Békés, 1908. (40. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-15 / 11. szám
XL. évfolyam. r j Gyula, 1908. márczius 15. n-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre ............... 10 K — f Fé l évre............... 5 K — f Évn egyedre............... 2 K 50 í Hi rdetési dij előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. TÁRSADALMI ÉS KÖZOAZDÁSZATI HETILAP. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. A szabadság ünnepe. (Sz.) Az Idő nagy homokóráján szakadatlanul peregnek alá a szemek: perczek, órák, napok, évek! . . . íme eljutottunk a nagy tavasz hatvanadik évfordulójához ! Ünnepeltük minden évben, nem volt idő, hogy róla megfeledkeztünk volna, még akkor sem: mikor alig pár éve zárt falak közt mutathattuk csak be áldozatainkat! . . . Márczius 15! Egy eszme, egy fogalom ez minden magyar szivében, velünk született, az édes anya- tejjel szívtuk magunkba, hozzánk van nőve és elkísér bennünket az élet minden utain. . . . Minő óriási eseményeknek kellett lezajlani, milyen nagy vívmányoknak kellet születni azon az örökéletü tavasznapon, 1848 márczius 15-én, hogy most 60 év után is olyan szeplőtelenül, olyan dicsőségteljes ragyo gással áll előttünk emlékezete! . . . Óriási események voltak, nagy, minden időkre kiható vívmányok születtek, cső dák történtek akkor a földön! . . . Talpra állt egy vérig ostorozott, porba gázolt maroknyi nemzet! A földből nőttek ki rettenetes vitézségü hires hadseregek és a poklok feketelelkü szellemei megrettenve, mint a tüzetlátó fenevad, fogcsikorgatás közt, morogva húzódtak vissza évszázados bűneik nehéz levegőjű, dohos barlangjába ! . . . Ez volt a nagy tavasz! Ez történt 1848 márczius 15-ikén! . . . S hogy a dicsőséges kezdet egészséges, ifjú hajtása hatalmas, százados törzsökké nem erősödhetett, — melynek védő lomb- sátora alatt egy szabadságért élő, rajongó nemzet örökre biztos tanyát találhatott volna — annak nem az ellenség ereje, hanem saját visszavonásunk volt az oka! Az a visszavonás, mely végig húzódik gyászos fekete vonalként a magyarok ezeréves történetében s a mely legdicsőbb fejedelmünk II. Rákóczi Ferencz aczélos kezéből is kiverte a „pro libertate“ utolsó lobogóját! . . . Az árulás volt ennek a nemzetnek a fátuma minden időben, egész napjainkig! A szolgalelküség, az aranylánczok, magas polgári hivatalok utáni vágy s az a nyomorult, önmagát jellemző, egy nemzetet megbélyegző közfelfogás, mely gúny tárgyává tette azoknak fenséges alakját, kik a hiénák gazságai fölött bátor nyiltszivüséggel pálczát mertek törni! S hogy azt a rettenetes blint a jövendőben le tudjuk magunkról rázni, arra alig lehet reményünk! . . . Ez a keserű hang azonban nem illik a mai nagy ünnep fenséges keretei közé! Ma el kell hessegetnünk ezt a sötét, átkos gyászmadarat fejünk felől, hogy lássunk valamit az Isten kék egéből is! . . . Ma nem a múltat, nem a jelent: csak azt az órát, annak örömét, jelentőségét kell tekintenünk, melyben az a boldog márcziusi szabadság megszületett. Nem a holtak és élők tetteinek, lelkiismeretének birái, csupán örvendező ünneplők vagyunk e pillanatban, kik az évforduló emlékezetére összegyűlünk az Ur házában egy megszokott imádságra s utána fehér asztaloknál áldomást tartunk, nagyokat iszunk, szónokolunk, demonstrálunk, protestálunk s — nem teszünk semmit! . . . így volt ez eddig, igy van ezúttal s igy lesz ezután is! Vannak azonban — egyre gyérülő számban — galambőszhaju aggastyánok, nagy idők tanúi, kik nem a dinom-dánomból, nem tüzes honfiúi szónoklatokból, de saját lelkűk gazdag kincses bányájából merítenek ihletet, lelkesítő emlékeket a márcziusi nagy napok megünneplésére ! Ezek az öreg honvédek! Hősök, félistenek, kik gyerekfővel néztek bele a tüzet3zóró ágyuk fekete torkába! És van egy hely az országban ahol igazán ünnepük márczius idusát! . . . A honvédmenedékház ez a hely! Egy siralomház, ahova a magukkal tehetetlen rettent- hetlen vitézek, a beteg, haldokló oroszlánok verődtek össze a haza minden részéből! A magyar történelem egy eleven része, a száj- hagyományok kincsestára, egy korhadó százados tölgy ez a hely, melynek utolsó leveleit szaggatja le az idő, az elmúlás hervasztó lehellete! . . . Itt ma nagy ünnep van! . . . Keveset beszélnek, de sokat gondolnak! . . . Kipirulnak az arczok, felragyognak a szemek s ha egy-egy nehéz könycsepp végig gördül a fakó, barázdás orczákon, azt nem viszik vásárra, azt a világ profán szeme nem látja, nem láthatja. . . . S mi lesz, ha lehull az utolsó levél, ha elkorhad az a százados törzs? ... Mi lesz, ha az utolsó öreg honvéd is lehunyja szemét? . . . Kinek gyűjtünk akkor szivarvégeket? . . . Más nemzet fénnyel, a tiszteletteljes szeretet melegével veszi körül hőseit, hogy életük utolsó idejében ne a megalázkodás, de a boldog öntudat érzete közt morzsolják le napjaikat ! TÁHG1A» Márczius 15. Irta: Székely Sándor. Mint a lápvilág útvesztői felett, Szomorú, fénytelen nagy éjszakán A képzelet lidérezleáuya lebeg Bágyadt csillagsugárral homlokán És forróvérű, szép, deli leventék Követik szivdobogva jöttét-mentét Ezer vágygyal, rajongással tele: — Minden tavasszal lialoványan, fájón ügy lobbansz föl te szép, te régi álom : Magyar szabadság lidérczszelleme ! . . . Eljössz kisértni: forr-e még a vérünk ? Van-e hitünk ? Vannak-e vágyaink ? Követünk-e ? Vagy utadból kitérünk, Mert elfeledtük gyermekálmaink ? És hajnalt várva, csöndes éjszakákon, Égnek-e künn a nagy magyar pusztákon, Vagy elhamvadtak már az őrtüzek ? . . . A jó fölött nem lett-e úr a vétek ? Vannak-e ifjak, kikben ép a lélek, És vannak-e még szép, magyar szüzek ? . . . Ne kisérts minket! . . . Tiszta homlokodról Tépd le sugárzó esillagkoronád ! Dicsőséges, letűnt tavasznapokról Nem álmodjuk már át az éjszakát . . . Csak egy-egy kóbor énekes kezében Csendül fel a lant... az se tisztán, szépen!... A húr hamis, hazug .visszhangot ad . . . A nagy eszmék a szívből kihalóban, A nagy tüzek a pusztán hamvadóban Es — félreverjük a harangokat! Kisértő fényed szemünk sérti, bántja! A Múlt? Az elmúlt! .. . Miénk a Jelen! A Hortobágyot vasszörnyeteg szántja, Tűzesőt szórva sötét éjjelen . . . A szabad puszta rab lett, megvasalták ! A Bakonyban is suhognak a balták . . . A romantika pusztulóba már! . . . Eltűnt a csárda a futó betyárral! S lecsapolt láp felett sikongva szárnyal A királykócsag s ezer vadmadár! Más lett a hitünk, más lett a szokásunk, Tornyos falak közt Istenünk is más! Ami magyar volt, annak gödröt ásunk, Ami idegem — az a Messiás! . . . A divat hódit az egész világon És vórnélküli, áldatlan csatákon Szorítja vissza, ki ellenszegül . . . S eljő az idő, hogy édes hazánkon Magyar nem marad semmi a világon, Csak egy-egy régi sir, az is — belül! . . . Ti foszlott zászlók, rozsdás buzogányok — A fegyvertárak porlepett zugán — Zörrenjetek meg! . . . Lengő kaezagányok! Ébredjetek Márczius Idusán / . . . Megtörve a hitetlen tunyaságot, Rázzátok fel a magyar ifjúságot! Öntsetek belé új vért, új erőt! Hogy emlékezve régi, nagy hirére, Ami magyar: szorítsa a szivére ! S kövesse Mátyást, a világverőt ! . . . Ne bolyongjon fénytelen éjszakákon Fáradt lélekkel, czéltalan tova, Lobogjon fel a nagy magyar pusztákon Az őrtüzek beláthatlan sora! . . . A romantikát tartsa jónak, szépnek, Örökéül egy boldog, szabad népnek, Mely Ázsia pusztáin született, Amely, mikor megindult, mint a láva, Olyan nyilzáport küldött a világra, Hogy elsötétítette az eget! . . . Akkor lobbanj föl te szent, régi emlék: Magvar szabadság lidérczszelleme! Hogy forróvérű, szép, deli leventék Kövessenek rajongással tele! . . . Cincii az étvágyat és a testsúlyt, racgsuia- teti a köhögést, váladékot, éjjeli izra<Já«t. Tüdőbetegségek, hurutok, szamár- köhögés, skrofuSozis, influenza ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérjen mindenkor „Uoohe** eredete csomageíáet. F. HsfmaBB'La Eeeke & C«* Basel Moehe Kapható orvosi rendtletre a gyógyszertárakban. — Ára üvegenként 4.— korona. Lapianlr mai száma IO oldal.
