Békés, 1904. (36. évfolyam, 1-52. szám)

1904-07-31 / 31. szám

1904. Julius 31. BÉKÉS 3 örökítésére törekszik. Városok és vidékek vetélkednek egymással, hogy mennél előbb jussanak művészi értékű Kossuth-emlékhez s vetélkednek, bogy mennél előbb diszesitse főterüket, főutczájukat Erzsébet királynénk érczből öntött vagy márványból faragott fejedelmi alakja. Nem véletlen ez, mélyen tisztelt közgyűlés, nem is kizárólag annak folyamánya, hogy mind a két történelmi alak a nemzetnek lelkét foglalta le magának, a rajongó szeretet és hálás tisztelet tehát siet leróni a megörökítés, a halhatatlanitás kegyeletes adóját. Ebben a lázas igyekezetben, ebben a nemes versengésben nemzeti történelmünk szelleme nyilat­kozik meg. Kossuthban a magyar nemzeti önállóság és füg­getlenség eszméjének személyesitöjét tiszteli a magyar, Erzsébet királyné cultwában pedig a magyarral vele­született dg rusztikus érzés nyilvánul határozott és megható formában. Erős, nagy önálló magyar birodalom, — ez minden magyar érzés eszménye. A nemzettel egybe­forrott dynastia, — ez a másik kiolthatatlan vágyó­dása a magyar közjogi gondolkodásnak. És mert az ónálló, erős, független nagy Magyarország iránt táplált nemzeti hő vágy legpregnánsabb megtestesítőjét Kossuth Lajosban látja a nemzet és mert Erzsébet királyné egész élete eszménye annak az állapotnak, melyben a nemzettel lélekben egybeforr annak dynas- tiája: ez magyarázza a Kossuth cultus páratlan ha­talmasságát és ez magyarázza a rajongó szeretetet az elhunyt királyné iránt. Ezért siet minden város legszebb ékességének szerezni meg a szép királyné szobrát, mintha szobrával együtt elröppent lelkének egy darabját is magához lánczolná, magának foglalná el mindörökre ! Nem ismeri a magyar lelket, aki e két kultuszt ellentéteseknek képzeli azért, mert az egyik a füg­getlen Magyarország, a másik a dynastikus hűség apotheosisa. Mindnyájunk lelkében élő hit gyanánt lobog a minden izében önálló, korlát nélküli független Magyar- ország ideálja, a Kossuth-cultus előtt tehát azok is hazafias tisztelettel hajolnak meg, akiknek politikai meggyőződése szerint egy nekünk szomszédos, az érdekek kölcsönössége és a történelem rendelése szerint velünk kapcsolatba jutott másik állammal való szoros szövetség közvetítésével kell megvalósítani a nagy célt, melyhez átmenet nélkül fognunk, ma­gának a célnak veszélyeztetését jelentené. Viszont az Erzsébet királyné-cultusnak azok is égő oltárt emelnek leikök bensejében, akik a legszélsőbb értelemben vett függetlenség haladéktalan megvalósítását követelik. A nemzeti dicsőség, a nemzeti nagyság hőn szeretett ábrándképét környezi rajongva a magyar nemzet a két történelmi alakban. Akkor lesz igazán dicső ez a nemzet, ha egészen önálló, teljesen füg­getlen lesz és ha dynastiájával lélekben összeforr, ha a dynastia törekvései egészen összevegyülnek, egyesülnek, azonosakká válnak a nemzet czéljaival, ha közös lesz az akarat, a czél, az érzés, a nemzet és uralkodóház között. A magyar elme a köztársasági államformát sóba magáévá nem tette. S noha a gondviselés úgy intézte nemzetünk sorsát, hogy idegen dynastiát adott nekünk, még a félreértések legkeserübb per- czeiben sem merült fel a vágy, hogy köztársasággá; tegyük a magyar monarchiát. Vágyódásunk tárgya, czélja mindig csak az volt s az marad, hogy dynas- tiánkat teljesen lekössük magunknak, hogy bevonjuk nemzetünk érdekközösségébe és magyarrá tegyük. Hogyan is lohadna dynastikus hűségünk, mi­dőn Isten kedvező kegyelme olyan nemes hajtásokat olt uralkodóházunk törzsébe, aminő Erzsébet király­né vala ? Költőnek pazar fantáziája sem képes ideálisabb, lélekben nemesebb alakot képzeletünk elé varázsolni, mint amilyen a mi nagy királynénk volt. És az az eszményi idealizmus, az a hasonlithatatlan lelki ne­messég, mely a legszebb földi asszonyt diszesitette s amely emlékünkből nemcsak hogy ki nem hal soha, hanem szokatlanul hatalmas arányaival foly­ton dicsőségesebbnek tűnik fel, mennél több idő választ el bennünket a boldog kortól, midőn még a mienk volt ő, — mindig csak áldást fakasztva nemzetünkre. A történelemben meg lesz írva min­denkorra, milyen nagy része van Erzsébet királyné­nak a mai alkotmányos Magyarország hatalmas ki­alakulásában. önbizalmunkat visszaadta a nemes királyné, mert bizonyságot tett fajunk erényeiről és ezen eré­nyek hóditó erejéről. Hiszen merev idegenből hozta jó sorsunk körünkbe. De ő nemcsak megszokott ben­nünket. mint más tette volna, hanem meleg szivét ajándékozta a nemzetnek és őrangyalául szegődött balsorsában. Az országos fájdalmat, mely Kárpátoktól Ad­riáig süvöltött végig a legnemesebb földi lény el­múlásakor, olhatatlan vágy követte, hogy szépséges királynénkét megörökítsük mindenütt, hol hálás ma­gyar él és emlékezik. Mi is megszereztük törvényhatóságunk termé­nek főékeségeül a szent királyné művészi kivitelű képét. És mától jjfogva vármegyénk székhelyének klenodioma lesz az ő fenséges alakjának törvény- hatóságunk akaratából készült márványszobra. Mielőtt kivonulnánk, hogy felavassuk az em­lékszobrot, az örök istenhez imádkozzunk. Köszön­jük meg neki, hogy végtelen kegyelmében Erzsébet királynét adta nekünk. És térden állva kérjük őt, hogy a dynastikus hűség tüzét mindenkorra tartsa ébren a magyar lélekben, engedje, hogy nemzet és dynastia mind szorosabb érzelmi kapcsolatba jussa­nak s teljes lelki egységben forrjanak össze. És térden állva, hő imát rebegve kérjük az Egek urát arra is, hogy tartsa meg nekünk azt akit bölcscsé tett, hogy nekünk használjon, erényekkel ruházott fel, hogy azok nekünk kamatozzanak, érző szívvel áldott meg, hogy abból reánk fakadjon bol­dogulás. Imádkozzunk Istenhez, hogy sokáig tartsa meg szeretett királyunkat! Éljen a király ! A nagy tetszéssel fogadott beszéd elhangzása után, dr. Fábry Sándor alispán emelkedett szólásra és indítványozta, hogy a tartalmas és közjogi vonatko­zásában is nagyértékü beszédet a közgyűlés egész terjedelmében iktassa jegyzőkönyvébe, a mit a köz­gyűlés el is fogadott. Az istentisztelet. A vármegyeházáról az egész közönség a főispán vezetése alatt a róm. kath. nagytemplomba vonult át, a hol már szintén sokan voltak ősszegyülekezve. Itt csatlakoztak az ünneplőkhöz a nőegyletek kép­viselői, valamint zászlónk alatt az iparos ifjúsági egylet és az önkéntes tűzoltó egylet. Féltizenegykor vette kezdetét az istentisztelet, a melyet dr. Karácsonyi János egyetemi tanár, a jeles történettudós celebrált a gyulai káplánok segédletével, buzgó imát mondván Erzsébet királynéért. Az istentisztelet közben Takácsy Lajos kántor énekelt szép egyházi énekeket. A leleplezés­Az istentisztelet után a nagy közönség hosszú menetben vonult a Göndöcs népkertben felállított szoborhoz; a menetben tarka képet mutatott az ün­nepi öltözetben levő sokaság, a honvédtisztek fényes egyenruhája, a zászlóik alatt kivonult testületek. A nagy tömeg csak lassan tudott elhelyezkedni a lepel­lel borított szobor körül. Az elhelyezkedés megtör­ténte után a gyulai Erkel-dalkör Hymnus éneke nyitotta meg az ünnepélyt, melyet a közönség kalap és csákó levéve hallgatott meg. A fohász elhangzása után Szentmiklósi József hírlapíró szavalta hatásosan »Avatóra« czimü szép költeményét, a melynek utolsó sorai a következőleg hangzanak : tolt. Hisz ismétlem, itt a rejtély: ki ez a cso­dálatos asszony, aki érthetetlenül abba hagy mindent és épp a legszebb pillanatban?" * Ahogy este a Pare Monceaun átmentem, még egyszer kíváncsian gondoltam át mindeze­ket. A párisi irodalmi élet estélyeire az ember­nek olyan készülten kell mennie, mint egy vizs­gára, ha igazán élvezni akar . . . Nos, ritkán láttam oly lázas sokadalmat a Madame d’Etiole termeiben, mint ezúttal. Meg kell jegyeznem, hogy négy pompás terme volt ennek a szalon­nak : mind a négy különböző szimbolikus jelen­tőséggel. Az elsőben, a tiszta Louis teremben fogadta a háziasszony a mindennapi szellemes írókat, növekvő tehetségeket, a második, tiszta fehér, oszlopos Empire teremben a már ismert, hivatalos nagyságokat, pl. az akadémikusokat üdvözölte, kiknek meddő halhatatlansága és pom­pázatos unalma illett ehhez a klasszikus hideg­séghez. A harmadik olasz Reneissance-szalon becses képeivel a művészek otthona volt, — a negyedik indus „barlangban“ állandóan rejtel­mes mécses égett s ez volt a modern misztiku­sok temploma. Tudom, jó időn át itt trónolt a „Rozét Coix* modern főpapja, a szép Sár Pe- ladan, — kiváncsi nagyvilági hölgyektől körül­véve, itt tartotta kabbalista istentiszteletet . . . Mme d’Etiole suttogva az első termekben lelke­sítette a fiatalokat. Mintha csak jelmezbálon lett volna, szokása szerint ma is Mme de Sévigné- nek volt öltözve. Szinevesztett zöld selyemruhája széles habban omlott ki a karosszékböl, halán- tékíürtei hosszan és klasszikusan lógtak be ar- czába, a kezében egy valóságos Louis legyezőt tartott. Erősen ki volt festve s igy este, villany­fénynél nem nézett ki többnek, mint — párisi szólásmód szerint — egy „negyvenéves fiatal asszonynak.“ Azt mondják, nappal hetvenéves volt, — de hisz különben ez lényegtelen, mert nappal sohse látta senki ... A régi franczia szalondámát akarta őt megvalósítani, ez volt min­den ambicziója. Persze nagyon megkellett al­kudnia a mostani demokrata és bohémvilággal. Sem a pohos bankárok, sem a fésületlen mű­vészi nagyságok nem voltak nagyon festői je­lenségek, — aztán meg ezek a bohémek sohse éltek törvényesen rendezett szerelmi viszonyok közt, Mme d’Etiole azonban megbocsátott nekik; a szabad szerelem rendszerét fogadta el szalon­jában, sőt annyira ment engedékenységében, hogy a művészeket és félhivatalosan elismert kedveseiket már nem egyszer mint „Monsieur‘-t és „Madame"-ot, vagyis mint házastársakat je­lentette be inasával, tisztán az előkelő „stilus“ kedvéért. Hány boldog, vagyis inkább boldog­talan házasságnak vetette meg ez a berendezés az alapját! ... A, modern Mme de Svignémest felkelt és megszólitott azzal az udvarias meg­döbbenéssel, melylyel rendes szalonja kiváló csillagairól szokott beszélni : — Nos, mit szól ehhez a tüneményszerü nőhöz? . . . Most már el van döntve: ő a szá­zad legcsudásabb tüneménye ! Mme d’Etiolenak ez volt a szavajárása, min­dig a szalon legutolsó újdonsága volt a „század legcsodásabb tüneménye.“ — Rajta urak, menjenek — folytatá — ta­lálják ki ennek a szfinxnek a titkát ! Most ér­dekes, most még senki sem tudja . . . — Hát igazán semmit sem tudni felőle? — kérdezém — senki sem tudja, micsoda rejtélyes ihlet hozta létre a remekműveket ? — ‘ Senki raona mi — mondom ö a század legcsodásabb tüneménye! — Csinos? — Még kérdi ? Mikor látott nálam csúnya nőket ? Az én szalonom esztétikai szalon, a Szép otthona . . . Menjen be és nézze meg I Egy szépségflastrom akkor pattant le az arczárói, de ő nem vette észre. Én követtem a szinte bucsujárásra tóduló frakkos sereget a má­sik terembe. * Milyen lehet ez a geniális asszony? Fér- fiaskodó vén asszony, fantasztikus, csúnya ném- bert, vagy a legjobb esetben egy percfaelita szentet fogok-e látni? Egy bohém Botticelli- utánzatot, ami flórenci palástban sétál s liliomot tart a kezében ? . . . Első pillanatra annyi volt az ember az Empire teremben, hogy semmit sem láttam. Nagynehezen körülkerültem ahhoz a fe­hér oszlophoz, ahol ennek az udvarnak közepén sejtettem s ott egyszere közelről megpillantot­tam Madame Jehanne Valéryt. Ott ült az oszlop alatt egy etruszk diszü nagy zöld karosszékben, szórakozottan nézett végig a társaságon s mosolyogva felelt a hozzá intézett tömeges kérdésekre. Elbámultam, min­dent vártam volna, csak ezt nem. Férfiaskodó némber, vagy Botticelli-utánzat helyett egy nem­zetközi elegancziával öltözött, teljesen normális, modern szép asszonyt láttam ott. Határozottan ő volt a legnormálisabb az egész irodalmi sza­lonban, — annyira az, hogy bele se illett d’Mme d’Etiole gyűjteményébe. Én is, mások is csodál­kozva néztük, mintha tévedés lett volna a do­logban . . . Pedig ő volt az. Madame Jehanne Valéry: egy 35—36 év körüli, nyúlánk, de már gömbölyödő, kívánatos szőke asszony, aki első pillanatra mindenre inkább látszott teremtve lenni, mint a művészetekre. Szép volt, abból a

Next

/
Thumbnails
Contents