Békés, 1908. (40. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-27 / 52. szám
2 B É K É S 1908. deczember 25. resse és megtartsa, a mi elveszett vala«, s kimentse a vétek rablánczaiból az emberiséget a megváltó isteni szeretet . . . Ha kietlen pusztában vándorol az utas, hol lankadt tagjainak felfrissítésére hiányzik az üdítő vizforrás, az árnyat adó falomb, önkénytelenül előtör az ajkakon a sóhaj, a kebel rejtekóből, hogy jöjjön a szabadulás . . . Ha sűrű erdő tömkelegében bolyong az eltévejedett s ruháját tépik, lábát vérzik lépten nyomon az összeborult gályák s éles tövisek, indokolt a vágy, hogy minél előbb feltáruljon a nyílt rónaság s elérhesse az utas kitűzött czélját . . . Ha vihar korbácsolja fel a tenger hullámait s a hajó a habok árján ide s tova sodortatva elsülyedés veszélyének van kitétetve, csuda-e, ha a hajón levők szivét aggodalom, félelem szállja meg s menekülésérti révpartra juthatásért esengnek, epekednek ? Az emberiség is kietlen pusztában, a vétek kopár mezején vándorolt; a bűnök töviseivel telt ködös tájékon bolyongott! lelkiélete sajkáját a csüggedós örvénylő hullámai csapkodták, ragadták mélyre, midőn a leikiismeret mardosás e szavakat ültette az 'ajkakra : »Uram ! tarts meg minket, mert elveszünk!« ... S ime, az égig hatolt földről az esdeklés szava ! . . . »A kik sötétségben ültek, látának világosságot* ; »az Isai törzsökéből egy vesszőszál származott« ; csillag tűnt az ég boltozatán, hogy szövétnek legyen s megmutassa a Jézushoz vezérlő utat, hogy a bűnbe merült emberiség megtalálja a Megváltót, szabaditót . . . Útra kelnek bölcsek és tudatlanok ; gazdagok és szegények . . . Szivükben egy az érzés és vágy, agyukban ugyanazon gondolatok, tisztességet tegyenek a Megváltónak ... Ámde tanácstalanul állnak nagyok és kicsinyek, mert nem tudják merre induljanak, mindaddig mig föl nem tűnik előttük az égen a szokatlan fényben ragyogó karácsonyi csillag, melynek irányát követve megtalálták végre az njszülöttet, ki nem tündérpalotában, aranytól csillogó bölcsőben, hanem vendégfogadó istálló jászolában alussza gyermek álmait s fogadja a tisztelgők hódolatát... Lám, a többszörös milliomosoknál határtalanul gazdagabb, a lelki javakban meg- közelithetetlenűl dús Jézus szegénységben jött e világra, hogy vigaszt hozzon a szivekbe, felemelje a már-már reménytelenség sötét éjszakájában bolyongó lelkeket, hogy megváltója, lelki szabaditója legyen mindeneknek, megnyugtassa az elfáradtakat, megkönnyítse a megterhelteket s a fájdalom helyén öröm, a csüggedós éjszakája után reménység hajnal bíbora derüljön . . . Ez érzelmek s gondolatok ébredésére vezérel minket a karácsony ünnepe, midőn látja lelki szemünk a fénylő csillagot s meg- zendül a mennyei szózat: »Dicsőség a ma- gasságos mennyben az Istennek, e földön békesség és az emberekhez jóakarat!« . . . De látja-e minden szem, hallja-e minden fül az égi jelt, mennyei szózatot? . . . Fájdalommal észlelhető, hogy Istent dicsőíteni, az emberekhez jóakarattal lenni nem minden lélek siet. . . Nagyobb az önzés átka, a lelkivakság nehéz bilincse az emberiség millióin, hogy sem buzgóság szárnyain magasságba emelkedni képes lenne s követné híven az isteni parancsot: „Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szivedből, lelkedböl, szeressed felebarátodat, miként önmagadat!“... Az istenfiúság képét levetni, a mennyei akarat által lerombolt elválasztó gátakat ismét felépíteni, a testvéri szeretet helyét irigység, rosszakaratnak adni át hajlandó a gyarló ember! . . . Ragyogj, ragyogj Karácsony éj tündöklő csillaga, hogy fényedet minden szem meglássa s megértse minden lélek, hogy mi szolgál igazi javára ! . . . Jöjj el Jézus ! alakítsd át az emberiség lelki világát, hogy bölcsődnél egyesüljenek, egybe ölelkezzenek nagyok és kicsinyek, gazdagok és szegények, bölcsek és tudatlanok, hogy »minden lélek dicsérje az Urat« s többé soha ne homályosuljon el a testvéri szeretet tündöklő csillaga, megingathatatlan erős oszlopokon épüljön fel s álljon rendületlenül a boldogság dicső csarnoka . . . Ha ez újjászületés Karácsonya eljött, akkor zendül meg joggal az ajkakon amaz ének : „Szivünk vigsággal ma bétölt“ . . . . Akkor énekelhetjük szívvel lélekkel a mennyei angyalokkal együttesen : »Dicsőség a magassaim szive lüktetését, az örömét és fájdalmát, valamint embertestvéreim is az enyémet, melyet egymással megosztunk. Elzárkózni az eleven élet küzdelme elől nem lehet érdeme, dicsősége senkinek, aki ennek a társadalomnak a javait elfogadja és élvezi. És önök maguk mondják, hogy annyival érdekesebb, amennyivel inkább elzárkózik önök elől. — Ezt értem. Ez örök emberi. De bocsássák meg nekünk, hogy mi nem tehetjük: a felhő takaró nagyon sok pénzbe kerül. Az Olympus drága ! Magyarországon nem telik. Egy ilyen, rajtunk keresztül száguldó üstökös csillagét is csak pár napra bírjuk kifizetni, — otthon ők is olcsóbban adják. — De itt a kőrútjuk kifizeti a titkárt, irr.pressáriót, komornakat, akik elállják körülöttük az utat a közeledők előtt. A mi vendégszereplési körülményeink ezt a lukszust meg nem engedik. Mihozzánk az újságíró urak egyszerűen bekopognak és benyitnak patriarchalisan; bemutatkoznak, beszélgetünk — kész az intervju. Lehull a saisi fátyol, vége a misztériumnak, a baba gyomra kifordítva, abban is csak fürészpor volt. Fiatal koromban, — mig mindent roppant komolyan vettem, — nekem minden intervju vesszőfutás volt. Ijedséget és szivdobogást okozott, mert azt éreztem, hogy „most olyannak kell lennem, amilyen lenni nem tudok : érdekesnek, brilliánsnak, rendkívülinek 1“ Kevés tudomásommal, nagy naivitáso > mai, éreztem én úgy homályosan, hogy ez ember-kinzás, hogy külömb így sem tudok lenni itt a szobámban, mint a -zinpadon, ahol a lelkem javát adom, ahol egyedül érzem magamat otthon — mig itt gyalogszerrel, lefegyverezve bátortalan és ügyetlen vagyok ? Ez az érzésem idővel határozott tudattá vált sőt nagy tekintély nyomta rá az igazság pecsétjét. Oszkár Wilde mondta ki a művészekről, hadd húzzam rá ezt a törvényt ami hivatásunkra is: „Azok a művészek, akik (nappali, társaságbani) föllépésükkel másokat elbájolnak, rossz művészek. Jó művészek mindenüket a művészetüknek adják és ezért magukban érdektelenek.“ Tovább pedig: »Egy valóban nagy művész a legköltőitlenebb lény minden élő lény között.“ Okvetlenül ennek igazságát érzi a fönn említett külföldi diva, azért nem száll le olym- pusi magaslatáról az intervju profán közelségére. Mióta az emberség, nem pedig csak a színészet a legmagasabb ideálom, mióta nem tartom kötelességemnek minden áron és erővel- es-uten érdekesnek látszani, azóta nincs lámpalázam az intervjuk alatt. Nem félek olyan embernek látszani nappali viselkedésemben, amilyennek az Isten megteremtett; sőt mióta tudom, hogy nem kell csodabogarat csinálnom magamból, igen örömest beszélgetek minden felebarátommal, az ellenségeimmel is. Nem féltem tőlük sem a tudásomat, sem a tudatlanságomat. Ahol az ón tudásom véget ér, ott kezdem ón a kér- dezősködést és a látogatás végével kvittek vagyunk. ságos mennyben Istennek, e földön békesség és az emberekhez jóakarat« . . . Hit, remény és szeretet szentelje meg a sziveket a akkor „Uj ég és föld“ lészen s örökös fény ragyog földön s magas égen !... Dombi Lajos. Karácsony ünnepén. Irta: Barabás Béla dr. orsz. képviselő. A béke és szeretet ünnepe köszöntött be hajlékunkba. Letesszük egy-két napra a munka köntösét, elvonulunk a mindennapi zajos küzdelem teréről — ünnepi ruhát öltünk fel, megtisztulva érezzük szivünket a reális törekvésektől, átadjuk magunkat az édes otthonnak, a családnak. A legszentebb gondolat, a legnemesebb érzelem forrása ott van a küszöbön belül, ott a család szentélyében, a hol legnagyobb az öröm, mikor az élet kezdődik s legmélyebb a fájdalom, midőn az élet befejeződik. Kezdet és vég között oh mily változatos az ember élete. Mennyi öröm, mennyi aggodalom és keserűség ! És ha örömünk van, ha a végzet - mosolygó arcza reánk derül, akkor a család az, mely velünk együtt érez, együtt örül. Ha pedig a sors csapása jutott osztályrészül, ha a sivár lét telve van csalatkozá- sokkal, megtört reménynyel, fájdalommal ; akkor lelkünk szomorú tárházát ismét a családi kör szentélyébe visszük be, ott talál az legbensőbb részvétre, ott van az enyhítő vigasz, ott van a szeretet, mely ébren vir- raszt felettünk. Az a kedves családi kör, az az édes otthon, a hol megkezdjük az életet, a hol eljátszuk a gyermekévek gondtalan napjait, örökre ott él lelkűnkben a meglett korban is és akkor is, midőn már az örök természet közelebb-közelebb vitt a véghez — az enyészethez. Miért oly fájdalmas, midőn akár kötelesség, akár hivatás kiszakaszt a családi körből, elvisz az édes otthontól messze, messze és miért oly édes az öröm, midőn újra eljő a nap, hogy ismét visszatérhetünk az édes otthonba, újra láthatjuk az édes apát, a drága jó anyát, a kedves gyermeket ? Nézzetek egymás leikébe, egymás szemébe, ott van e tükre a fájdalomnak, az örömnek — ott ragyog reátok a szeretet! Az a szeretet, melyet az istenség varázsa és teremtő ereje kitörölhetetlenül alkotott szivetekbe. A karácsony szent estéje az egyedüli midőn összeül a család apraja-nagyja, midőn a kicsinyek kipirosult arczárói, égő szeméből az öröm boldogsága ragyog le ; midőn a nagyok tekintete komolyság helyett a szeretet melegségétől sugárzik, midőn örülünk egymás örömének. És a ki messze van ez este, a ki nem vehet részt az édes otthonnak, a családnak örömében, boldogságában — az gondolatában, lelkében van itt közöttünk — a szeretet varázsa, ez isteni kötelék, a család szentélyében legalább gondolatunkat, imádságunkat köti egybe. Nem lehet boldogtalan az az ember, kinek szivét a családi körnek, az édes otthonnak szeretete melegíti. Ez a szeretet az élet talizmánja, ez a szeretet védangyalunk. Ismét itt van egy karácsony, ismét megértük a szeretet ünnepét, ismét eldobtuk magunktól az emberi gyarlóságok oly sok hibáját, hogy megtisztult Bzivvel ünnepeljünk 8 felemelt lélekkel adjunk hálát az egek Urának. A hit fénylő világa támad fel szivünkben, eszünkbe jut, hogy emberek vagyunk, eszünkbe jut, bogy Isten van.
