Békés, 1900 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-04 / 5. szám

avagy fokozottabb mértékben igyekezzünk távol tartani, mint magunktól, orré csak az képes, a kiben érző szív és lélek, a kiben élő jóakarat van.

Kell önmegtagadás és önzetlenség, mert hiszen a közügyekkel való foglalkozás nem az a tér, ahol anyagi javakat lehet szerezni, sőt még biztosított életállást is nehéz elérni. Tudás és szorgalom is kell, mert a világ halad s aki megáll, az visszamarad; a közélet munkásának pedig vezetni kell. És hogy erős akarat is szükséges a köztéren való munkálkodáshoz, abban igazat fog nekem adni mindenki, aki tapasztalatból tudja, hogy a gyakorlatban a legüdvösebb elhatározások kivitelének útjába is minő görgetege tolul az akadályoknak.

Én a mi ünnepeltünknek nagyon sok érdemét sorolhatnám elő. De ez alkalommal csak azt akarom kiemelni, minő magaslalán áll ó a köteles- ségteljesitésnek. Csak arra akarok rámutatni, hogy midőn közpályáján fáradhatlan szorgalommal működik, nemcsak eszével dolgozik, hanem szivének melegét viszi be. Hogy benne van kezdeményezés, van szív, van ész, van erő, van akarat.

És nincs osüggedés.

Mert bizouy a közéleti munkálkodás sebeket is ver, melyek a lelkes működést lohasztani nagyon is alkalmasak. De az igazán hivatott nem csügged el.

Cicero, a nagy római szónok és iró, akinek a világirodalom annyi remeket köszön, s aki Romában a legaktívabb, a legtermékenyebb közszereplésnek ólt, időnkint, amidőn a közszereplésnek fu- lánkjait is érezte, sértődötten vonult vissza vidéki birtokéra és gazdálkodni kezdett. De csak rövid ideig bírta ki. Lelkét ellenállhatlanul hajtotta a közdolgokkal való foglalkozás kiolthatatlan szomja. Szaladt, futott vissza az ő Rómájába, a fórumra, a szenátusba, szónokolt, irt, fáradott, közügyekben tevékenykedett. Nem bírta ki a nyugalmasabb, inkább kontemplativ foglalkozást. Folytonos cselekvés, örökös akczió, teremtés, alkotás volt lelkének lelke, erejének ereje.

Az én kedves Fábry Sándor barátom is olykor elcsügged, de épen csak egy perozre. Mikor néha érinti a közszerepléssel járó csalódások fagyos lehe. Azt mondja ilyenkor, hogy megunta a közügyeket, vágyik másfelé, nyugalmas tevékenységbe, ami neki zaklatott életével ellentétben pihenés számba megy. De ez a visszahatás csakhamar elröppen s kitör leikéből a tett vágya, az ellenállhatatlan vágy, a cselekvés küzdelme, a harcz fáradalmai után. S kiáll ismét a cselekvés küzdő terére, tesz, dolgozik, ma itt fúr, holnap ott farag, nagy dolgot, kis dolgot karol fel egyforma lelkesedéssel, egyforma fáradhatlansággal, mert minden egyaránt fontos neki, minden közdolgot szeret. Csak egyet gyűlöl: az otiumot és inactivitást.

Az ő izzó lelke, az ö forró temperamentuma praedestinélja őt a közéleti munkálkodás azon nehéz terére, melyen mozog. Administrator ő a szó azon igazi értelmében, hogy egyedüli vágya, czélja akarata, törekvése: a tett, a cselekvés mindig a közjavára, mindig az összesúg boldogulására, embertársai előhaladására.

A lelkesült, fáradhatlan kötelességteljesités kiváló alakja a mi ünnepeltünk.

És a kötelességteljesitésnek Ítélő bírája, mérlegelője, jutalmazója ki lehetne más, mint az aki maga a megtestesült kötelességteljesités, akinek

alakját szemléltetően előállítani, annyi mint a kötelességteljesités szobrát bemutatni? Ki más, mint a mi Felséges királyunk ? 0 apprecziálta Békésvér- megye közszeretetben, köztiszteletben, közbecsülés- ben álló lelkes álispánjának kiváló érdemeit. Azokat az érdemeket, melyeknek megjutalmazását, királyi kormányunk kérte a felséges úrtól.

Kiváló örömmel tölt el, hogy a királyi kormány képviseletében itt nyilvánosan köszönetét mondhatok Békésvármogye kitűnő alispánjának, az én őszintén tisztelt barátomnak azért az önzetlen, fáradhatlan, munkás, öntudatos és lelterős működéséért, melyet ő alispáni székéből az egész vármegye közjavára, előhaladására, boldogulására kifejt.

A kir. kormány képviseletében szivem meleg érzelmével üdvözlöm Fábry Sándort és kívánom neki, hogy abból a közszeretetből, abból az egye temesen nyilvánuló ragaszkodásból, mely kitüntetése alkalmából őt környezi, merítsen uj erőt, lan kaszthatatlan akaratot és Soha nem apadó lelkesedést és kitartást szép közpályáján. Kisérje őt működésében Isten áldása, szeretteinek, boldogulásának, polgártársainak hálája.

dókáig éljen Fábry Sándor!

Dr. Bodoky Zoltán volt a következő szónok, ki a vármegye tisztikarának ünnepnapján annak megbízásából szólal fel, tanulságos visszatekintést vetve a tisztviselői kar utolsó néhány évi együttműködésére, mely az ünnepelt alispán vezetése mellett csak hasznos eredményeket szülhetett. Igaz tisztelettel és őszinte vonzalommal üdvözli és élteti őt mint a tisztikar vezérét és büszkeségét.

Csillag László honvéd-ezredes, a gyulai helyőrség parancsnoka mint katona igaz tisztelettel hajlik meg az ünnepelt előtt, ki a közjóért való harcz- ban kötelességeinek hű. teljesítésében bárkinek követendő peldányképe lehet. Nagy tetszést keltve élteti az alispánt.

Horváth Károly a vármegye közönsége nevében nagyarányú és hatalmas szónoki be-zédet mond. Történeti visszapillantást vet a vármegye fejlődésére, raelylyel az alispánság intézménye, mint magas tiszteleti állás, teljesen egygyó forrott. Vázolja azon feladatokat, amelyek a nemzet állam megerősítésében a vármegyére és annak vezetőire a jövőben hárulnak, hogy a nagy Széchényi Magyarországa megteremtessék. Szerencsések az alispánok, kik ebben a nagy munkából oroszlánrészt kérhetnek maguknak és kétszeresen boldog a mi alispánunk, ki ifjú korában, erejének teljességében vehet részt ebben a munkában és már is mily sikereket volt képos felmutatni. A mai nap emlékére igyekezett ezt a képet hűen megrajzolni, ha talán fogyatékosak színei, pótolni fogja azt az élet, mely az alispánnak oly szép működési kört jelöl ki. Üdvözli és élteti az alispánt. (Éljenzés és taps.)

Dr. Fábry Sándor alispán az éváczíőkra következő szép és szónoki hévvel előadott beszéddel válaszolt:

Uraim! Az élet megküzdésében a fótfi sorsa olyan, mint az őrállásra kirendelt katonáé, kinek helyét elhagynia nem szabad. Hivatásunkat, melyre a sors kirendelt bennünket, legjobb tehetségünk szer.ut betölteni, kijelölt helyünket megállaui kell. A kitűzött feladat teljesítése azonban , nem érdem, hanem kötelesség.

Ha mindazonáltal a kötelesség teljesítést a kedvezően méltató jóakarat elösmerésben is részesíti,

az már jutalom, mely méltán hálára készt. Mély hálával fogadom én is a királyi kegy nyilvánulását, mely köznapi tevékenységem osekóly eredményeinek elmosódó kontúrjait a legfelsőbb elösmerés sugaraival aranyozza meg. Azonban a kitüntetés fénye engem csak külsőleg illet, az abban rejlő elismerés, lényegében és valójában, Békésvármegye közönségét illeti, melyet igy egészben kitüntetni, csak repre- zentatora, első tisztviselője utján lehet.

így fogom én fel a királyi kegy nyilvánulását,

8 ily felfogásomban a subjectiv hála érzete mellett öröm és büszkeség is tölti el keblemet, hogy megyémet személyem által kitüntetés érte.

Komoly meggyőződésből hárítom el magamtól az érdemet uraim 1 Igen, mert, az egyén munkássága a közpályán csak törékeny igyekezet, melyet sikerre emelni csak a társadalmi akczió lehet képes. És mert a közszellem az, mely vet fel és érlel meg eszméket, a társadalom közérzete az, mely meghatározza a közszükségleteket, az egyének csak végrehajtó munkásokul szóllittatnak ki az eszmék, e közszükségletek megvalósítására s ezen tevékenységük is beolvad a társadalom közös munkájába. Hiába is vet fel az egyén individuális eszmét, ha a társadalom tudata netu ismeri azt fel mint szükségletet, maga a társadalom töri össze felsőbbségében az ily ideát.

Úgy, hogy tényleg a közszeilem, a társadalom az, mely kijelöl, mely alkot, moly teremt I önhitt, ki a közpályán egymagának imputál alkotásokat.

Ily egészséges irányitó teremtő közszelleme van Békésvármegyének, mely az utóbbi évtizedek alatt a hasznos alkotások egész tömegét mutatta fel.

Én boldog vagyok, h'ogy a megye közönségének bizalma folytán e közszellemnek czélzataival harmonikusan dolgozó munkása lehettem, boldog vagyok, hogy e munkában 17 évi .közpályámon, a megye közönségének soha meg nem tagadott támogatása adott erőt, miuek köszönhetem, ha hivatásomat betölthettem, őrállásomat megtarthattam.

S íme ma tetézi a megye közönsége állandó jóakaratát azzal, hogy midőn én vagyok hálára és köszönetre kötelezve, jó indulaté figyelmével e szép ünnepélyen kitüntet.

E tény egész lelkem mélyéig meghat s csak fokoz/.a határtalan szeretetemet szülő megyém iránt.

Itt riogott bölcsőm e megyében, itt szőttom az ifjúkor ábrándképeit, itt rakhattam le férfikorom munkásságának porszemeit. Szivemben szülőmegyém életnedvót érzem keringeni, lelkemben az ő eszménye ég és ragyog, ereimben a vért az ő melege hevíti, de a mai nap ünnepében immár megyém iránt szeretetem kultusszá magasztosul fel.

Ily érzeményektől áthatottan Békósvármegye tevékeny közszellemére, közönségének és társadalmának'további felvirágzására emelem poharamat.

Varságh Béla utal arra, hogy az alispánt ért kitüntetés fényét megadja az a legmagasabb hely, a honnan érkezett; súlyát pedig az, hogy indítványozója a magyar felelős kormány volt, amely a kormányzási eszközök tisztaságát tűzte zászlajára. A kormányt es annak mandatáriusát vármegyénk szeretett. főispánját élteti, a ki a kormány elveinek oly biztos megvalósítója és a kit az egész vármegye irgaz tisztelettel 'és ragaszkodással vesz körül. A tartalmas beszéd hatása alatt a közönség szűnni nem akaró óvácziókban részesíti a főispánt.

hagyom. Neked is van benne hagyva, jól vigyázz hát rá, mert nem tudja az ember soha, hogy mikor hal meg.

Az átveszi a levelet és csak áll. — No nem hallottad mit mondtam? Az ebugattát, mire vársz?

— Hát izé gazduram. Hát szólnék egy szót

— No mi lelt már megint ?

— Hát úgy gondoltam, hogy gazduram Jóskának nem hagyott semmit, amiért eddig segített gazduramnak gazdálkodni. Meg oszt... .

— Ne mormolj Miska, az ebugattát 1 Nem adok annak a gazembernek egy hunezut fittyinget sem. Ide veszem magam mellé, mint szegény Pali bátyámnak árva gyermekét, felnevelem, tanitom és most itt hagy öregségemre egy olyan — majd mit mondok — leány miatt. Hát az igaz, hogy én nem akartam, hogy elvegye, mert itt a szomszédban van á Berti leánya, Julis. Jóképű, engedelmes vászoncseléd, aztán meg egy fertály föld néz reá. Annak a másiknak meg a nevét sem hallottam soha. Ide akarta egyszer hozni, hogy megmutassa, de én megtiltottam neki. Ilyen ostoba mind az efajta gyerek; azt hiszi többet tud mint a tyuk. — Boldogság? Egy év múlva megunják egymást, úgy élnek majd, mint kutyamacska, oszt majd az én nyakamba lesz a teher. De már abból semmi s«m lesz. Hadd keressen ö magának. — No, tedd egymásután, amit mondtam.

Az ablakon gyenge kopogás hallatszott.

— Ki az ördög járkál most erre? Eredj fiam Miska, nézd meg. Bizonyosan betlehemesek. Tedd el előbb ezt a levelet, oszt mond meg nekik, hogy nálunk már elmúlt karácsony.

Miska feláll, kimegy, az öreg meg hosszú lépésekkel méri fel s alá a szobát.

— Nó, kit láttál fiam ? — kiáltá ki.

Miska bedugja fejét az ajtón és lassan

mondja:

— Gazduram, valami leányzó féle van itt, be szeretne jönni. Úgy didereg, majd meg fagy.

Dr. Fábry Sándor szükségét látja annak, hogy ismétől ten felszólaljon és örömmel konstatálja, hogy mindazon sikerekben, melyek működését kisérték, nagy része van annak a lelkes, munkás tisztviselő karnak, a melylyel együtt működik. Különös örömére szolgál ez alkalommal kiemelhetni a tisztikar egy tagját, ki ue nosak munkájának, de most dicsőségénél is osztályosa, a ki mint a most kifejlesztett vármegyei közkórháznak igazgatója, ezen hivatásában lelkesedéssel, fáradságot nem ismerő buzgalommal dolgozott, a kórház kifejlesztésében az elmegyógyintézet felépítésében igaz, hervadhatatlan érdemeket szerezve, a melyek méltán részesültek a legfelsőbb helyről jövő elismerésben. Örömmel és büszkeséggel üdvözli dr. Berkes Sándort, mint tiszt- és munkatársát és neki a jövőre is erőt és sikereket kíván munkálkodásához. A beszéd hatása alkalmat szolgáltatott az ünneplőknek arra, hogy kitüntetéséoől kifolyólag lelkes éljenekkel és tap sokkal üdvözöljék dr. Berkest, akit már megjele nősekor is zajos éljenzéssel fogadtak.

Petneházy Ferencz köröstarcsai jegyző, a községi jegyzők nevében formás beszédben köszönti fel az alispánt, mint a községek érdekeinek gondos ápolóját, a jegyzők jóakaróját, szorgalomban és kötelességtudásban pedig mintaképét.

Dombi Lajos költői szárnyalásé beszédben a kitüntetettek nejeit és családját köszönti fel.

Berthóty István utalva a közfunkeziót ellátó egyének működésében szükséges összhangra, örömmel látja, hogy a hivatalos érintkezésen túl, a magánéletben is baráti szívélyesség jellemzi érintkezésüket. A bankettet rendező vármegyei tisztikar nevében üdvözli és élteti az egyházi hatóságok, a honvédség, az igazságszolgáltatás, a pénzügyigazgatás, mérnöki és egyéb közhivatalok jelenlevő képviselőt.

Dr. Zöldy János frappáns hatást keltve szavalta el következő szép verses felköszöntőjét, a melyért, mint szerző, sok éljenzésben részesült. Az alkalmi költemény a következő;

Kedves alispánom! Tisztelt uraim!

Kaczagó kedvemnek apad már forrása, Amelynek a medrét bohóságom ássa,

De a nagy napokon felvillan úgy néha Régi jó kedvemnek bágyadt maradéka.

S akkor szilaj vágygyal állok fel a szóra, . Hogy virágit szivem szóró kedvvel szórja, Hintse szeretettel homlokodra éppen,

Bízó barátságom koszorúja képen.

Szórja Rád, akinek költészet a lelke,

Csupa nemes hévvel, rajongással telve,

Kinek érző szive hogyha hárfa volna,

Csak a barátságról, szeretetről szólna ;

Kiben hullámzik terv, magas eszmék álja, Teremtő lelkednek dolgos kezét várva,

Kinek a világon legnagyobb élvezet Ha a sok munkától roskadozó beteg Termékeny erővel, izmos tehetséggel Indultál pályádon izzó sebességgel,

Repültél előre, nem tekintve hátra,

Érdemes munkádért jutalmat nem várva, Dolgoztál, alkottál s csodaszámba megy-e? - Hogy reád mosolygott nagy királyunk kegye. Színes szárnyain vitt sorsod játszi kedve, Közülünk nőttél ki, nagyra emelkedve.

Ezért ujong lelkünk, lázban azért égünk,

Mert a dicsőséged a mi büszkeségünk.

.Szolgálatot ment keresni, de azt mondja, hogy nem bir már tovább menni s szállást kér az éjszakára.

— Hm, hm, furcsa valami lesz, dörmögi az öreg. Éppen ide kellett jönnie? Menjen a szomszédba, ahol asszony van a háznál. Hm, ez nem jó lesz. Ha meglátják a szomszédok, azt mondják, hogy én bolondultam meg vénségemre, vagy pedig a te hiredet mocskolja. Nem lehet!

Miska kimegy, kis vártatva megint visszajön:

— Jaj gazduram,. jöjjön az Istenért, mert majd elesik az a leány, olyan roppantul didereg, meg aztán ahogy a kis világosságnál láttam, nem is olyan csúnya.

Kimennek mindaketten és kézen fogva hozzák be a reszkető leányt. Amint beér, az ajtónál összeesik.

Belefektetik ruhásul az ágyba. Miska szalad egy kis hóért és azzal dörzsölik az arczát, meg a halántékát. Az öreg meg egy kis pálinkát vesz elő és orra alá tartja, majd leveszi fejéről a fagyos kendőt.

Lassan, lassan magához tér a leány. Felveti kék szemét háládatosan az öregre és kibomlott hosszú barna haja oly szépen árnyékolja szép teli arczát.

Az öreg félremozdul, mormog magában valamit, mintha azt mondaná: „Ne vigy minket a kisértetbe“, aztán megsimogatja gyengén a leány tüzelő homlokát.

A leány alig hallható hangon rebegi: köszönöm !

Majd kis idő teltén felül az ágyban és las- sankint leszáll.

Az öreg nézi s mintha eszébe jutna valami, megrázza fejét, mintha tagadná saját gondolatát, aztán odamegy az ablakfüggönyhöz és befedi vele teljesem az ablakot.

A leány leszáll már az ágyról, rendbe szedi kissé a haját és reszketve áll.

kezd egy kis leánynak, verseket ir hozzá s gyön- gédebb lesz a hugocskái iránt.

— De nem akar tánczolni. Emlékszel, hogy tavaly a lábát kezdte fájlalni, amint szóba hoztuk a táneztanulást.

— Hát én ezennel elrendelem apai hatalmamnál fogva 1

Beszólitottuk kedves fiamat, a kamaszt.

— Bandi, holnap megkezded a táneztanulást. Egy ismerősünk házánál épp most kezdik a tánezot. Csupa jó családból való gyerekek járnak oda. Te is oda fogsz járni. Ez hozzátartozik a jó neveléshez.

— Ki az az ismerős ? — kérdi kedves fiunk, a kamasz.

Megneveztem.

— S kik járnak oda ?

Ezeket már a mama nevezte meg.

Figyeltem kedves fiunkat, a kamaszt s észrevettem, hogy egy név említésénél gyönge pír röppent végig az arczán. Ez a név nerr, volt közönséges név. Maga a név is már költészet Lili! És Lili tizennégy éves leányka, szőke hajú nefelejcskék szemű.

Mondá kedves fiam a kamasz; ezt is szörnyű ártatlan képpel:

— Ha parancsolod, kedves apa, hát akkor eljárok a tánczórákra.

A mama végtelenül boldog volt. Én magam is az voltam. Hát még másnap mikor kedves fiunk ideges gondossággal fésülte hátra a haját s szelid lánykaként állott a mama előtt: édes mamám kösd meg a nyakkendőmet. Aztán, hogy elment kedves fiunk, a kamasz, szülei ál dásunktól kisérve, hogy-hogy nem, valami sugallat bevitt a tanulószobába. Ott leültem az asztala mellé. És lapozgattam a könyveiben. És az agg Homéroszból kihullott egy szelet papír. És azon a szelet papíron egy vers. Vers, melynek ez volt a czime: Hozzá! És vala ennek az alczime: K. Lili emlékkönyvébe. A vers, mondhatom, szép volt, nagyon szép volt: egy gyermekszív első szerelmi fohásza. S ebből a fohászból hallottam kicsendesülni a búcsúzást is — a kamaszkorszaktól!

Isten veled kamaszság, — üdvöz légy első szerelem!

A testamentom.

Árnyékosán világítja be a szobát az asztalon levő kis mécs. Füstöl, lobog és ingadozóvá teszi minden tárgy árnyékát.

A szobában egy asztal, egy ágy, két-három szék, és egy fali óra a falon, meg egy boglya- kemencze képezi a bútorzatot.

Elől az asztalnál a pislogó mécses világításánál ül egy öreg ember. A sutban, bundán fekszik egy suhancz, 19 év körüli fiú.

Az öreg rágörnyed az asztalra és az előtte levő papírra it. Most ráveti fényét a kis mécses fejére, mely teljesen ősz. Arcza még piros pozsgás, néhol ott a homlok táján verődik egy-egy rúnez. Az arczán néha verődő önkéntelen mosoly jó, de kissé büszke embert árul el.

Ráhajlik a papírra és ir.

Dologhoz szokott kezében reszket, serczeg a toll, szántja a barázdát, kiugrik néha a toll ekéje, sok helyt vak-barázdát hagy és összefolyik az iromba betű. Hej 1, könnyebb ott kinn szántani.

Ir, ir. Felüti néha fejét, mintha rendbe szedné gondolatait, a leirandókat. Végre kész van. Összehajtja, elővesz az asztalfiókból egy kissé zsirfoltos borítékot, beleteszi a levelet és leragasztja.

— Te Miska — szólt öblös hangon a subán fekvő fiúhoz — tedd ezt a levelet az almáriom második fiókjába, hátul. Vigyázz, nem kicsiség van benne, a végrendeletem. — No mit bámulsz? Igen, az — két fertály földemet minden járandóságával. együtt az öcsém fiának; Péternek