Békés, 1906. (38. évfolyam, 1-52. szám)

1906-10-28 / 43. szám

2 BÉKÉS 1906. október 2S. Hírek. Esküvői levél. (1906. október 28.) Kedves Simon pajtás ! . . . A te ablakodra Suttogva hajlik a myrtus-virág bokra, Nyitott szemmel álmodsz édes, luivös álmot, Ragyogónak látod az egész világot, S amint meg van Írva régi, szép mesékben. — Tündér kiskirályok aranyos kertjében Tépitek a rózsát nótázva, dalolva. Mintha az élet egy boldog álom volna! . . . Rózsafa-hegedűd új dalokat terem ! Ihlető múzsája: a tiszta szerelem . . . S amíg megittasúl szived, lelked tőle, Csodás új akkordok sarjadznak belőle . . . Ismeretlen érzés, ismeretlen hangok — Mint a turbékoló hófehér galambok — Fiatalságotok mesés boldogságát Puha szárnycsapással köröskörül szálljak! . . . S ebben a gyönyörű földi valóságban Mosolyogva álltok térdig a rózsákban, Isten szabad ege rátok borúi kéken . . . •—■ Ez a legszebb álom a földkerekségen ! . . . 8 ha e szép álomból halk kopogás ver fel, Ablakodról azt a vakmerőt ne verd el ! Egy fehér galamb az: az én üzenetem, Esküvődre írott poétás-levelem ! . . . Nyiss neki ablakot! . . . Nagy útat tett szegény 1 Köröskörül repült az egész földtekén, Mert amíg a földről Tündérhonba érni, Kegyetlen nagy ut az, nehéz elbeszélni! Kedves Simon pajtás! . . . Amíg legény voltál, Ahogy szived adta -Anótáztál, daloltál, Forgattad a pennát versban és prózában, Megálltad a helyed társaid sorában, Mert hogy avatatlan nem nyúltál a tollhoz, Hogy kontár nem voltál, ki csak toldoz, foldoz, S hogy szived-Ielkednek volt a szépre gondja, Azt nem Székely Sándor — »Ipamuram* mondja! De miként a múltban : lelkem kedvre hajlott, Ha borostyánodnak újabb ága hajtott, S mikor olvashattam boldogságot adott, Minden új sikered, minden diadalod, Úgy a jövőben is . . . legyél hű a múlthoz. Kalamushoz, tollhoz, s a hegedühúrhoz, Hogy te, aki nékiink annyi gyönyört adtál, Légy különb jövőre — múltbéli magadnál’ . . . Zengjen fel kobzodon tenger szép poéma, »Csuda czigány Klári», s más efajta théma ! Vedd körül nótával édes feleséged ! . . . — Más egyebet mit is kívánhatnék néked ? . . . Egészséget, áldást kiáltsak tán rátok? (Elimádkozom, ha az esküt mondjátok . . .) S ha ezeken felül kívánságom marad, Az csak egy önző vágy, — egy önző gondolat! . . . Forgandó a sorsunk . . . lehet nemsokára, Csak mint egy álomra, emlékszünk Gyulára! Idegenben ólink, idegenben járunk . . . — A ti jó lolketek legyen akkor nálunk ! . . . . . . S hogyha ez az Írás évek sora múlva Kezetekbe akad immár megfakulva, Ne dobjátok félre szánakozó szóval! ... — Áldjon meg az Isten mind a kettőtöket, Minden földi jóval ! . . . Székely Sándo *. Rákóczi emlékezete. Békésvármegye hazafias közönsége is ünnepet ül, magasztos fenkölt ünnepet, [I. Rákóczy Ferencz a nagy fejedelem s bujdosó társa’nak, Nagy Bercsényi Miklós, Tökély Imre, s hőslelkü anyja Zrínyi Ilona hamvainak hazaszállí­tása s az édes hazai főidbe örök nyugovóra helye­zésének öröm üunepét. Mily különös szeszélye is a nemzeti történelem Isten asszonyának, hogy a magyar nemzetnek az is öröm, ha nagyjait hazai földbe temetheti el. Az egósz/ vármegye közönsége együtt ünnepli e napokat; az iskolákban tegnap, a templomokban ma mindenütt emlék ünnepélyek tartattak és tartatnak. A vármegye hivatalos lapja i8 fenkölt sorokban emlékezett meg a nagy neve­zetességű napokról a következőkben: »Magyarország d cső emlékezetű vezérlő fejedelmének, Erdély nagy­fejedelmének és bujdosó társainak földi maradvá­nyait, a haza földjében immár örök nyugovóra ihelyezik. A királyi trónusról elhangzott lovagias hivó szózatra, a nemzet ícétszázados óhaját követve, fejedelemként büszkén s eszményi magasságban tér meg Rákóczi Ferencz ősei földjére ! Utolsó útja a megdicsőülés útja ; a nemzetre nézve gyász és öröm­ünnep. A hely pedig, a hol pihenni fog, a magyar nép zarándokló helye, hol áhítattal borulhat le a magyar szabadság legeszményibb alakjának emlé­kezete előtt Ünnepet ül tehát Békésvármegye szabad hazáját híven szerető nagy közönsége is ! A ezent hamvaknak az ország szivébe érkezésekor, emlékük­höz méltó hazafias ünnepet s a hamvaknak sirba tétele alkalmával gyászisteni-tiszteleteket tart. A .Pro patria et libertate“ jelszó alatt kibontott, varázserővel körülövezett zászló előtt, lelkes hódo­lattal hajlanak meg a büszke magyar lobogók s az önként megnyilatkozó nemzeti kegyelet ünnepi díszbe öltözteti az egész vármegye polgárainak házait. Történelmünk legdicsőbb alakjának országos ünnepségein vármegyénk küldötteivel vesz részt. A Rákóczi-kor nemzeti költészete és az ennek nyomán fakadó magyar zene pompás virágaival körülvett ravatalra kegyeletes érzéssel helyez ko­szorút. Légy üdvözölve a haza földjén Rákóczi Ferencz! . . . Kurnczok vezére, magyarok nagy- ura! ... Te voltál és to vagy nemzeted szemében az önfeláldozó szabadság és hazaszeretet géniusza, a diadalmas harczi és lovagi erények ideálja, övez­zen hálás nemzeted gondolatvilágának örök kegye­lete!.“ A vármegye kézviseletében különben dr. Fábry Sándor főispán vezetése mellett dr. Zöldy János várna, főorvos s a vármegyei országgyűlési képvi­selők vesznek részt a budapesti és kassai ünnep­ségeken. A törvényhatóság gyönyörű ólővirág koszo­rút helyezett a ravatalra ezzel a felirattal : .11. Rákóczi Ferencznek, a nemzeti szabadság hősének és eszményének, Békésvármegye törvényhatósága. Úgyszintén a főispánná kezdeményezésére a békés­vármegyei nők is koszorút helyeztek a ravatalra, a következő felirattal : Egykor a hont őrző, most a a hon őrzi porát. A koszorút a nők nevében a fő­ispán tette le a ravatalra. Megcsináltatta továbbá az alispán a megye színeiből — kék és fehér — a vármegye czimeróvel ellátott diszzászlót, melyet Kas­sára küldött, a hol a bevonulásnál az összes vár­megyék hasonlóan elkészített zászlói ki lesznek tűzve, s ezek a zászlók mint Rákóczi-ereklyék fognak visszakerülni a vármegyékhez, hogy azok által őriztessenek kegyelettel. A nemzeti hősök hamvai felett pedig a nemzeti kegyelet és hála őrködjön örökké. Városunkban már tegnap reggel lobogó zászlók hirdették a középületeken a magyar nemzet ünnepét, ma reggel pedig az ev. ref., 11 órakor az izraelita templomban lesznek gyászisteni tiszteletek, hétfőn reggel fái 9 órakor pedig a róni. Es messze délről, lassít méltósággal, Ezüstre patkóit hires jó lovával Közéig egy büszke fenséges alak ! . . . Hollóliaja vállára omlik lágyan, Tűz ég szemében, lélek zeng szavában ! — S előtte mélyen, földig hajlanak . . . A vezér után jönnek hármau-négyen ! Vihartól edzett’ kemény alakok . . . Kécsagos kalpag, mente leng a szélben ! . . . — S ón nézem őket . . . arczom ég, ragyog ! . . Névtelen érzés szállja meg a lelkem, Hogy porszem vagyok perezre elfelejtem, A szívem úgy ver, majd ledobbanok ! . . . Es az én szürke, egyszerű ruhámba Utat török az. ünneplők sorába ! „Én fejedelmem!“ .... —r s elé roskadok! . . . „Én fejedelmem!“ . . . — éh ez már nem álom, Nem is káprázat: bűbájos való! — „Keresztül léptél a honi határon, Hozott minálunk a Miudenható ! . . . jiz ezüst patkót mégis nem hiába Verték fordítva kedves paripádra : Most már örökre a m’éuk leszel! S jövendő illők ezer viharában, Mivélünk kiizdessz mindenik csatában, S nevünkre újra dicsfényt övezel ! . . . — Rákócz.i Ferencz ! . . . Híres fejedelmünk ! . . . Vedd öröködbe újra népedet! A múltakért immár levezekeltiink, Hódolva várjuk érkezésedet! . . : Tiéd e nemzet és tiéd az ország, Tetőled várja jobb jövendő sorsát, Tiéd a lélek és tiéd a kar ! — A Te neveddel él — ha kell — örökre, Es azzal hull a vérrel ázott rögre A megbünhödött, megtisztúlt magyar! . . . Székely Sándor. Egy temetés. Lekaszált mezők, letarolt szántóföldek ... Az őszi szelek idegesen száguldanak végig a kopár pusztákon. A ragyogó nap nem csókolja aranysugaraival ezt a szegény földet, nem mo­solyog kora hajnaltól késő estig .... Mintha félne, hogy csókja megfagy, ha végigsimogatja ezt a szomorú tájat. A lombját vesztett erdőben egymáshoz ütődnek a csupasz ágak ; zörögnek, sóhajtoznak és visszasírják elhullott díszüket. Elsárgult, fakó levelek kóvályognak a légben, fáradtan hullnak alá. Mindegyik egy-egy életet jelent, mindegyik az elmúlásról beszél ... Elmúlt a nyár s örökébe lép az az évszak, mely csak beteges kedélyeknek, életunt lelkeknek hoz ál­örömöket. ősz van .... és mégis alig vesszük észre, mi, akiknek egyáltalában egyre megy, vájjon virágok nyilnak-e a mezőkön, vagy hideg, barátságtalan szellő söpör-e végig a mezítelen tarlón. Nem vesszük észre ezt az elmúlást, mert lelkűnkben öntudatlanul él a jövő képzeletnek szóló remény. Tudjuk, hogy csak ideig-óráig tart ez a szomorúság, ez a szürkeség. Újra ta­vasz lesz, újra nyilnak a virágok, újra életet fog lehelni a mindenség. Alkonyatkor, ha a bibor- jszinü láthatár peremén eitünik a nap, vájjon ki jgondol arra, hogy utoljára ömlik rá a búcsúzó, ragyogó égi test utolsó sugara ? Tudjuk, érez­zük, hogy ez a sugárzó golyó nem vész el a sötétségbe, nem hagy el örökre, csak eltűnik fizikai szemeink elől néhány órára, hogy haj­nalra ragyogóbb és tüzesebb legyen, mint va­laha. Szinte jól esik, ha ránk borul a csendes, homályos éjszaka, ha eltakarja fátyolával a fényt, a ragyogást, legalább megpihenhet a va­kító fényességtől szemünk s nem szokik hozzá; legalább újra örömmel üdvözölhetjük a reggelt és lelkűnkbe nem fészkelődhetik bele a unalom, a megszokottság kínos érzete. Alig tudnám ezen érzelgős, szentimentális reflexióknak okát adni, ha nem szemlélném cso­dálkozó tekintettel azt a páratlan és szinte ért­hetetlen hangulatot, mely most magával ragadja az egész országot. Egy nagyszerű temetésre ké­szül a nemzet. Talán paradoxonnak látszik ez a kifejezés: nagyszerű temetés és mégis találóbb kifejezést alig találok. Nem egyesek, nem egy család vagy testület készülődik erre a szomorú aktusra, hanem egy egész nemzet, az egész or­szág. Igaz, hogy ez is csak egy család és ez az egy család kiséri halottait utolsó útjukra. És mig komor gyászpompába öltözik az ország és megkondulnak egyszerre a harangok itt a fővá­rosban épen úgy, mint a vidéki városokban, falvakban, községekben, midőn gyászlobogók és fekete fátyolok ezernyi sokasága hirdeti, hogy temetésre készülünk, ugyanakkor mintha öröm- ujjongás és hálaének szállna a magasba. Lelki szemeink előtt eltűnnek a feke zászlók és he­lyüket nemzetiszinü trikolorok foglalják el. A harangok tompa zúgása csak perczekig tart, mert hatalmas érczhangjuk, mintha nem teme­tésre, hanem valami ritka, fényes ünnepségre hívna. Szinte csodálatos ez a jelenség : gyász és öröm, elhalás és újjászületés, zokogás és mo­solygó, reményt sugárzó vigság, ömlik széjjel az országon ! .... ősz van, de valamennyien érezzük az uj kikeletnek leheletét, az uj tavasz hajnal­hasadását. A könyek felszáradnak, a halotti ének hozsannává változik; mert ezzel a teme­téssel, melyre most széles e hazán készülődik a magyarság, eltemetjük azt, ami évtizedeken keresztül keservesen fájt és feltámasztjuk azt, amire szintén évtizedeken keresztül hiába sóvá-

Next

/
Thumbnails
Contents