Békés, 1906. (38. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-08 / 14. szám
XXXVIII. évfolyam. Gyula, igo6. április 8. 14-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre ______10 K — f Fé l évre........ _ _ 5 K — f Év negyedre— — 2 K 50 f Hirdetési ríj előre íizetendő. Nyilttér sora 2C fillér. BÉKÉS TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ ATI HETILAP. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadóhivatal í Gyulán, Templom-tér, Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyiltterek intézendők. Egyes szám ára 20 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KÓHN DÁVID Megjelenik minden vasárnap. Yirágvasárnapján. Tavaszok jönnek, tavaszok mennek. Évről- évre csak a Természet ujhodik meg, csak a lombfakadó fákon hasad ki a bimbó, csak az illatos szabadban van valami fönséges harmónia. Az ideális emberek lelkében újra elevenné lesz a rajongó szeretet, csak a melankolikus halandót tartja örökös egyhangúságban a panaszkodás. Régen nem volt olyan szomorú a tavasz, mint az idei. Az emberek lelkén ott zsibbaeztott a reménytelenség. Curtiust várta mindenki, a ki az emberek reménységét összeforrassza. Mintha valami fojtó levegő ott ült szivünkön a bizonytalanság, csak a Természet élete indult pezsgő mozgásba, az emberek lassan- kint elernyedtek a várakozásba és a kenyérkereső egzisztencziák romlásán szinte elvesztették életkedvüket. Szomorú jelek ezek. Az ember életében a remény, az a lelki kincs, mely jövőt czélozza. A remény az, mely annyinak családi életét szabályozza, pallérozza és csiszolja. A remény az, mely önbizalmat önt a munkás ember leikébe és hitet vés a szomorú napokban is. Ma napság mindenki egy-egy temetőnek nézi a közéletet. Mintha Saphir mondása volna felírva az emberek lelkében, a ki azt mondta : „Az ember egész élete temetés: 12-ik életévével eltemeti viruló, mosolygó gyermekkorát, 18-ik évével rózsás ifjúságát, 20-ik évével első szerelmét, 30 czal az emberiségbe vetett bitét, 40-ik évével reményeit, 50-el vágyait, 60 után lassankint mind az öt érzéket és így temeti folyton önmagát a koporsóig.“ Ennek az elégedetlenségnek ugyan ki az oka? Mi önmagunk! Reményeket táplálunk, túlsók reményeket. Ha aztán nem teljesednek, lemondunk reményeinkről. Iparpártoló, védő egyesületeket alapítunk, lelkesülten ligát szervezünk s mihelyt egy öltözet ruhát csináltatunk angol posztóból, azt is nagyvárosi szabóval akarjuk készíttetni. Szónokolunk tulon-tul sokat, egyik-másik kiraktároz olyan szóvirágokat, hogy nyomában úgy érezzük, mintha a jövő vetett rózsa ágy volna. Az eredmény mégis az, hogy a panaszkodások évről-évre fokozódnak. Akár az iparos, akár a kereskedő életét vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy mindegyiké ijesztő, szomorú és nehéz. Panaszkodik a földmives, a napszámos, a ki szereti a földet s mégis kivándorol, panasz- kodikahivatalnok,a ki ur és mégisalacsonyabb- nak érzi magát a legutolsó gépnél, panaszkodik a művész, mikor a müizlés fejlett és a múzsa templomai csődöt mondanak és panaszkodik mindenki, a ki a kenyérharczban szerepet tölt be. Vájjon mi ennek az oka? Az ország mai helyzete? Kétségkívül egy államnak legelső feltétele, hogy államformája rendezett, parlamenti élete normális és életképes tényező, az állami élet üdvös és akaraterős, munkás irányitója legyen. Minden politikától menten Ítélkezve a mai helyzetről, az ez egyszer bizonyos, hogy a mai elégedetlenségnek az emberek tömege, az ossz társadalom az oka; az a társadalom, a mely tulon-tul sokra vágyakozik, a ki túl igényes és nem tud lemondani a vágyakról. A szükség nem csak relativ, hanem oly elasztikus fogalom, hogy a legelütőbb dolgokra alkalmazható. Már Sokrates mondotta hogy: „Az a legboldogabb ember, a ki a legkevesebbel beéri“. Ma olyan a helyzet, hogy a kis ember versenyez a nagyokkal, a hivatalnok versenyez a nagybirtokossal és a mikor elmerül úgy tesz, mint a szláv közmondás tartja, hogy: „Aki fuldoklik, az a borotvába is kapaszkodik. A múlt század elején a Bethleneket, Róvayakat, vagy Hallereket két felöltővel négy inggel és 50 renusi forinttal küldték egy félévi külföldi tanfolyamra a mágnás szülők, ma egy mester ember szintakszisba készülő fia is gúnyos arczot vágna ez útra valóra. Lehet-e csodálni, hogy a kvalifikált adósság csinálóból felcseperedett ember élvvágyának kielégítéséért nem riad vissza az idegen vagyon érintésétől sem. Az emberi kebel olyan mint a szivacs, sőt talán még rosszabb, mert sehogysem telik be vágygyal, minden vágy magában hordja a másiknak a csiráját, minden kielégített vágy újat szül. A vágyak ki nem elégitése aztán növeli az elégedetlenek számát, a kik reményeiket is elvesztik. Szomorú jelenségek ezek nagyon, de — sajnos — nem az egyes emberek elhatározásán hanem a közszellem gyökeres átalakulásán múlik, hogy mindez megváltozzék. TÁRÓÉ Egy levél a sok közül. Irta : Német Elekné Andaházi Irén, Kedves Gizellám ! Ezer őrömmel sietek kívánságodnak eleget tenni s a József kir. herczeg nevét viselő szanatórium ügyére vonatkozólag — tudomásom szerint — a kívánt felvilágosításokat megadni, annál is inkább, mert ismerve minden szépért, jóért lelkesülni kész szivedet s a büntelenül szenvedő emberiség iránt mindenkor tanúsított részvétedet : hiszem és remélem hogy a szép és nemes ügynek tebenned egy buzgó apostolt, egy lelkes bajnokot szerezhetek meg. Nagyszerűek, meghatók az emberbaráti müvek és intézmények ! . . . S ha a létezésnek legborzasztóbb, legvisszariasztóbb teremtménye az ember vérittas haragjában és vak elvadult- ságában; viszont imádásra méltó félistenné ragasztósul a felebaráti szeretet erényében, a könyörületességnek és irgalomnak hivalkodástól ment, csendes munkájában. Van-e, kell-e szebb elnevezés ennél: „jó ember“ ? — Emberies és jó! Rövid kis jelző mindkettő és mégis mily hosszú lánczolata az érdemeknek és erényeknek fűződik ahhoz, akit méltán megilletnek. Midőn az emberiesség és jóság kezet fognak és egyesülnek a közös munkára, létrehozva ama jótékonyczélu egyleteket, melyeknek egyedüli jogczime az, hogy az anyagi nyomort enyhítsék : akkor beteljesedik a szenvedő emb riségnek második megváltása nem „az igével“ hanem tettel. Lásd kedvesem azon állításodat, hogy „a mai nemzedéket gyökerében megtámadta egy pusztító ragály, mely nem hágy belőle mást, mint húst, vért és jóleső kövérséget s anu-ly ragályt úgy hívnak, hogy önzés“ — fényesen megczáfolja a tapasztalás. Mert habár tagadhatatlan, hogy az erkölcsök hanyatlanak, köz és társadalmi állapotaink romlanak, mégis a közöny és önzés sivatagából oázisként ki-kibukkannak az idealismusnak mosolygó virányai. Ráutalok csupán az emberbarátság eszméjére, mely soha sem aratott fényesebb diadalokat, mint éppen mostanában. Jön a tél könyörtelen, nedves hidegével, ezer viszontagságaival, fájó nyomorával és temérdek az üres, korgó gyomor, a didergő ember és munka nélkül való kéz . . . Csak egy szó, egy kiáltás keli : Kenyeret az éhezőknek ! Ruhát a didergőknek ! És mintegy varázsütésre terem a kenyér garmadával és a ruha halomszámra. Jut hús is, szalonna is a kenyér mellé, meleg kendő, bélelt kabát a dermedt tagokra. Mert van áldozat- készség és adakozó kedv a nemesen érző magyar közönség szivében. Csak a szövetkezésnek és emberszeretetnek bűvös erején törhetik mpg ama vasvértezetü sötét hatalom, melynek neve : önzés, nyomorúság. Szent dolog az, mikor sok lélek egy akaratban egyesül ! . . . Most pedig, midőn a szegénysorsu tüdőbetegeknek nyomorúsága és a fájó keblek millió sóhajtásai meddő sopánkodás és tehetetlen sajnálkozás helyett ime ! tettre ragadta a jó emberek legjobbjait és országszerte elhangzott gyújtó Siro/ín Emeli u étvágyat é* a testsúlyt, megsztla- teti a köhögést, váladékot, éjjeli izzadist. Tüdőbetegségek, hurutok, szamárköhögés, skrofulozis, influenza ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérjen mindenkor „Roehe“ eredeti csomagolást. F. HoffmauH-La Roche át Co. Basel (Svájc). „Roche“ Kapható orvosi rendeletre s gyógyszertárakban. — Ára üvegenkint 4.— korona. Lapunk mai szama 1.0 olcLa,!.
