Békés, 1910. (42. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-16 / 3. szám
XLII. évfolyam. Gyula, igio. január 16. 3-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre .............. 10 K — f Fé l évre.............. — 5 K — f Év negyedre-........... 2 K 50 f Hi rdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. TÁRSADALMI ES KÖZGAZDASZATl HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán. Templom-lér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. A társadalom túlterhelése. Mi az a társadalom ? Erre a kérdésre nem fogunk becsületes definícióval felelni. A társadalom egy csomó ember, akiknek hajnaltól estig az irodában van dolguk, akiknek idegein pörlekedő felek táncolnak, akiknél a mellékfoglalkozások egymás kezébe adják a kilincset, akiknek váltókat kell prolongálni, törlesztést lekönyörögni és uj konverziók hadműveleteit kieszelni, akik a legszentebb kötelességektől lopnak el egy félórát, amit a kávéházban akarnak elüdülni, de amit ott is elrontanak a szívességet kérő emberek ; egy érdekekre körvadászó társaság, akiknek, ha nem akarnak zsákmány, nélkül maradni, még a köszönésüket is akként kell kiszabni, hogy abból hasznuk lehessen ; százezer Szizifusz, akik akkor érik el a háromezer forint jövedelmet, amikor már csak négyből tudnak kijönni és így tovább ; egy tábor konkurrens, akiket nem hagynak békén a mások sikerei, örökségei, főnyereményei, szerencsés spekulációi és egyéb üzletei s ezt mind utánuk akarják csinálni; s végűi megszámlálhatatlan mennyiségű nullák, akik abból élnek, amit megvonnak maguktól. És erre a kívülről mosolygó, szórakozást kereső, kedvesen csevegő s belülről gondoktól, munkától elcsigázott társadalomra akarnak uj missziót, hatáskört, magasztos tennivalókat bízni. Alkalmas-e rá? A tapasztalat tud erről bizonyítványt adni. Nincs sok ideje,-hogy a tisztelt társadalmat befogták az esküdti munkára. Szép, szebb, sőt egyenesen büszkitő hivatás. Dönteni — tizenkettedrész sulylyal — élet és halál, szabadság és fogvatartás fölött. Az elkövetett bűnt, a bűnösség mértékét nem a paragrafus merit, hanem a lelkiismeret. Az esküdtnek minden törvénytudása az, hogy magát a vádlott helyébe képzeli s ebben az állapotban érzi meg az enyhítő és rontó körülményeket. S esküdt urainkat ez se hevíti. A kisorsolásnál az első pillantások keresztsugarai érik a védőt : „dobjon ki doktor ur, dobjon ki !“ A doktor ur visszaveti a kartársakat, (az ügyvédeknek igazán okosabb dolguk van, minthogy a főtárgyalást az esküdti pad- ban végigásitsák) kidobja a boltost, akinél vásárol s akinek esetleg adósa, kidobja még a mérnököt, akinek családi ügyben el kell utazni, többet már igazán nem dobhat ki. S benn marad a hivatalnok, akinek a főnöke haját tépi, hogy azt az embert egy hétre ellopták az íróasztaltól, a gazda, akinek tavaszi szántása lenne s a magánzó, aki véletlenül csakugyan ráérne az esküdti hivatásra, de akinek a ciklus harmadik napján mégis eszébe jut: „mért éppen ő s mért nem más !“ A ciklus vége leié az orvosi bizonyítványok jönnek el az esküdtszéki terembe, az elnök bírságokat vet ki azokra, akik igazolás nélkül lesznek hűtlenek a már több Ízben méltatott, kenetteljes hivatáshoz ; az utolsó tárgyalás után pedig valamennyien, az esküdt uraim úgy sóhajtanak föl, mintha most helyezték volna őket szabadlábra. így fogadta a társadalom, amikor birói tisztet, ítélő hatáskört, pallosjogot adtak a kezébe. Pedig ezért, a dicsőség mellé, még napidij is jár. Most meg előtérbe lép a patronázs, amikor a fiatalkorú bűnösök fölött való gyámkodást bízzák a társadalomra. Most megint elmerülhetnénk az azon való gyönyörködésben, hogy ez milyen okos, lélek - deritő, az emberméltóságot növelő, derék intézmény. És megadjuk a patronus-hivatásra vállalkozóknak is az elismerést, hogy a legkomolyabb szándékkal állottak kötélnek és hogy a magánérdeken áttaposó önzetlenséggel, buzgósággal fogják művelni ezt a hivatást, soha nem pihenő szemmel kisérik a legpiszkosabb mélységekben is, védettjeik sorsát. De sokáig ez se fog tartani. Hűtlen lesz ehez is a társadalom, amelyet a maga dolgai nyelnek el s amely attól csak a rö- videbb lejáratú mükedvelésekre — egyesü- letesdi, párbajellenes mozgalom, bálrendezés és efélék — tud kiszabadulni. A bíráskodás, a szegények fölött való gondoskodás, a serdületlen bűnösök figyelése pedig- nem mükedvelés, hanem állandó tennivaló. Az igazság talán az, hogy a társadalomnak önmagát kell védenie a bűn és a szegénység ellen, önmagának kell maga fölött bíráskodni, de végül az ilyen tennivalók ellátására épp úgy kénytelen egyeseknek mandátumot adni, mint ahogy a képviselőknek maga politikai sorsának intézésére ad. Ez nem civilizálatlanság s nem vall a társadalom serdületlenségére, hanem az emberi természet azon tulajdonságából ered, amely az én-nek körén túl csak ritkán és igen szűk területre tud eljutni. A közigazgatási bizottság ülése. — Január 9. — A közigazgatási bizottság ez évi első rendesülését e hó 10-én tartotta meg Ambrus Sándor alispán elnöklete alatt. Az ülésen a bizottsági tagok : Varságh Béla és Beliczey Géza, valamint Pfeiffer István közgazdasági előadó kivételével mindnyájan jelen voltak. Az ülés megkezdése előtt a bizottság újból megalakult s megalakította a közigazgatási bizottság albizottságait. Minthogy a múlt év végével kilépett 5 tagot a törvényhatóság újból megválasztotta, ez okT A R C A____ A nagybeteg históriája. M. Twain után Mutschenbacher Gyula. Hatvan éves, nős embernek látszom, pedig nőtlen vagyok és csak negyvenegy éves. Bajosan fogják elhinni, hogy én, aki most merő árnyék vagyok, még csak két év előtt friss, egészséges1 ember voltam, vasszervezettel, valóságos atléta — pedig szinigazság minden szavam. Ám a ténynél még sajátságosabb annak a módja, hogy hogyan vesztettem el egészségemet. — Elvesztettem pedig akképen, hogy egy téli éjszakán a vonat gyorsárú kocsijában 200 mértföldnyi utón puskás ládát kisértem. Az ohioi Cleveland az én szülővárosom. A mikor egy téli estén, két évvel ezelőtt, röviddel az estszürkület beállta után, hatalmas hófúvástól siettetve haza értem, avval fogadnak oda haza. hogy az én legkedvesebb iskolatársam és gyermekkori pajtásom : John B. Hackett, előtte való nap meghalt és utolsó kívánsága az volt, hogy tetemét vigyem el szegény öreg atyjának és anyjának Wiscontinba. Halála mélyen megrendített, de nem vesztegethettem időmet hiú panaszolkodással; tüstént útra kellett kelnem. Vettem egy lapot, nagy betűkkel ráírtam : „Levi Hackett lelkész urnák, Betlehem, Wiscontin“ és a sivító viharban a vasúti állomáshoz siettem. Odaérve, megtaláltam a hosszú fenyőládát, amelyet tüzetesen leírtak előttem; rászegeztem a lapot, néztem, amint azt annak módja, rendje szerint kocsiba rakták, majd visszasiettem az étkezőbe, hogy sandwichchel és szivarral lássam el magam. Mikor visszatértem, ime ott látom megint az én koporsós ládámat, mellette fiatal ember áll, kezében fölirásos lap, szeg és kalapács. Képzelhetik meglepetésemet és zavaromat. Az én fiatal emberem jól szemügyre veszi a ládát, rászegezi lapját és én meglehetős izgatottan kocsimhoz siettem, hogy magyarázatot kérjek. Minden rendben volt, ott állott a ládám érintetlenül. — Tényleg azonban anélkül, hogy csak sejtettem volna, végzetes tévedés történt. Én puskákat tartalmazó ládát vittem magammal, amelyet annak a fiatal embernek az ilinoisi Peoriába, egy céllövőtársaságnak kellett volna föladnia és neki az én koporsósládám jutott. Fölhangzott a „Mehet'1 és én beszöktem a gyorsáru kocsiba és kényelmesen elhelyezkedtem egy vödröket tartalmazó kötegen. A kalauz serényen tett-vett a kocsiban ; körülbelül ötven éves volt; egyenes lelkű ember, egyszerű, becsületes, jólelkü arccal, egész lényét őszinte, önzetlen szeretetreméltóság jellemzé. Mikor a vonat elindult, egy idegen surrant a kocsiba és egy csomag jól átérett limburgi sajtot helyezett el a koporsós, illetve puskás ládám végében. Azaz most tudom, hogy limburgi sajt volt, de akkoron még nem hallottam ez árucikkről és igy fogalmam sem volt annak természetéről. Tovább száguldottunk a zord éjszakában, a szél sivított, vigasztalan nyomorúság érzete lopódzott belém, szivem mindinkább csüggedtebb lön. A kalauz nehány megjegyzést tett a viharral a könyörtelen hidegre, betette és elreteszelte az összes ajtókat, óvatosan betömve az ablakréseket, körüljárt a kocsiban, egyetmást igazitott. Közben elégedetten dudolá kedvelt dalát „Nem sokára édesem“, meglehetősen vétve a tiszta hangvétel ellen. Egyszerre csak azt veszem észre, hogy valami átható, kellemetlen szag kering felém a fagyos levegőben. Ez még inkább lehangolt, mert szegény elhunyt barátomra vonatkoztattam* Valami mód felett leverő volt abban, hogy e néma, megható módon idézte magát emlékembe s alig tudtam könyeimet visszatartani; fokozta szomorúságomat az az aggodalom, hogy öreg kalauzom észreveszi a szagot. Mindazonáltal nyugodtan dú- dolgatta, tovább dalát s mit sem szólt; hálás is voltam érette. Hálás voltam, de mégis nyugtalankodtam ; nyugtalanságom percről-percre fokozódott, mert ez a vadra emlékeztető szag percről- percre sűrűbb és elviselhetetlenebb lön. Egyszerre csak a kalauz, aki közben elvégezte a rendezés munkáját, fát hozott elő és hatalmas tüzet élesztett kályhájában. Ez kimondhatatlanul bántott engem, mert éreztem, hogy baj lesz belőle. Biztosra vettem, hogy ez káros hatással lesz szegény, elLapuz-ls: mai szama 12 oldal.
