Békés, 1904. (36. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-31 / 31. szám
2 1904. Julius 31. BÉKÉS lelkésztársam válaszul mondott ielköszöntő- jében maga hangsúlyozta azt, hogy távol áll azoktól, akik e haza polgárai lévén, kifelé gravitálnak, az ország határain túlra kacsintgatnak. Ennélfogva csak nyelvbotlásnak (lapsus lingvae) kell tekintenem ama kijelentését, mely szerint büszkén vallotta magát németnek. Tehetem ezt annyival inkább, mert nemcsak mint mezőberényi lakos, de mint az üresedés ideje alatt, az I. kerületi ev. egyháznak volt adminisztrátora, közvetlen tapasztalásból meggyőződhettem arról, hogy a nevezett egyházban egyetlen egy egyháztag sincs, aki magát szívben és lélekben *magyar<z-nak ne érezné és vallaná. Az egyik presbyteri ülésen, melyen magam elnököltem s melyen helyettes lelkészt kértek a hívek a püspöktől, a presbytérium egyik érdemes tagja kijelenté, hogy az egész egyházban alig van 15 ember, aki a magyar nyelvet jobban ne beszélné és ne szeretné, mint a németet. A községnek volt nagyérdemű birája, B. M. az egyik pályázó lelkészjelölt előtt igy szólt : »kérem, mi nem vagyunk németek, legfeljebb svábok, de szívben és lélekben magyaroknak érezzük magunkat és ezt a nyelvet is beszéljük és szeretjük legjobban.« Ilyen tények és lélekemelő örvendetes nyilatkozatok után vájjon mi indíthatta kedves lelkésztársamat arra, hogy Békésvármegye alispánjának őszinte, magyar szivből fakadó üdvözlő szavaira büszkén vallotta magát németnek és az Ur Jézus Krisztus által arra kötelezettnek, hogy az evangéliumot németeknek hirdesse ? Azt hiszem, hogy ezen nyilatkozata csak a rögtönzéssel járó izgatottságra és a békésvármegyei viszonyokról való nem eléggé alapos tájékozottságra vihető vissza. Hisz a protestantizmusnak csak annyiban van létjogosultsága és jövője, amennyiben az Isten által teremtett nemzetek jogos aspiráczióval és történelmi hivatásával ellentétbe nem helyezkedik. Hogy minő aktuális jelentősége van ezen kérdésnek, főleg a jelen viszonyok közt, evang. egyházunk azon gyülekezeteire nézve, melyekben az Isten igéje nem a nemzet nyelvén hirdettetik: ezt bizonyítja az osztrák alldeutsch mozgalom. Ausztriában négy év óta körülbelől húsz ezer róm. /cath. német lépett ki a róm. kath. egyházból és lett protestánssá azon okból, mert a pápa és az osztrák kormány, a viszonyok által kényszerítve, azon politikának kezdtek hódolni, hogy a németségnek a cseh nemzet felett való uralmát házassági viszony helyett, mely nemzetek, vagyis férfi elemek közt lehetetlen, oly természetes szövetséggé vál- toztattassék át, melyben mindkét elem egyenjogú tényezőként teljesíthesse történelmi hivatását. Ugyanezen okból négy ezer cseh protestáns — még pedig kálvinista! — római katholikussá lett! íme! egy eklatáns példája annak, hogy a protestantizmus mindenütt csak addig tarthatja fenn magát, amig a nemzetek törté nelmi hivatásával és jogos nemzeti aspirá- czióival összeegyeztetni tudja a maga érdekeit. A cseh protestantizmust a fehérhegyi csata csak egyénekben fogyasztotta meg, de ki nem irthatta. De most, midőn a protestantizmus czége alatt a cseh nemzet kiirtása czé- loztatik; — a cseh protestánsok tömegesen térnek ki a Luther és Kálvin egyházából és visszatérnek a cseh nemzeti érdekeket — habár csak ideig-óráig — pártoló pápaság táborába, ez pedig a cseh protestantizmus halálát jelenti! Ha a magyarországi svábok és szászok nem magyar, hanem német érzelmeket táplálnak szivükben, akkor természetes érdekük az, hogy törvényes férjük, a magyar nemzet minél előbb meghaljon és ők minél előbb törvényes házasságot köthessenek szivük választottjával, — a német nemzettel. Akkor követniük kell az osztrák németek példáját, akiknek vezére Schönerer az alldeutschok legutóbbi égeri gyűlésén, amint a lapok Írják, a hallgatóság frenetikus lelkesedése mellett igy szólt: »A német-osztrák szövetség abban a pillanatban fog fölbomlani, amelyben Ausztria- Magyarország mostani uralkodójának szeme lezárul. Akkor megjön az idő, amikor a német Hohenzollern-cskszár indítva érzi magát, hogy Ausztriában is helyreállítsa a rendet a németek javára! “ Akarják azt a mezőberényi magyar érzelmü és törvényes férjükhöz, a magyar nemzethez eddig hű svábok, hogy az osztrák németek példáját kövessék? Ezt saját erkölcsi haláluk nélkül nem akarhatják ! Ám akkor ne feledjék, hogy ők lehetnek születésükre nézve svábok, de az ő törvényes, egyedül tisztességes és becsületes vezetéknevük a magyar! Nyelvüket, faji jellegük, szokásaik megtagadását, a magyar nemzet nem kivánja tó'lük áldozatul! Ám azt Isten adta jogánál fogva megköveteli tőlük, hogy magyarul érez- zenek, gondolkozzanak, beszéljenek, cselekedjenek és büszkék legyenek nem arra, hogy németek, — mert ez nem igaz, — hanem arra, hogy magyarok! Jeszenszky Károly, evang. lelkész. Az Erzsébet szobor leleplezése. Vasárnap délelőtt avatták fel ünnepélyesen Erzsébet királynénak a vármegye közönsége által Gyulán felállított emlékszobrát. A szobor felállítását 4000 korona adomány megszavazásával a vármegye törvényhatósági bizottsága határozta el és a felavató ünnepélyt rendkívüli közgyűlés keretébe illesztette. Az egész ünnep lefolyása egyszerű, de lelkes és méltó kifejezője volt annak a bálványozó ragaszkodásnak, a melylyel a magyar nép Erzsébet királyné magasztos alakja iránt viseltetik. Nagy tömeggel vett részt az ünnepen Gyula város népe és sokakat láttunk a vidékről is. A kegyeletes szép ünnepély lefolyása a következő volt. A vármegyeházán. Délelőtt tiz óra felé gyülekeztek a törvényhatósági bizottság tagjai a megyeház nagytermében, kikhez a közönség, a helyi hatóságok képviselői, majd a Schnörch alezredes vezetése alatt teljes számmal kivonult honvédtisztikar csatlakozván, csakhamar megtelt a tágas nagyterem, a melynek karzatán több hölgy foglalt helyet. Kevéssel 10 óra után éljenzés köszöntötte a teremben megjelenő főispánt, a ki az ünnepélyt a következő szép beszéddel nyitotta meg : Mélyen tisztelt közgyűlés ! Nem fontosság nélkül való az a jelenség, hogy hazánkban napjainkban mintegy párhuzamosan folyik két hazafias mozgalom, melyek mindketteje a nemzet egy-egy bálványozott alakjának szoborban való megüredmeny: az emieicezö tenetseg csodalatos gyöngülés^. Páris csak tegnapra, legfeljebb tegnap- előttre emlékszik . . . Nagyszerű iskola a feltűnni vágyóknak, p. o. a mi hiú gavallérjainknak, kikről, ha Pesten nagy garral nyilvánosan elköltenek pár tízezer forintot, a hálás város hónapokig beszél. Itt teljességgel lehetetlen feltűnni. A tízmilliós maharadsára, ki idejött mulatni, csak egy napig figyelt Pária, addig mig az első millióját felváltotta. Az egyedüli mód, hogy Páris három hónapnál tovább figyeljen az emberre, az, ha anarkistakép revolvert emel a köztársaság elnökére. Valéry? Egyszerre aztán a homlokomra ütöttem s magam is lelkes kíváncsisággal kiáltottam fel: Bravo Mme d’Etiole 1 Ez már derék, végre hát megláthatjuk ezt a rejtélyes, geniális asszonyt! Ki is ez a Jehanne Valéry voltaképp? Hamar előkerestem a „Figaró“ egy minapi számát. Nem is eg}', hanem négy kritikus irt egy czikkben egyszerre ennek az asszonynak a Georges Petit kistermében rendezett kiállításáról. Négy kritikus: egy festészeti, egy szobrászati, egy zenei és egy irodalmi kritikus. Nyilván megírhatta volna egy ember is ezt az ismertetést, de hát a lap ép tüntetni akart, s azért vett négy elsőrangú Ítészt, hogy annál jobban dicsőítse ^zt a nőt, ki a „speczialismus“ e szűk keblű korában ekkora csodába menő „univer zális“ tehetséget áru) el. Tényleg alig látott a világ még ilyen sajátságos kiállítást. Madame Jehanne Valéry festő, szobrász, zeneszerző és iró volt egyszerre, nemcsak hatalmas festménytárlatot és szoborkiállítást mutatott be, hanem a délután bizonyos óráiban egy elsőrangú hangverseny-énekesnő meg egy ifjú zongora virtuóz elöadjaK zeneszerzemenyeit, estenKint pedig az „Ódéan“ egy művésze elszavalja verseit. Regé nyeit ott árulták a kiállításon, s mindenki tudta, hogy a „Comedia“ is felfedezvén őt, végre elfogadta előadásra egy régebben beadott Proverbe- jét ... A világ elbámult. És a Figaro nagyon kiemelte, hogy itt nem valami kapkodó dilettánsról van szó, aki mindenbe belekezd és semmiben sem viszi semmire, hanem egy kész nagy művészről, aki négy művészetbe fogott bele és mind a négyben „érthetetlen“ magasra vitte. És nem utánzott Madame Valéry senkit, ki volt az zárva, hogy udvarias művészek segíthettek volna neki: festményei, szobrai, muzsikája, irodalma mind hasonlítottak egymáshoz, mind testvérek voltak ennek az asszonynak az uj és teljesen egyéni ihletében . . . Festményeiről szólva Iriarte csodálattal említette uj színei s hangulatai naiv erejét és kompozicziójának nőies merészségét, szobrai előtt maga Falguiére mester levetette a kalapot és kiirta, hogy felfogásában, „friss eredetiségében“ egész uj irányt lát, mely hivatva volna, az antik szobrászatot a modernnel kibékíteni. Zenedarabjait méltatva Bruneau bevallotta, hogy kár Madame Valérynak hangversenyzenében elforgácsolni tehetségét: drámai tehetségével Írjon nagy operákat . . . Ami irói tevékenységét illeti, a közönség nagy csodálkozására nem más, mint maga Bourget vállalta magára regényeinek és költeményeinek az ismertetését. Minden udvariaskodást félretéve, lelkesen hasonlította őt Chateaubriandhoz, dicsérte meglepően eredeti invenczióját s azt a nőiesen merész meseszövést, amelyben az asszonyok nyilván felette állanak már a férfiaknak . . . Aztán szokott lélektani módszerével nemcsak összegezte itésztársai véleményét, hanem ennek „a női rejtélynek“ a mélyére igyekezett hatolni . . . „úgy szolvan egybenangzoaK mind a negyünk ítélete“, irá, — mind a négyen látjuk a tehetséget, látunk olyan kezdetet, ami más férfinál tisztességes végsikernek is beillenék, s almél- kodva kérdjük: miért állt meg az egyes művészetekben mindig a legszebb reményekre jogosító ponton? Egyáltalában miért foglalkozott ennyi műfajjal? Hisz ha bármelyikre, de — egy ágra tömöritené tehetségét, — mi lehetne belőle? Iriarte azt akarja, legyen festő, Falguiére azt, legyen szobrász, Bruneau indulatosan követeli, őt a zenének, én pedig a magam részéről meg vagyok győződve, hogy ha nem szenteli magát kizárólag az irói pályának, korunk egyik legérdekesebb talentumát veszíti el benne . . . De hisz Mme Valéry ennyi művészet mellett még sokkal nagyobb lélektani probléma. Mi a titka ennek a sfinxnek, aki nyilván játszva teremt remekműveket s aztán női hűtlenséggel játszva hagyja ott a művészeteket, — aki egészben véve megszégyeníti e beteg kor férfivilágát s „univerzális“ tud lenni a művészetekben, mint egykor Humboldt univerzális volt a tudományokban. De hisz a művészetben még sokkal nehezebb univerzálisnak lenni, — majdnem lehetetlen. írás és festészet még járja együtt, — de hát a szobrászat és zene ? És mindenek felett ez a négy együtt? Férfi alig volna képes ily ellentétek ki békitésére ; a női lélek, fájdalom, még ismeretlen gazdagsága és simulékonysága kell ekkora végletek kiegyenlítéséhez. A messze jövő nőiben még egészen újjá születhetik a művészet. Most, hogy együtt látjuk müveit, mindannyian emlékszünk korábbi években kiállított festményeire, szobraira, előadott zenedarabjaira és kiadott regényeire. Dicsértük is e müvekért akkor, főleg, mert nagy reményekre jogosítottak, de aztán elhallgattunk. Miért? Azért, mert ő is elhallga-
