Békés, 1908. (40. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-01 / 9. szám
2 BÉKÉS 1908. uiárczius 1. nagy mértékben hozzájárult s hogy ennek megtörténte után a bizottsági tagok még a délutáni órákban is, szokatlan módon bennmaradtak; ezen tény indító okát részint egyes nagy horderejű községi ügyek, valamint érdekeltséget keltett felebbpzések képezték, részint pedig abból magyarázható ki, hogy a törvényhatóság tagjai -közé legújabban bejutott bizottsági tagok az egyesülésben rejlő erőt elfogadható és nem elfogadható módon kívánták fitogtatni, — egy maguk előtt igaz ugyan, hogy rosszul képzelt »úri osztály-áramlat« előtt, melytől pedig mindeddig törvényhatóságunkban senkinek sem volt oka félni. Meg kell azonban jegyezni, hogy a közgyűlésnek azon része, — mely a jó Ízlés és nemes irányú gondolkozás kritikai nézőpontjáról kifogás tárgyát nem képezheti, mely azonban, sajnos, csak kisebb részét képezte — a maga szebb munkaterén találhatta együtt a törvényhatóság tagjait. így különösen a földadó revisiójánál szépen megindult s mindvégig nívón álló tanácskozás és azóta országos jelentőséget nyert határozat, a törvényhatóság olyan derekas munka- képességéről tett tanúbizonyságot, mint a minőről a tárgyilagos szemlélő régen nem győződhetett meg. Hanem — s éppen ez az, amelyhez szintén a tárgyilagos szemlélő álláspontjáról sok szavunk van — a közgyűlés tanácskozásaiban ismét észlelhetők olyan velleitások, amelyeket nem az indokul odavetett politikai és nemzetközi szocziális törekvések, hanem az érvényesülési hajlamok észrontó, meztelen jelei színeznek sötétre. S midőn a helyzet signaturáját igy adjuk: nem vagyunk szigorúak, sőt határozottan tapintatos és enyhe birái a közéleti események rugóinak vizsgálatánál. Ám menjen mindenki a maga utján, melyet részére egyéni hajlamai végzetül kiszabtak. Láttunk már mi is olyan személyi érvényesülést, mely a maga hazugságával dühítette ugyan a józan felfogású többség lelkét, de azért mégis czélt ért, azonban azt ide kell szegeznünk, hogy rövidéletüsé- gével felülmúlta a »tiszavirág* parányi létét. Azt sem tagadjuk, hogy az ilyen mesterséges érvényesülést meg lehet érteni, de ugyanakkor nyíltan kimondjuk, hogy a megbocsátás után áhítozni annak, aki érdekei szerint praeparált s sokszor meghamisított nézeteivel a »wep« barátját adja s ugyanakkor eklatáns tanujelét szolgáltatja, hogy beszédanyagát a kétszinüség kifogástalan mezével állandóan felruházni képtelen, — ez az áhitozás legalább is — nagy gyengeséget árul el. Jogunk, sőt kötelességünk a kritika, mert a jelenségek most már nyilvánvalóan elárulják, hogy itt egy állandósítani szándékolt, korlátlan hatalmi vágyról van szó egyrészről, másrészről pedig olyan veszedelmes elméletről, amelyeknek érvényesülése esetén az egyéni elhatározás alapvető ismérvei egyszerűen élfojtatnának. S mikor ezen jelenségekről szólunk, megjelöljük közelről is azt a veszedelmes elméletet, amire ezéloztunk. A tárgyalások során olyan indítvánnyal találkoztunk, mely a tisztviselőket érintő előnyök megajánlását kifejezetten attól teszi függővé, hogy a tisztviselők törvényadta jogaikat bizonyos — mondjuk politikai — kérdésekben kinek a javára gyakorolják!? Világosan beszélt az indítványozó, de éppen olyan meggondolatlanul! Mert kérdjük, hogy hová fogunk jutni az indítványozó által oly sokszor hangozta tott »tiszta erkölcs* lejtőjén, ha belekény- szeritjük tisztviselőinket abba a helyzetbe, hogy véleményüket a felmerülő jelenségek szerint, esetleg homokba fojtsák vagy el- hazudják ? S annál elszomorítóbb, hogy olyan ideát vetett fel az indítványozó, melyet mindenekelőtt a hatalmi tultengésben szenvedőknek be kellett adni. Volt is érte taps! De vigyázzunk, ez nem a »bátor« kijelentésnek, hanem a vélt: »közös ellenségnek* szólott. Szerencsére olyan helyen lett felvetve, ahol az ilyen és ehhez hasonló veszedelmes és aggodalmas eszme a józan többség lelkében gyökeret nem verhet. De ne is verjen, mert ha a tisztviselők is, — akik pedig törvény szerint vannak hivatva a nép vezetésére és azok érdekeinek önzetlen gondozására — az udvarló, meghunyászkodó, a szolgai szolgálatokra való önfelkinálkozások útvesztőjébe sodortatnának s igy adnák a népbarátot, de még akkor is Önzetlenebből, mint aki készből ól, akkor igazán mondhatjuk, hogy »Róma ledől s rabigába görnyed . . .* Az ülés lefolyásáról külöuben a következő részletes tudósításunk szól: Dőry Pál főispán délelőtt 9 órakor a bizottsági tagok éljenzése között lépett a közgyűlési terembe. Jelenvoltak: Ambrus Sándor alispán, dr. Daimel Sándor főjegyző, Kiss László tb. főjegyző, dr. Konkoly Tihamér, Moldoványi János aljegyzők, dr. Vangyel Endre és Körös Lajos tb. aljegyzők, Antalóczy Nándor, Lukács Endre, Seiler Elek, Popovics Szilveszter, dr. Berthóty István, Csánky Jenő főszolgabirák, Veress József, Reck Géza, Beli- czey Géza, Szabó Jánoj, Erdélyi János, Grimm Mór, Zlinszky István, Placskó István. Kunos István, Tóth Sándor, Pusztai János, Szaiai József, Vincze Dániel, Harsányi Pál, Lehóczky Mihály, Debreczeny Károly, Roszik Mihály, Valcsó István, dr. Igaz Pál, dr. Reismann Adolf, dr. Danes Szilárd, Zvarinyi János, Valkovszky Mihály, Bróz János, Palffy Béla, Papp István, Hrdlicska Lajos, G. Nagy László, Czira Gergely, Borgulya Mihály, Vrbovszki Pál, Hajnal Béla, Melis Pál, Kovács István, ifj. Vinter P. Ádám, Mózes András, Kovács János, Ludvig János, Seress András, Szabó Benedek, Freuder Mór, Tabit Mihály, Papp Károly, Bikádi József, Iványi Antal, Beles György, K. Horváth Sándor, dr. Nagy Béla, Sonkoly Márton, Durkó Gergely, Fehér László, H. Kiss Ferencz, Veres László, dr. Glasner Adolf, Gyóni Zsigmond, Ferencsik Károly, Homoki F. Lajos, Vakarcs János, V. ,Nagy ^Gergely. Keviezki László, Hunya Mihály, Nagy Á. Imre, Tolnai Farenez, Torkos- Kálmán, Popovits M. Aurél, Kristóf János, Papp József, Kvanka Mihály, Szabó István, Czeglédi Ferencz, Fábry Károly, Bikádi Antal, Pétery József, Oláh Mihály, ifj. Soós István, R. Nagy János, Fehér József, Morvay Mihály, Schreiber Lipót, dr. Haviár Gyula, dr. Szlovák Pál, Dankó Samu, Kovács Gyula, Kilár Lajos, Perszina Alfréd, Seiler Gyula, Pettner József, dr. Follmann János, Endrész András, dr. Ladies László, Kukla Ferencz, A. Sehriffert József, Laurinyecz János, Darabos János, Meliskó Pál, dr. Kun Pál, Góg János, Lipták L. Pál, Hankó Pál, Zahorán Pál, Metz Antal, Bohus M. György. Szekerka György, Sárossy Gyula, Schmidt Iván, Szénás Sándor, Kovács Mátyás, Aszalay Gyula, Kocziszki Mihály, Kovács Sz. Ádám, Szabó László, Uhrin Pál, Mengyán Pál, Dobay Ferencz, Gáncsé Mihály, dr. Siinonka György, Machlik György, Kitka János, Zsíros András, Bakos Mátyás, ifj Kraszkó Mihály, Laczó Janos, Zelenyáuszki Mihály, Szénásy József, Barsán György, Szeberényi Lijos, ifjabb Steigerwald István, Vandlik Mátyás, dr. Linder Károly, Kaczkó Mátyás, Kitka Mihály, dr. Tardos Dezső, Medovarszky Pál, Maczák György, Fekete Sándor, Pribojszki György, F. Sehriffert István, dr. Zöldy Géza, Monori Mihály, Zahorán Tamás, Murvai István, Bulla Sándor, Sál József, ifj. Huszár Pál, Dombi Lajos, Korossy Lász ó, Schmidt József, Szondv Lajos, Belenta Mihály, dr. Zöldy János, Kóhn Dávid, Áchim L. András, Najmann György, dr. Lovich Ödön. Elnöklő főispán üdvözölvén a megjelenteket, az ülést megnyitja s bejelenti, miként szomorú kötelessége a törvényhatósági bizottságnak tudomására hozni, hogy a tárgysorozat kibocsátása és az alis- páni jelentés közreadása óta a tisztikarnak egyik előkelő tagját, az árvaszék elnökét a halál elragadta a tisztikarból. Nevezett negyed századon keresztül hűséges szolgálatában állott a törvényhatóságnak és az önzetlen munkásnak kötelességteljesitése tudatával zárta le szemeit. — A tisztikar lerótta iránta a kegyelet adóját s a vármegye alispánja pedig a törvényhatóság képviseletében koszorút helyezett ravatalára. —• Ä törvényhatósági bizottság elismerésének koszorúját teszi le az által, hogy róla a jegyzőkönyvében megemlékezik. Ezután felkéri az előadókat az ügyeknek a tárgysorozat sorrendjében való előadására. Alisp ni jelentés. Dr. Daimel Sándor vármegyei főjegyző ismertette az alispán időszaki jelentését, melyre nézve az állandó választmány javasolja, hogy mint további intézkedést nem igénylő vétessék tudomásul. A javaslat előterjesztése után első Ízben Achim L. András, majd Simonka György panaszolták fel a már tőlük megszokott hangon a békéscsabai Nép- egylet ügyét, amelyet még ma sem intézett el a békéscsabai főszolgabíró. Ezzel szemben az alispán jelentésében azt állítja, hogy a közigazgatás menete kifogástalan volt. Áchim L. András mindaddig nem veszi tudomásul az aüspáni jelentést, mig a békéscsabai főszolgabíró a hivatalos ügyeket igy látja el. A vármegye alispánja felszóllalásában felhívta — Most temetik Rákóczyt! — Hát möghótt szegény ? Hej no, — igy a koma. — Az osztán mög. Az újság is Írja. — Nagy sor, — lógatja meg báránybőr- süvegét az esküdt koma, miközben a pipaszár mellől egyet serczent a ház földjére. — Fejedelöm vót, igy értelmezőm ki. — Az pedig nagy embör lőhet, azt mondom. — Az osztán nagy ! — hagyja rá a koma. Elhallgat a két magyar. Egy gondolat bántja mindkettőt, de szavakban még nem öntik ki. Egyik a másiktól várja az indítványt. Majd megint a perczektor ur kezdi : — Ünnep ez a magyarnak. — Már hogy ünnepe ? — így Írja az újság. Surul Pál hümget egy-kettőt; felborzalja üstökén a düs fürtöket, miközben odaveti a szót : — Hát kimönjünk ? — Azt tartom magam is. Hogy igy dűlőre jutottak, a két magyar megindult az őrhegy felé, merthogy ott van a pincze s benne a vérvörös bakator. Nem sok szó esik az utón. A pincze előtt is csak annyi időt vesztegetnek, mig Pali koma betaszitja a kulcsot s fordít rajta egy-kettöt. Eltelt lassacskán a dél itán, sőt az estébe is jól befurakodott az idő, midőn a két magyar nagy ügygyel-bajjal felkövetkezett a garádicso- nyon. A perczektor ur tolta ki a pinczeajtót. Az első, ami bántóan a szemébe ötloct, a tele hold mosolygó képe. — Mit vicsorog? Minek örül ez? "Vagy tán csufondároskodik ? Ilyen gondolatok kavarogtak a perczektor ur báránybőr-süvege alatt. Majd hirtelen hahotára fakadt : — Hahaha ... te vén ispion! Ugyan föl- fujhatod a vörös pofádat. Neköm jobb, mint neköd . . . Te csak éczcző szeded magad tele egy hónapban ... te csak éczcző ünnepelsz . . . de én amikor akarok! Surul koma kézzel-lábbal törekedett felfelé a pinczéből a nagy kiabálásra. Nem ész lelve azonban semmi rendellenes állapotot, jelentőségteljesen kacsintott a koma felé, de gondolatát szavakban nem fejezte ki, csak szótlanul oda kacsázott a koma mellé s átfogta annak bekecsét a dereka tájékán, dalolni kezdett „Jaj, de magos ég . . .* A perczektor ur is bele-belebrugozott recsegés hangjával ott, ahol a pipa, a szusz, meg a gyalogút engedte. Mikor a faluba értek, a kutyák vonyitani kezdtek, az emberek meg, amint a hangok után tisztába jöttek a helyzettel, neheztelő hangon mondtak az asszonyoknak: — Hótra dógoztam magam, pedig ün - nép volt.
