Békés, 1907. (39. évfolyam, 1-52. szám)
1907-06-30 / 26. szám
XXXIX. évfolyam. Gyula, 1907. junius 29. 26-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre ______10 K — f Fé l évre...______5 K - f Év negyedre____ 2 K 50 f Hi rdetési díj előre fizetendő. Nyilttér sora 20 fillér. BÉKÉS TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZAT! HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal 1 Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS .SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Az iskolai év végén. Évről-évre hol boszankodva, hol mosolyogva olvasom a lapokban ebben az időtájban, meg aztán az iskolai év elején a szülők és a tanügybarátok kritikáit, elmélkedéseit, jajveszékeléseit az iskolai, különösen a középiskolai vizsgálatokról, a tanárok eljárásáról, a gyermekek idegrázó izgalmairól, a túlterhelésről, stb.-ről. Boszankodom, ha az irót láthatólag tájékozatlanságból eredő animózi- tás vezérli; mosolygok, mikor naivságot és az iskolai életnek diákköri emlékeken alapuló megítélését látom. Higgadt, tárgyilagos czik- keket nagyon ritkán találtam idáig, olyat pedig, amelyből a viszonyok alapos ismerete és mérlegelése tűnt ki, alig egyet-kettőt. Legtöbb panaszt "idáig az érettségi vizsgálatok, s maguk a vizsgálatok ellen általában, továbbá a túlterhelés ellen olvastam és hallottam; azután a tanárok túlságos szigorúsága, illetőleg igazságtalansága ellen. Tizenegy éve vagyok tanár, már némi jogczimet látok az ezen idő' alatt szerzett tapasztalatokban arra, hogy szembe nézzek e panaszokkal. Az érettségi vizsgálatokról nem beszélek, mert azok nálunk még nem aktuálisak. Egyéb vizsgálataink megítélésénél azonban igen nagy tévedésben vannak azok, akik azt hiszik, hogy a mai iskola tanítványait odadobja a vizsgálatok szerencsés vagy szerencsétlen esélyeinek. Mikor mi a vizsgálatot megkezdjük, már minden valamire való tanulónkra nézve véglegesen megállapodtunk, hogy micsoda osztályzatot adunk neki, hiszen egy éven át figyeltük. A vizsgálat csak a gyenge tanulókra nézve bir értékkel: utolsó kedvező alkalom rájuk nézve, hogy megmeneküljenek a bukástól. Vizsgálat nélkül elbuknának menthetetlenül, mert évközben sem szorgalmukkal, sem előmenetelükkel rá nem szolgáltak az elégségesre kellőképen. A vizsgálaton aztán az igazgató és az elnök jelenlétében bizonyságot tehetnek arról, hogy tudásuk mégis van annyi, amire rá lehet mondani, hogy elégséges. Ez aztán egy kissé más színben tünteti fel az egész dolgot. A túlterhelésről szóló mese igazán csak mese, vagy amennyiben nem az, nem az iskola és nem a tanárok az okai. Az alapja ott van, hogy a szülők legnagyobb része — tisztelet a kivételnek! — nem akarja belátni, hogy nem minden gyermek alkalmas a középiskolai tanulásra. Az intelligens ember, sajnos, azt hiszi, hogy fiát föltétlenül olyan pályára kell adnia, amelynek előfeltétele a középiskola, az egyszerű szülő pedig sokszor ki akarja kényszeríteni a sorstól gyermeke számára az intelligentia nimbusát. A középiskolának azonban meg van a maga rendeltetése, t. i. az általános műveltség megadása s ezzel együtt a tudományos munkálkodás képességének megalapozása; mindkét czél eléréséhez bizonyos elméleti ismeretek elsajátítása s elvont dolgokkal való foglalkozás szükséges, ehhez pedig istenadta tehetség kelj. Tizenegy év óta figyelem tanítványaimat, sohasem észleltem meg egy tehetséges gyermeken sem a túlterhelés nyomait. De megfigyeltem olyan gyermekeken, akikben van kötelességtudás, van törekvés, de nincs elméleti és elvont ismeretek elsajátítására való hajlandóság. Legyen a szülőkben annyi belátás, illetőleg annyi önmegtagadás s lássák be, hogy a gyermeket tehetségei más pályára szánják, s paindjárt megszűnik a túlterhelés. Sajnálkozva nézem sokszor egyik-másik tanít ványomat; látom hogy küzd, erőlködik, s még sem kiséri eredmény, vagy legalább nem elég eredmény fáradozását. Sokszor tévútra vezeti a szülőket, hogy a gyermeknek különben ügyes, igen szép gyakorlati irányú képességei is vannak; ügyes rajzoló például, esetleg kiváló testi ügyességgel tűnik ki, vagy feltalálja magát minden helyzetben. Milyen jó iparos, milyen ügyes kereskedő válhatnék belőle, aki e kiválóan gyakorlati jellegű pályákon az elsők közé küzdhetné fel magát! Emellett hajlamainak és tehetségeinek megfelelő szakoktatásban részesülve, el nem veszítené testi és lelki tehetségeinek rugékony- ságát. Mig igy — küzd, erőlködik, vagy némi fatalizmussal beleszokik a munkátlanságba s tanárainak kegyelme viszi osztályról-osztályra, ha ugyan viszi s nem törik le, amikor aztán proletár lesz belőle, még pedig a legszánan- dóbb fajtájú. Szó sincs róla, nem mindig klasszifikál az iskola az életre, de hogy sok unott és czéltévesztett életet a szülők kényszerítése okoz, az bizonyos. Sok bajunk van az igazságosságunk ellen való panaszokkal is. Így az év vége felé fel-felkeres egy-egy apa, s csodálkozva hallja, hogy az ő fia rossz tanuló, holott a fiú, a hányszor kérdezi, mindig azt válaszolja, hogy jól felelt. Négyszer küld az iskola értesítést óvenkint a szülőknek, akiknek rosszul tanul a fiuk, egyszer bizonyítványt is ad évközben, s pirulva kell tapasztalnom, hogy akad szülő, aki az óv végén — évközben még csak nem is érdeklődött a gyermek iránt! — az én ítéletemmel szemben a fiúra apellál! Pirulok, nem azért, mintha Ítéletem alaposságában támadna kételyem, hanem hogy megeshetik az, hogy a fiú, aki egyrészt éretlen tacskó, másrészt érdekelt fél, nagyobb tekintély lehet az apa szemében mint én, akire a nevelését és oktatását rábízta. Aztán imitt- amott jó embereimtől hallom, hogy ez a szülő, vagy a másik nyilatkozott, hogy csodálja, hogy az ő fia nem kapott olyan jó osztályzatot, mint más, holott van olyan jó, TAROEá. Kíváncsiságból. — Hát nem elég, hogy kárhozatos köny- nyelmüségével eddig jutott, még tovább is akar menni ezen a lejtőn? Elza, gondolja meg mit tesz! Hiszen most elérte már, amire oly nagyon vágyott, megismerte a dalcsarnokok mosúsztól fülledt levegőjét. Nem-e maga mondta, hogy bele akar pillantani, megakarja ismerni, hogy azután örökre elforduljon tőle . . . — De hát azt csak nem veheti most már rossz néven, hogy egyszer, egyetlen egyszer, pár vig órát akarok egy chambre séparée-ban eltölteni. Tudhatja, hogy csupán kíváncsiságból, ugyanabból a kíváncsiságból, mely ime a leg- ünnepeltebb orpheumi primadonnává tett! Hát nem bízik bennem ? tudja, hogy azért csak a magáé vagyok, hogy szerelmem maga iránt bástyát von körülöttem mindenki előtt? No, nézzen már rám, ne legyen olyan . . . olyan túl- szentimentális. Hiszen modern világot élünk, a melyben a bizar ságok és excentrikus „stiklik“' egymást érik. S aztán, ha egyszer a maga kis engedelmes felesége leszek, olyan szépen, olyan nyárspolgáriasan fogunk élni, hogy az én színpadi szereplésem emléke csupán mint valami álom marad hátra. Hogy szép, kellemetes vaey rossz álom-e, azt nem tudom . . . — Nem ! Nem engedhetem, fellázad a lel kém ez ellen! Ön tudja, hogy szeretem, ön is szeret, amint mondja. Ebből én jogokat formálhatnék magamnak. Hát el tudja ön azt képzelni, hogy egy vőlegény nyugodt lélekkel nézze végig, hogy menyasszonya, egy idegen férfiú társasá gában mulasson egy „chambre séparée-“ban. Nem elég-e, hogy ennyit engedtem meg önnek?! — Tudja mit? Jöjjön el maga is. Jó lesz? — Hát gúnyt akar belőlem űzni ? El tudja képzelni, hogy végig tudnék nézni egy orgiát, amelynek hősnője az, kit szivem minden dobbanásával szeretek. Mindaz ami eddig történt, már elegendő lett volna arra, hogy elforduljak öntől. De nem tettem. Tudom, hogy a lelke szeplőtlen, tiszta s gyermekes különczködésből, nem pedig romlottságból határozta magát arra, ami eleinte, ha csak gondoltam is rá, majd őrültté tett. Nem is kisértem meg többé, hogy lebeszéljem újabb szeszélyéről — mert ez is csak az, — józan ítéletére és azután szerelmére bízom a döntést. Azt módja, hogy szeret; most bizonyítsa be, mondjon le őrült tervéről!... Ez utolsó szavam ! Ezzel Rád Béla elrohant. Egynéhány perez múlva hordár jött be ugyanazon az ajtón, melyen Béla távozott s egy levélkét hozott Elzának. Ez átvette, elolvasta s aztán csak annyit szólt: Mondja meg a hadnagy urnák, hogy rendben van. * Mindez a főváros „legelőkelőbb“ orpheumá- nak egyik öltözőjében történt, melyet csak rövid ideje birt Elza, vagyis ahogy most nevezték Virond Elise. A körülrajongott, a szende- ségében igéző énekesnő, olyan szépen csicseregve adta elő esténként dalait, hogy még a nők is, azok a középosztályhoz tartozó nők, kik férjeikkel, vagy fiatal leányok, kik szüleikkel szokták az orpheumot látogatni s rendesen irigyelik az orpheumi dívákat, sem tagadták meg tőle tapsaikat. Elza is, csak nemrég látogatta szüleivel ezt az elegáns helyiséget. Atyja, a jómódú nagy- kereskedő, semmiképen sem találta a jó Ízlésbe ütközőnek, ha leányát a fiatal 18 éves Elzát is elhozta magával; s a leány, minél többször jött, annál jobban érdeklődött az előadások iránt. Kipirulva, egész figyelmét feléjük fordítva nézte a „primadonnák* sikkes mozdulatait, kik a félvilági deszkákról egyszerre ezer férfi szivét dobbantják meg s hozzák vérét lázas lüktetésbe. Ö is szeretett volna igy hódítani. Ez a bóditó, sejtelmes világ oly vonzódást kezdett rá gyakorolni, szerette volna megismerni, szeretett volna ő is ilyen fesztelenül pajkosan, sőt tulpajkosan a színpadon énekelni. Tudta, hogy előadás után Hiap'umls: ama,! száma, S old.a,l.
