Békés, 1904. (36. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-31 / 31. szám
4 BÉKÉS 1904. julius 31. Örök tavaszban álljon ez az emlék, Hirdesse fennen dicső, nagy neved Ki nem karddal, de szivvel hóditád meg Ezernyi harczban edzett nemzeted. Álljon ez az emlék, mig világ a világ, Mig helyére a nagy Semmi nem lépett S késő utódoknak, jövő századoknak Terólad regéljen, mi anyánk Erzsébet. Éljenzés jutalmazta a szép költeményt és hatásos előadást egyaránt, majd dr. Fábry Sándor alispán lépett az emelvényre és a következő nagyhatású ünnepi beszédet mondotta: Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Magasztos ünnepre gyűltünk egybe ma. Királynét ünnepelünk! Egy királyné emlékét, kinek nagyságát nem a hatalom fényének ragyogásában ösmerték fel népei, hanem szivének jóságában; ki népeinek nem csak uralkodónője volt, hanem szerető édes anyja ; aki nemcsak királynői egyéniségénél fogva volt felséges, hanem nemes lényénél fogva is. Felséges volt szépségében, felséges jóságában. Megtestesülése az összes női erények eszményének, a szeretetnek, a jóságnak, a szépségnek, a lemondásnak, a szenvedni tudásnak, a mások szenvedése enyhítésének, kinél a nőiesség varázsa túlszárnyalta még a korona fényét is. Erényei, alkotmányos érzületei és hozzánk, magyarokhoz való jósága és szeretete révén eszményi alakjává vált ő a magyar nemzetnek. Eszménynyé, melynek fénye nem homályosul el az idők múltával, mint más történelmi alaké, amelynek emlékezetét csak a rideg ész a tudás és a történelem száraz lapjai őrzik meg ; az ő kegyeletes emléke egy egész nemzet szerető szivébe van letéteményezve s a szeretet örök, az anyagi lét árnyainak halványul- tával csak egyre növeli az emlékezet fényét, mind ragyogóbbá teszi, mig mythossá emeli azt. A magyar nép szivében meggyökeredzett és tudattá vált az az érzés, — s a nép szava Isten szava — hogy Erzsébet királyné akkor volt mellettünk, mikor mindenki elhagyott, akkor szeretett meg és gondolt velünk, mikor mindenki gyűlölt. És tényleg ő volt a mi védő angyalunk akkor, midőn erősségünk, büszkeségünk, nemzeti alkotmányunk letiporva, az erőszak uralkodott felettünk; midőn legjobbjaink számkivetve, elhagyatott, szenvedő, szerencsétlen volt a magyar. Egy nép, amelynek hazája elveszett! Nemes lelkének ösztönszerü érzelmei vonzották az ifjú bájos királynét a szenvedő, elhagyott néphez. Elsajátította nyelvünket, tanulta történelmünket is visszhangot keltett dallamos lelkében a mi költészetünk, a mi sajátos zenénk, megszerette ezt az elnyomatásában is büszke, lovagias nemzetet, megértette és megszánta szenvedéseit, és Ő, aki arra született, hogy nagy szive szerint az elesetteket felemelje, az erényt védelmezze, a hibát megbocsássa, szivét nekünk adta, fájdalmunkért szép szemének könnye hullott, börtönök nyilottak meg kérő szavára, a bánat felhői szakadoztak fel esdő mosolyára s gyöngéd női kezével lassankint a hatalmat oda vezette a jog oltárához. Az ő nagy lelkének varázsa egyesitette a lényénél fogva jó király és egy félre ismert nép érzelemvilágát és az ő mély érzésű lelkének kisugárzására éltető melegévei felhasadt a hajnal, mely egy sötét, hosszú, vigasztalan éj után meghozta nekünk a szabadság, az alkotmányosság reggelét! A hála érzete töltötte be a magyarság szivét / védő angyalunk, nagy asszonyunk iránt, kit az Eg küldött mihozzánk, hogy benne a magyarországi Szent Erzsébetet adja vissza nekünk. Az érzelmi közösség igy fejlődött és erősbödött Erzsébet királyné és a magyar nemzet között. Hozzánk való szeretete lépten-nyomon megnyilvánult. Mindig magyarul imádkozott, magyarul taníttatta gyermekeit, ha közénk jött, azt mondotta : »haza jöttem«, az újonnan szervezett honvédség első zászlójára maga hímezte a szalagot s mindannyiunk előtt feledhetlen történelmi mozzanat, midőn oda zarándokolt Deák Ferencz ravatalához s a nemzettel együtt siratta meg a haza bölcsét. Mi a hála érzeteivel rajongtuk őt körül. De nemcsak a hála fűzte hozzá ezt a nemze tét. Szerettük, imádtuk őt magáért, nemes lényéért is s hódolatunk nemcsak a hozzánk jó királynét, de a fenkölt, a csodásán nemes, a tökéletes nőt is illette. Hisz példaszerű volt mint hitves, mint anya s mint nő. Az ő szive volt állandóan a forrás, melyből a király bizodalmát merített a gondok nehéz óráiban, az ő nagy lelke állott hitvesi segédeimül, midőn elborította mindkettőjüket a fájdalom mérhetetlen tengere. Példaszerű volt, midőn a boldog családi élet körében adta meg arczának bájos mosolya otthona derüjet, példaszerű volt, midőn a sors rettenetes csapásaiban ő, a gyenge nő volt támasza, vigasza övéinek. Példaszerű volt női erényeiben, melyeknek ösz- szessége az igazi nőiesség ideálját alkotja meg, gyöngéd keze érintésével könnyeket törülve, áldást terjesztve mindenfelé. Csak természetes, hogjr eszménynyé vált itt e hálás nép szivében, melyet szeretetével magához emelt és boldogított. És csak természetes és hálánk, kegyeletünk, szeretetünk ösztönszerü megnyilatkozása bizonyos lusta, szőke fajtából s nagy kék szeszeméi és kiss: vastag ajkainak mosolya mögött sajátságos, szerelmes öntudatlanság aludt. Körülötte, mint prédára leső ragadozók, ültek az ifjú s vén Írók, analitikusok, szimbolisták, kritikusok — igazi irói kérlelhetetlenséggel vallatták. Mindenik meg akarta találni a szfinx titkát s ezért örökké egymás szavába vágtak. A szőke asszony lusta mosolylyal hallgatta őket s szabályos, nyugodt arcza egy pillanatra sem változott el. Felelt nekik egyszerűen, minden póz nélkül, olykor szinte szegyenkezve, de különben olyan egykedvűen, mintha egész művészete voltakép nem érdekelné őt . . . — Az avatizmus ! —■ kiáltá egy lelkes analitikus olyan diadallal, mintha már nyomon lett volna — a leszármazási jog fog nekünk megmagyarázni mindent . . . Halljuk ! Madame Valéry elnevette magát. — Hát ezt is tudni akarják? — mondá. lassú vontatott hangján, — hát minden modern emberbe. , bennem is sokféle vér keveredett össze : franczia, angol, sőt tán orosz is . . . Érdeklik a családi és vagyoni viszonyaim ? Hát korán árvaságra jutottam egy délfrancziaországi kastélyban. Pénzem mindig volt elég, független voltam s azt tehettem, ami nekem tetszett — legzsengébb korom óta . . . Nos, de hisz mindez oly mellékes ! — Mi hát akkor a lényeges ? Hol a titok ? — Mem tudom ! — morrnogá Madame Valéry csodálkozva — pedig magam is szeretném tudni . . . Keressék ! — Kora gyermekkora óta ihletet érzett a művészetekhez ? — Nem mondhatnám . . . Úgy éltem a természet ölén, mintegy álomban és sohse álmodtam volna, hogy valaha művész lesz belőlem . . az, ha a magyarság szerte a hazában külső jelekben is igyekszik megörökiteni nemzeti ideálja emlékezetét, hogy örök tanúi legyenek azok a magyar nép hálájának s hogy oltárt emeljünk a kegyeletnek azokban. Mi is itt, az ily érzelmekből kifolyólag emelt emlékműnél, a hála és a szeretet érzeteivel áldozunk Erzsébet királyné emlékének. Es ünnepeljük áldott emlékét azon hitben, hogy nemcsak emléke, de dicső szelleme is itt lesz közöttünk, hogy nemes példája életvezére lesz nemzetünknek, abból erőt meríthetünk jövendő küzdelmeinkhez és reményt az újabb megpróbáltatások nehéz napjaiban. Ünnepeljük azon hitben, hogy szelleme is őrangyala országunknak és ő, aki pártfogónk volt földi királyunknál, szószólónk most a királyok királyánál is s ott, a boldogság forrásánál is imádkozik érettünk ! Oh áldott, áldott legyen Erzsébet királynénk emléke! A közönség zajos éljenzése között a dalkör az »Isten adj hazánk felett« kezdetű indulót énekelte, a melynek első hangjánál lehullott a szoborról a lepel és láthatóvá lett a megdicsőült királyné fehér márványba faragott képmása, első pillanatra is tanúságot tevén kiválóan sikerült voltáról, a miért a közönség zajos ovácziókban részesítette a jelenlevő Felek Gyula szobrászművészt. Dr. Fábry Sándor alispán ezután szép szavak kiséretében adta át a szobrot Dutkay Béla polgár- mesternek, mint a város képviselőjének, a ki azt átvevén és gondos megőrzését ígérvén köszönetét mondott a vármegye közönségének adományáért, a szobrot megteremtő és létesítésén annyit fáradozó dr. Fábry Sándor alispánnak és köszönetét s elismerését fejezte ki a fiatal művésznek, a ki sikerült alkotásával magára és szülővárosára dicsőséget hozott. Székely Sándornak lapunk múlt számában közölt gyönyörű szép ódáját szavalta el ezután hatásosan Karaszy Ödön, úgy az előadó, mint a szerző meleg tetszés nyilatkozatokat érdemelvén ki. A dalkör énekelte ezután szabatosan a Szózatot, a minek végeztével a szobor megkoszorúzása következett. Több díszes koszorút helyeztek a szobor talapzatára, igy a gyulai nőegylet nevében özv. Fábry Mártonná alelnöknő ezzel a szalag felírással: Magyarország Yédangyalának — a gyulai nőegylet. Utána dr. Fábry Sándor alispán ékes szavakkal tette le a vármegye óriási koszorúját, melynek kék-fehér szalagján e felírás van: Erzsébet királyné áldott emlékezetének — Békésvármegye közönsége. A város — Különös ! Hát az ihlet úgy egyszerre, magától jött ? — Igen — felelt a szőke asszony s hala- ványan elpirult — úgy egyszerre magától . . . Egyszerre csak festeni kezdtem. — Hát nem egyszerre foglalkozott mind a négy művészettel? — kérdém, egy résen át széket tolva melléje. — Oh nem, a világért sem ! — felelt Madame Valéry s meglepetten nézett rám. A festészeten kezdtem. Festettem, örömömet leltem benne, de teljességgel semmi érdemet sem tulajdonítottam magamnak, mikor a Szalonban érmet nyertem. Magától jött az a hajlam s aztán el is múlt . . . — Igen, ép a legszebb pillanatba hagyta abba. De miért ? — Nem tudom . . . Mialatt festettem, sokat utaztam Olaszországban. Aztán Németországba költöztünk. Ott kedvet kaptam a zenéhez. — Nagyszerű ! és a festést teljesen abba hagyta ? — Teljesen. Úgy elfeledtem, mintha sohse lett volna ecset a kezemben. Nem lettem volna képes többé a legegyszerűbb vázlatra . . . Egészen a zenének éltem. Eszre sem vettem, hogy művészetet cseréltem. Ugyanazt fejeztem ki a zenében is, mint a festészetben. — Persze, aztán elmúlt a zene is. Mi jött utána ? Madame Valéry ismét elpirult egy kissé. — A zene után . . . több évig tartózkodtam Oroszországban. Ott adtam magamat szobrászatra . . . — Zene után és Oroszországban szobrászatra? — kiáltám — hisz ha Olaszországot mondana, akkor még érteném, de ott a muszka éjszakon csak nincs formatökély ! . . . És nem volt nehéz az uj művészetre való átmenet ? — A világért sem ! — felelt a szőke asz- szony s szemei egy pillanatra szenvedélyesen csillantak fel. Egyszerre magától úgy jött a dolog, hogy szobrászkodni kezdtem . . . — De mi indította rá, micsoda véletlen ? — Nem tudom — mormogá Madame Valéry 'avartan. Megtetszett ez a művészet s híven műveltem, amint . . . — Amíg egysze aztán ráunt, ugy-e ? — Igen . . . Visszaköltöztem Párisba s egy napon írni kezdtem . . . Önök ma azt mondják, hogy mindaz, amit ebben a négy művészetben létrehoztam, jó. Szörnyen csodálkozom rajta. Nekem sohse volt semminemű ambiczióm s nem is tulajdonítok magamnak semminemű érdemeket, Festettem, zenét szerzettem, szobrászkodtam és Írtam, de mindezt csak azért, mert véletlenül úgy jött _. . . — És sohse esett nehezére, hogy e művészeteket mindig épp a legszebb ponton hagyta abba ? — Soha ! . . . kaczagott a szőke asszony. Hisz akkor ma halálra kellene búsulni magamat. Ma már mind a négy művészet halott dolog én reám nézve. Nem érdekelnek többet . . . — Hogyan ? — Nem tudnék többet se ecsettel, se zenével, se vésővel, se tollal bánni. Kiment belőlem . . . elfelejtettem . . . Ennek a furcsa kiállításnak az eszmé)e sem tőlem származik. — Csodálkozva néztünk rá. — Mi lesz hát most a legközelebbi művészet, amiben kitünteti magát ?
