évtizedes felfordulása közállapotainknak, melynek forrása a parlamenti obstrukció, mely az állami akarat szervének, a törvényhozásnak munkaképtelenségében jut kifejezésre s amely mig egyfelől feldúlta az áldást hozó békét, a fejlődés alapját, másfelől a kultúrát és vagyonosodást teremtő polgári foglalkozások valamennyiétől elvonta azt a mindennél értékesebb támogatást, melyet a konszolidált állami viszonyok nyújtanak. Nem akarom az obstrukcíók ismert történetét itt felvonultatni az önök szemei előtt. Elég az hozzá, a parlamentet nem engedte dolgozni a kisebbség, a Tolyton ismétlődő költségvetés nélküli állapot sorra jbuktatta a kormányokat, mig végre az 1905. évi TÁRCA. Pickwick elbeszélése. Ch. Diekens után: Mutschenbacher Gyula. Sok éve annak, hogy az öreg John Podgers Windsor városában élt — a hol született és egyúttal kényelmes és barátságos sírját leié. Kétség sem fér hozzá, hogy Windsor I. Jakab idejében nagyon kedves régi város volt, valamint bizonyos az is, hogy John Podgers is nagyon kedves öreg úr volt; következésképen ő és Windsor meglepően illettek egymáshoz és ritkán váltak el egymástól csak egy félnapra is. John Podgers alacsony, zömök, erős ember volt és nagy evő, mint minden hozzá hasonló termetű ember. Kitűnő alvó is lévén, idejét a két tevékenység között osztotta meg, — amennyiben mindig aludt, valahányszor befejezte étkezését s viszont rögtön hozzálátott az étkezéshez, valahányszor felébredt álmából, aminek következtében napról-napra kövérebb és álmosabb lön. Meglehetősen el volt terjedve a hir, hogy emberünk, amikor az utca napos oldalán ebéd előtti sétáját végezte (amit kedvező időjárás esetén soha el nem mulasztott), legä egészségesebb álmát élvezte, de viszont voltak, akik azt tartották, hogy az merő képzelődés, mert sokszor látták, amint vásári napokon nézte a hízott ökröket, sőt szavahihető, jó hírnevű emberek tanúvallomása szerint boldogan nevetett a hízók láttára s nagy gyönyörrel mondogatta magában : „Éljen a marhasült, éljen a marhaülts!“ Alkalmasint ez volt az alapja annak, hogy Windsor legokosabb emberei (természetesen a helyi nagyságokon kezdve) azt tartották, hogy John Podgers egészséges, józan eszü ember ; ha nincs is tán gyors felfogása, — hisz a szegény lomha szélhüdéses jelenség volt — de mindenesetre alapos tehetség, aki mélyebben gondolkozik, mint ahogy elárulja. Megerősité e véleményt az a nyugodt méltóság, a mellyel fejét rázni szokta, ingaszerü mozgásba hozva ugyanakkor dupla tokáját ; szóval azon emberek közé tartozott, akik a Themzébe bukva sem tennének hasztalan kísérletet arra, hogy azt lángokba borítsák, hanem nagy lelkinyugalommal fenékig sülyednének kiérdemelve igy becsülését minden derék embernek. Jómódú lévén — hozzá még békét élvező özvegy ember —■ étvágya, amennyiben ki tudta elégíteni, nem lévén átka, hanem valóságos áldása s mivel bármikor eltudott aludni — ami tekintettel arra, hogy sohá sem kellett ébren lennie — fölötte irigylésre méltó adomány vala, azt hinné a nyájas olvasó, hogy John Podgers boldog ember volt. De a látszat olyankor csal legjobban, amikor legkevésbbé sejtenénk : tény az, hogy külsejének sima nyugalma mellett szivét-lelkét örökös aggodalom gyötörte, amely se éjjel, se nappal nyugodni nem hagyta. Tudni fogja a nyájas olvasó, hogy akkoron gonosz lelkű vén asszonyok élték világukat, akik boszorkány néven az egész országban nagy károkat okoztak és különféle bajokat hoztak a jámbor keresztényekre: igy varró- és gombostűket szurkál- tak beléjük, mikor legkevésbé voltak rá elkészülve, avagy a levegőben járatták őket lábbal föl, nagy rémületére feleségüknek és gyermekeiknek, akik természetesen fölötte meg voltak lepetve, mikor a ház ura váratlanul haza érve, cipője sarkával kopogtatott s haját a sárvakaróhoz dörzsölte. Ezek voltak legközönségesebb megrontásaik, de nap-nap után száz meg száz más dolgot követtek el, amelyek közül egy se volt jelentéktelenebb, sőt java része sokkal botrányosabb volt; a vége az lett, hogy boszut hirdettek minden vén asszony ellen, akikkel szemben még a király sem tanúsított elnézést (pedig méltányos lett volna), mert kegyes kezével igen kegyes határozatot fogalmazott meg, amellyel a nevezett vén asszonyokat örök haragjával sújtja, pusztulásukra és végromlásukra fölötte kegyes eszközöket jelöl ki, aminek következtében alig volt nap, hogy birodalmának valamely részében egy-két boszorkányt legkegyelmesebben fel nem akasztottak, vízbe ne öltek vagy borsószalmán meg nem égettek volna. Mindazonáltal a sajtó hol északról, hol délről, hol keletről, hogy nyugatról nap-nap után újabb híreket hozott a boszorkányokról és áldozataikról, úgy, hogy a nagyközönség haja égnek állott és arca sáppadozott a rémülettől. Persze a kis Windsor se kerülte ki az általános ragályt. Lakói a király születése napján megfőztek egy boszorkányt és levéből egy palackkal küldtek a királynak, biztosítva őt mély hódolatukról. A királyt kissé megijesztette az ajándék és azért azt kegyesen a canterburyi érseknek adta; a wind- soriakhoz átiratot intézett, amelyben nehány arany- szabátyt közölt a boszorkányok biztos megismerésére és nagy súlyt helyezett bizonyos óvó talizmánokra, jelesül a patkóra. A városiak rögtön patkót szegeztek minden egyes küszöbre és az aggodalmas szülők, hogy távol tartsanak minden igézést, oly számban küldték fiaikat kovácsnak, hogy az a mesterség nagy tekintélyre tett szert és páratlanul fellendült.
