Békés, 1907. (39. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-24 / 12. szám
2 BÉKÉS 1907. márczius 24. érezteti csodatevő gyógyító hatását az élet első fájdalmaival, csalódásaival szemben ! Ott lép fel mint második, — de önzetlenül sze rető gondos anya, hogy pótolja azt, mit az ártatlanoktól a sors keze, vagy az emberi rosszlelküség megtagadott ! A gyermekmenhelyek, a szünidei gyermektelepek, az elhagyottak karácsonyfái egy- egy stácziót, egy-egy világitó fáklyát képeznek azon az úton, mely a őzéi felé vezet... s ezekhez méltán sorakozik mint amazokkal teljesen egyenrangú, azonos fontosságú, áldásos tényező a „Gyermeknap« intézménye!... A »Gyermeknap<-on a kereskedők, iparosok, munkások, köz- és magántisztviselők, katonák, mulatóhelyek, vendéglők, szállodák, közlekedési és más vállalatok tulajdonosai, szóval mindenféle állású egyének, egy napi jövedelmüknek tetszés szerinti hányadát a gyermekvédő alap javára fizetik be, feltéve természetesen, ha erre magukat önként kötelezvén, a liga tagjai közé beléptek. A fősuly a magyar kereskedővilágra van helyezve. Ugyanis az Országos Gyermekvédő Liga gondoskodott előzetes hirlapi és egyéb agitátió révén arról, hogy a gyermeknapon a szokottnál sokkal nagyobb mérvű vásár fejlődjék ki, minek révén a kereskedők nagyobb pénzforgalomhoz jutván szivesen áldozzák a gyermekvédelem czéljaira aznapi jövedelmüknek egy kis részét! Már hetekkel előbb feltűntek városunk derék kereskedőinek kirakataiban a piros kék plakátok, melyek a közönséget a gyermeknapi vásárra figyelmeztetik, s melyeket az Országos Gyermekvédő Liga központi vezetősége küldött szét az egész országban. És ez elől a figyelmeztetés elől lehetetlen kitérni annak, kinek szivében az elhagyott gyermekek sorsa iránt csak egy csöppnyi érdeklődés, csak egy kis szeretet lakik ! Hisz ezen a napon a legszegényebb ember is vethet egy pár fillért a jótékonyság oltárára ! • Békósvármegyében —• s igy városunkban is — a gyermeknap április 2-án és 3-án, Húsvót hétfőjén, s az azt követő napon lesz ! A tavaszszal együtt ébredjen fel szivünkben a szeretet . . . mentsük meg az elhagyott gyermekeket a jövendőnek, — a magyar társadalomnak, — vásároljunk e napokon minél többet azoknál a kereskedőknél, kik a plakátok kitétele által beléptek az Országos Gyermekvédő Liga tagjai közé. A nemes tett önmagában hordja jutalmát ! Számolnunk kell azzal, hogy mint jó magyaroknak nemcsak hazánk jelene, de annak jövője tekintetében is vannak elhárit- hatlan kötelességeink, vannak tartozásaink, miket könnyedén, minden megerőltetés nélkül róhatunk le! ... A liga által kibocsájtott felhívás ne legyen pusztában elhangzó szó, hanem találjon visszhangra minden magyar szivében ! . . . Az egész országra kiterjedő nagy keretekben, széles alapokon indúlt meg a mozgalom. Hatalmas, irányadó egyéniségek — vármegyénkből Almásy Dénesné grófué — követeltek előkelő részt maguknak az emberszeretet missiójából! . . . És ez igy van helyén: C3ak hatalmas keretek, széles alapok bírják el azt a pompás, arányaiban imponáló, méreteiben meglepő épület kolosszust, mely egy ország jószívű adakozóinak filléreiből évek hosszú sorún át lassan, de teljes bizonyossággal halad a befejezés felé! . . . Ha ugyan be lehet fejezni, abban lehet hagyni egy olyan munkát, melynek alap- gondolata, éltető szelleme és hívogató, biztató czélja: a jövő nemzedék megmentése!.. A megyei közkórház kibővítése. A megyei közkórház fejlődésére korszak - alkotó jelentőségű leirat érkezett le péntek reggel a belügy minister tői a vármegye közönségéhez. Mint annak idején megírtuk, dr. Berkes Sándor kórházigazgató, még a múlt év folyamán emlékiratot intézett a kórházi bizottsághoz, a kórházi bizottság pedig a vármegye törvényhatósági bizottságához, a megyei — Hozassuk meg a harangokat — szólt lehajtva gondban őszült fejét Gillinge Menyhért — huzassok meg; ha a felhőt szétveri, jégverést, égi háborút elhárít, csak elkergeti a németet is. — Dehogy kergeti, dehogy. Inkább ide hozza, mert nem felhő a német. Ha meghallja a harangszót, egybe azt kérdi: micsoda falu van ott, talán város is lehet, hogy harangja van? Menjünk, nézzük meg, — szólt Rendek Pál. Estvéligcsak arról szólt a vita, hogy meghuzzák-e a harangokat vagy se. (Végre is nem határoztak semmit. Peti Máté, a harangozó, nem tudván, mit tegyen, három sor helyett este csak másfelet húzott. így osztván meg az igazságot.) Másnapra virradóra Csira Jutka azzal a tervvel állt elő, hogy a kéztehetős emberek vasvillát, az asszonyok söprűt, szénvonót vegyenek kézbe s igy oltalmazzák meg a falut. (— Mert nem bánom én a házacskám. — szónokolt rikácsolva, — nem bánom a kis föl- decském, de hogy az apám, anyám halóporát kiszórják a pihenő helyökről, már nem engedem, mig tiz ujjam, tiz körmöm van. A pedig van.) — Az se lesz jó, — veték ellen egyesek, — mert könnyen visszafelé sülhetne el a dolgunk. Akkor aztán még rosszabb lesz. Hiába álltak Csira Jutka mellé a sápadt, mankós emberek, akik haza kerültek a nagy zivatarból, Csörgetyü András biró uram kihirdette, szigorú parancsba adván, hogy semmit se kell tenni. Ha gyün a német, hát itt lesz. Bgyp- tomot kilenc csapás érte, mégis csak megmaradt, hát Grerge is megmarad. — Hátha nem marad meg ? — kérdezte a vakmerő Csőri Borcsa. — Ahogy mondtam, úgy lesz, dördült meg a Csörgetyü András öreg hangja s úgy leütötte a bírói pálcát, hogy menten ketté tört. Csak Ludas Bohó Miska nem törődött semmivel. Terelgette a lud-hadsereget ide-oda, Mogyoróskáról a Vinyicára, le a pásti dűlőbe. Sípokat faragott a falusi gyerekeknek gyenge fűzfából. Ha elunta, leakasztotta az oldaltarisznyáját, nagy óvatosan elővett belőle egy csomó rongyot. Göngyölgett°, göngyölgette vigyázva, félve, mig előkerült valami fényes jószág. Öreg réztrombita. Százszor is megtörülte a száját, csak aztán mert belefujni. Fújta, fújta az éleshangu szerszámot és nem tudta, hogy tulnan a Karancson trombita hangjára rohantak ezren meg ezren halálba. Nem tudta, dehogy is tudta, — ekkor nem húzódott volna örömében szélesen nevetősre a szája, hanem sirt volna. (Mert hát vége lett mindennek. Országnak, nemzetnek, dicsőségnek, névnek. Sárgafekete por lepett be mindent, temetett el mindent, élőt, holtat. Node azért Gergén dicső csata esett !) III. Federwaisz Agenor hires hős volt. Ahány csatában csak részt vett, mindenütt szaladt — hátrafelé — előre. Da mivel a gyors visszavonulásra igen nagy képessége volt, tele aggatták a mellét érdemjelekkel. Igaz, úgy szidni a rebell hundokat egy egész ármádia se tudta, mint ő. Tehát a dicső Federweisz Agenor kifeszitett mellel szivárgott lefelé, az Ipoly völgyén vezetve győzhetetlen önmagát és hadseregét, mely éppen háromszáz emberből állott. Nagy hivő volt, de a fejét mégis elfordította még az útfélen álló szentektől, feszületektől is, mert rebellis földön álltak. kórház fejlesztésének kérdésében. Sokan nagy szkepszissel fogadták, hogy a belügyminister hajlandó lesz e a békésmegyei közkórház érdekében folytatólagos áldozatokat hozni, amennyiben a gyulai közkórház, az emlékiratban kifejtett hézagai daczára is a vidék legjobban felszerelt és legtekintélyesebb kórháza ; mindazonáltal a vármegye törvény- hatósági bizottsága a kórházi bizottság javaslatait magáévá tevén, ebben a szellemben kimerítő felterjesztést tett gróf Andrássy Gyula belügyminiszterhez, akit Ambrus Sándor alispán vezetése alatt ezen kívül küldött- sógileg is informált az ügy fontossága felül. A belügyminiszter dr. Baisz Gedeon közegészségügyi főfelügyelőt küldte le az ügynek helyszíni tanúlmányozására. Dr. Raisz Gedeon — mint erről annak idejében szintén megemlékeztünk — ép oly kiváló szaktudással, mint aminő jóakarattal járt el megbízatásában és tapasztalatairól nyomban jelentést és azok alapján javaslatot tőn a belügyminiszternek. Dr. Fábry Sándor főispán, akinek a megyei közkórház eddigi fejlődésében is her- vadhatlan érdemei vannak, a további fejlesztés érdekében is érvényesítette hathatós befolyását, és az együttes akcziónak gyümölcse az alábbi leirat, amely hatszázezer koronáin felüli összeget engedélyez a közkórház fejlesztésére. A közkórházra, de Gyula városára nézve is korszakalkotó jelentőségű ügyre még visszatérünk, az alkalommal egész terjedelmében közöljük a belügyminister leiratát, amely is következő : 18182—1907. VÍI—a. M. kir. bélügyministertSl. Békésvármegye közönségének Gyula. Békésvármegye alispánjának 1906. évi november hó 21-én kelt felterjesztésében a gyulai közkórház minden igényeket kielégítő fejlesztése érdekében, 16. pontban különféle kívánságokat és óhajtásokat sorol fel, mint olyanokat, melyeket a kórház fejlesztésére és bővítésére szükségeseknek tart és amelyek létesítése által az intézet meglévő bajain és hiányain segíteni óhajt és remél. Ismerve a gyulai közkórház eddigi kifogástalan lés eredményes működését és méltányolva a vármegye A hős Federwaisz feltartózhatallanul nyomult: előre, csak lassan, mert itt is, ott is akadt egy kis dolga. Jánosiban hat embert kötetett fal (mert a vályogát nem tudták arannyá változtatni.) Hegymegen a bírót lövette le (mert a kenderszögi csipát rétről nem tudott száz kocs« szénát előteremteni.) És igy tovább, hol itt, hol ott irta be nevét jeles cselekedeteivel a hősök könyvébe. Hát ez a hős vitéz közeledett Gerge felé is. Útjába esett Rap, Kalonda, persze elfoglalta ellenállás nélkül. Hajló délután ért Gerge határába. A csepp Bodola patak habjai ész nélkül rohantak el a tarkahátu kavicsok között a félelmes hőstől. Bánatosan hullott bolyhos lombja a fűzfa bokroknak a vízbe, nyögve zugatta erdő üstökét a messzelátóhegy. (Szóval a természet is tudomásul vette Federweisz Agenort.) A Pityke Márta fia hozta meg a hirt. Ott vannak a németek, — sivitotta végig a falun. A szörnyű hir hallatára Csöngetyü András biró uram felvette ünneplő ruháját, hosz- szu ősz hajába megigazította a görbe fésűt, marokra szorítja az uj birói pálczát és kiállt a falu végére. Megállt, mint a czövek, épen a bárányos szent János kőszobrával szembe. Jó erősen tűzött még az összehajló nap, a lenge szellőcskék fehér vénasszonyok fátylát libegtették a levegőégben. Egy-egy felakadt a jegenyék sudár lombján, hosszan elnyúlt szája villogva, fényeskedve, mintha vége se volna, mintha napba vezető hídja lenne apró tündérkéknek. Csöngetyü András aézte a lebegő fehér fátyolkákat, nézte s arra gondolt, de jó volna«
