Békés, 1900 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-04 / 5. szám

Melléklet a „Békés“ 1900.5-ik száméhoz.

Viseld is derülten czimcdnek nagyságát. Sikered fájának egyik legszebb ágát,

Fokozza tett-orőd, aczélozza lelked,

Mert hát dicsőséged ezzel be nem tellett.

És ha majd felbivnak egykor ős-Budára, Megyénk érdekében királyi tanácsra:

Mondd meg, hogy mi veled oly vidáman élünk, Hogy leszállithatják bátran fizetésünk;

S ha e jó tanácsért úgy esnék meg sorja, Hogy pajkos szerencséd följebb is sodorna,

Te csak maradj nekünk, aki voltál, tisztán A mindig szeretett, szerető alispán.

Éljen!

Szvacsek-Vári Rezső tanár a gyulai polg. fiúiskola tanári kara, valamint a „Békésvármegyei általános tanító egyesület“ nevében üdvözölte a megye alispánját.

0 az ünnepelt férfiú* kitüntetésében — jóllehet „principibu8 plaenisse viris prauilara est lans, et non cuivis homini contingit adire Olympum“ — nemcsak a Felség tényét látja, mint aki a maga dicsőségének teljéből részt ad annak, aki messze- kiható hazafiui tevékenységével reászolgált, hanem ezenkívül egyebet is: a szellemi felsőbbség érvényesülését, az értelmi kiválóság fölismerését.

A szellem energiája ismeretlenül nem maradhat, mert műveiben nyilvánvalóvá lesz; utat tör az magának s miként a nap fénye, álvilágit áthatla noknak látszó felhők rétegein keresztül is. Az egyén géniusza kiemeli őt s magával rugadja föl a ma gasba, mint a merész sast, melyet nem csupán szárnyai, hanem inkább veleszületett, természetsugalta ösztöne vonzanak az égbe. Üdvözli őt -mint a vármegye intelligentiájának egyik vezérlő alakját.

Emelkedett szellemű beszéde végén kiemeli az ünnepelt férfiú egyik kiváló szellemi tulajdonát, ékes szólását s a következő szavakkal fejezi be : „A kevesek legkevesebbjeinek adatott meg a nyelv,' a szó hatalma. Akinél e hatalom meg van, korlátlanul uralkodik általa érzelmeink, akaratunk fölött. S ha valaki Hymettos méheinek mézét, az eloquentia ihletét ajkain érzi s ez isteni adományt az igazság, a jog hirdetésére, a nagyratörő lelkesedés fölébresztésére használja s ezen kivül testének, lelkének minden erejét fölteszi az eszme diadaláért: akkor a férfiút méltán magasztaljuk nagynak. E kitüntetés diadalmi babér, melyet a megye érdemdús alispánja egy humánus eszme megvalósításának küzdelmében nyert.“ Élteti őt mint a mi édes hazai nyelvünk kiváló mesterét, az ékesszavú szónokot.

Dombi Lajos szintén költeményben köszönti fel az alispént érdekes visszaemlékezésben hivatkozva annak első irodalmi szárnypróbálgatására.

Dutkay Béla polgármester azon köszönetét tolmácsolta, amelylyel Gyulaváros közönsége a nagyszabású gyógyintézet létesítése következtében az ünnepeltnek tartozik.

Kiss László és mások mondtak még az alispánra pohárköszöntőt és miután már az éjjeli vonathoz a vidékiek közül néhányan eltávoztak, 11 óra felé asztalbontás következett és az ünnepelt

— Engedje meg kigyelmed — szól végre

— hogy ilyen későn a véletlen jóságos házába hozott, de ne gondoljon valami ezéda személynek

Elhallgatott. Az öreg résvétteljesen nézte és fejét tenyerére támasztva ült az asztalnál, mintha biztatta volna, hogy mondja tovább.

— Istenem, hogy ennek igy kellett lenni

— folytatja a lány. — Éppen ma, mikor mindenki örül, nekem kellett elindulnom, szolgálatot keresni. Hogy most ide tévedtem, vagyis a hideg miatt bejönnöm kellett, kegyelmednek talán nehezére fog esni. Úgy gondolja jöttémét, ahogy akarja, jól is, rosszul is.

Az öreg megsimitotta bajszát és a tátott szájjal ott álló Miskát, látván, hogy a leánynak nehezére esik előtte beszélni,kiküldte az istállóba.

— Mondd hát őszintén, nyiltan leányom most már, miért indultál el és mi a bajod? Ha segítségedre lehetek, szívesen segítek rajtad.

— Elmondom, igen, csakhogy kissé nehezemre esik a szó. A szomszédfaluban lakunk az édes-apámmal, Kovács Andrással. Az édes-apám épp olyan jó öreg ember, mint kigyelmed. Az erdőről veszi a fát és azt árulja.

Elakadt.

— Egyszer innen a faluból jött valami legény fáért. Helyrevaló legény volt, nem tagadom. Ott volt nálunk egy darabig, akkor aztán többször is eljött. Minek is csavarnám a dolgot, megszerettük egymást és ö megkért. Az édes-szüleim szívesen adták hozzá beleegyezésüket, mert a legény azt mondta, hogy béres itt valami gazdánál, akinek ő fogadott fia volna. — De most egy hete szomorúan állított be hozzánk, alig-alig szólt. Sok fakgatásra nekem aztán megvallotta, hogy apja nem akar beleegyezni a házasságunkba, mert másnak szánta és ő most elhagyta, hogy engem elvehessen.

Az öreg felállott, megsimitotta homlokát, talán meleg volt egy kissé és lázasan megint alá s fel járni kezdett.

— Én nagyon szerettem a legényt és nem akartam, hogy miattam öt is meg engem is az apja átka érje, kértem, hogy hagyjon el engem,

éljenzés közepette eltávozott. Az ünneplő közönség legnagyobb része csoportokra oszolva maradt tovább és a késő éjjeli órákig mulatott együtt vidám hangulatban.

A vacsorát ízletesen és általános megelégedés ro Fischl J. a Komló vendéglőse szolgálta ki, a zenét diszkréten Badé Pista első gyulai közkedvelt zenekara szolgáltatta.

*

* *

Ováczió dr. Berkes Sándornak. Ama incidensből, hogy a felsége a király a közegészségügy terén szerzett érdemeiért dr. Berkes Sándor kórházigazgató tb. megyei főorvost is legmagasabb kitüntetésben részesítette, a kir. törvényszék kebelében január 29-én mozgalom indult meg dr. Berkes Sándor tiszteletére rendezendő bankett érdekében, mely bankett tegnap este lett volna megtartandó ugyancsak 5 korona részvóti dij mellett a Komló vondéglőben, amint hogy ilyen értelemben a vendéglőssel már megállapodás is történt. A bankettivet kibocsátották és aláírták a kir. törvényszék összes bírái, a kir. ügyészség tagjai, a kir. aljárásbiró ; csatlakoztak az ováczióhoz és aláírták az ivet a kir. pénz- ügy igazgat óság tagjai, az ügyvédi kar néhány tagja s ama igazán osztatlanul jóleső örömérzetből kifolyólag, amelyet dr. Berkes Sándornak teljesen kiérdemelt legmagasabb kitüntetése keltett, bizonyára aláírta volna a város közönségének minden számottevő tagja. A bankett rendezésének szándéka azon ban még az nap tudomására jutván dr. Berkes Sándornak, ő a szándékolt ováczióval szemben való mély köszönetének kijelentése mellett, olyan határozottan nyilvánította abbeli kérését, hogy a bankettet ne tartsák meg, hogy az ováczió kezdeményezői a meghiúsult kapaczitáczió következtében őszinte sajnálatukra kénytelenek voltak a társadalom minden körében élénk viszhangot keltett ováczió eszméjét elejteni.

Az elhagyott gyermekekről.

Irta s felolvasta az újvárosi olvasókör január 28-iki estélyén dr. Berkes Sándor.

Mélyen tisztelt közönség!

Aktuálisabb, fontosabb s rokonszenvesebb thómát, azt hiszem, alig választhatnék felolvasásom tárgyául, mint "ha azoknak a kis ártatlanoknak sorsáról beszélek, a kik sohasem vétettek senkinek, s akiknek egyetlen vétségük övéikkel s a társadalommal szemben az, hogy a világon vannak. Pedig ebben a vétségben sem ártatlanabb senki mint maguk a kisdedek.

Terhére vannak hozzátartozóiknak, mert sokszor nem csak a szülők megélhetését nehezítik meg, hanem azért is, mert létezésük sokszor anyjuk szégyenének élő megtestesülése. A társadalom is sokáig elfogult szemmel és neheztelő szívvel tekintette őket, nem törődtek sorsukkal, nem látták a nyomort, s a szülők részéről a kétségbeesést, a mely a boldogtalan kis teremtések életének legfőbb jellemvonása vala.

Sokáig voitak e szerencsétlenek teljesen elhagyatva, nem törődött hazánkban velük senki, vagy ha volt is, a ki őszintén szánta őket, s örömmel tett volna meg érdekükben minden

s vegye el azt a leányt. De ő nem tágított. Akkor azt mondtam neki, bár a szivem majd meg repedt, hogy nem szeretem és ha ő nem megy, elmegyek én. És igy indultam el ma este mindenki tudta nélkül. Már most csak arra kérem, hogy engedje meg, hogy az éjét itt valahol az istállóban tölthessen! el.

— Az ebugattát, hm, furcsa, hümmögött magában az öreg. Hát hogy is hívják azt a legényt?

— Miért kérdi kigyelmed, talán nem is hiszi? Hiszen az nem fontos, Pardi Jóskának hívják.

— Hm, a hunezut, hát az hol van most? Hátha tiidnék az ügyeteken segíteni valamit. Például beszélnék a fiú apjával.

— Hiába volna az, mert azt mondják, hogy nagyon büszke ember. Jóska meg ott van most azt hiszem nálunk.

Az öreg járkált és dörmögött magában: „Hogy az a bolond nem is mondta, hogy ilyen leányt akar elvenni!“, majd kiszólt az istállóba:

— Miska gyere csak be rögtön!

Az bejön.

Fogd be fiam a fakót, meg a sárgát gyorsan és eredj át ide a szomszédfaluba, de kutyafuttába ám Kovács Andráshoz, majd meglátod és mond meg annak a gazemb.er Jóskának, hogy jöjjön azonnal haza, mert itt várja az apja, meg a menyasszonya. Perdüli, fordulj I

A leány csak áll és aztán mintha csak most értené a dolgot, az öreg nyakába borul: „Édesapám !*- Az öreg megcsókolja lányt, majd eszébe jut valami és ismét kiszól:

— Miska te; gyere csak add ide elébb azt a levelet, amit az imént adtam oda neked. Nincs arra már szüség.

Azzal a végrendeletet kettészakítva, a láng felett elégette.

Reisner Arthur.

lehetőt, nem volt módjában hogy segítsen rajtuk. Mig a külföldön, Trierben és Milanóban, már a 6-ik és 7-ik században, tehát ezelőtt 1200—1300 évvel létesítettek gyerrnekmenhelyeket, a hová az apátián, anyátlan csecsemőket és gyermekeket felvették, addig nálunk sok keserves küzdelem után 1869-ben alakult meg a fővárosban, az első ily czólu egyesület, a „budapesti gyermekmen- bely egyesület“, mely eleinte nagyon szerény eszközökkel szolgálta a kitűzött, de sokak által ebtélt szent czólt, mig most megizmosodva, egyik hatalmas tényezőjévé vált a gyermekmentósnek. Fennállása óta több mint 5 ezer gyermeket mentett meg az elpusztulástól, de ez a szám elenyészően csekély azon gyermekek számához képest, kik felvételt sehol sem találhattak.

A legjobbak, a nemes ügynek legfáradhatatlanabb s legkitartóbb bajnokai állottak össze és próbálták meg országos mozgalmat kifejteni* hogy megmentsék a hazának azt a sok-sok ezer gyermeket, akiknek szegénység,. elhagyatottság! és gondozás hiány folytán kell elpusztulniok. Hasztalan volt minden fáradozásuk, hasztalan tegjobb igyekezetük ■ a társadalom szive nem mozdult meg, s a mennyiben meg is mozdult, anyagi ereje híján nem sokat lendíthetett az ártatlanul szenvedő, s nyomorban sínylődő kis gyermekek sorsán, kik ezer meg ezer számra hagyják itt most is a szép Magyar hazát, a melynek pedig felnevelve és felnőve hü fiai, hasznos polgárai lehetnének.

Ne bigyje senki, tisztelt hallgatóim, hogy a mentési aktió eredménytelénségeórt a társadalmat ebtólni akarom. A feladat sokkal nagyobb, a szándék sokkal magasztosabb, s a sikeres működés sokkal nehezebb volt, semhogy a társadalom egymagában képes lehetne elérni a kitűzött ezólt: hogy ne veszszenek el éhen, nyomorban és gondozás híján a szegény kisdedek- Mert hiszen maga a legnagyobb szánalom, a legőszintóbb részvét, s legjobb jó indulat is csak úgy lendíthet e gyermekek sorsán, ha az pénz, vagy más adományban nyer kifejezést, s maga a társadalom, önkónytes adakozások utján, tényleg nem tudott, de nem is tudhatott, olyan óriási összegeket előteremteni, mint a mennyit a gyermekek megmentése és felnevelése igényel.

Jól tudták ezt a társadalom közönyét és elfogultságát megtörni akarók és sok keserű csalódás, szomorú tapasztalás folytán már-már azok is lemondtak a reményről, hogy gyökeresen segíthessenek az „elhagyottak“ sorsán, akik az ügynek legbuzgóbb apostolai valának; mikor az igazán hivatott factor, a leghatalmasabb tényező : a magyar országgyűlés vette kezébe az ügyet. Ki tehetne többet, ki tehetne hathatósan és sikeresen többet a saját gyermekeiért mint maga a haza? Köztudatra jutott, hogy évenként sok százezer gyermek pusztul el széles e hazában azért mert nincs gondozója, vagy ha volna is, szegénysége folytán áldásnak tekinti, ha kis gyermekét elveszi a jóltevő balfel. Az országgyűlésben az ország szive mozdult meg, s ennek a hatalmas szivnek minden dobbanását megérzik az elhagyott szegény kis gyermekek. A mit aj társadalmi' mozgalom anyagi eszközök hiányában sikerre vinni nem tudott, azt hatalmával egyszerre, ezer lépéssel vitte előre a törvényhozás. A magyar országgyűlés 1898-ban törvénybe iktatta, hogy „az elhagyott gyermekek gondozása és felnevelése, állami feladatot képez“ vagyis hogy ezután az államkincstár fogja fedezni mindazon kiadásokat, melyet az elkagyott gyermekek felnevelése hót éves korukig igényel.

Micsoda örömmámor, micsoda boldogság töltötte el egyszerre mindazok szivét, a kik a szerencsétlen kisdedek megmentéséért lelkesedtek.

A társadalom egymaga — mint fennebb is emlitém — a legjobb akarat mellett sem lett volna képes azon óriási pénzbeli áldozatokat meghozni, melyet a feladat teljesítése igényel. Viszont azonban az államkincstára sem képes egymagában e czólra olyan rendkivüb összegeket áldozni, mint az szükséges volna, s igy az állam is rászorul a társadalom anyagi és erkölcsi támogatására és valóban állam és társadalom együttesen, vállvetve kell hogy munkálkodjék, egyesült erővel kell hogy szolgálja a legnemesebb czólt: a védelem nélküliek megvódelme- zósét, megmentését„ Nem hiszem, hogy lehetne nemesebb czól, jobb cselekedet, mint azoknak a picziny teremtéseknek a pusztulástól, s a mi még ennél is borzasztóbb: a szenvedésektől, a nélkülözésektől, a kínos betegségektől való megmentése. Hiszen aki nem orvos, az is látott már bizonyára beteg gyermeket. Való igaz, hogy jómódú szülők gyermekei is megbetegednek s ezek szenvedéseit látni is nagyon fájdalmas; de mennyivel borzasztóbb azok kínját és vógnélküli szenvedéseit, szemlélni a kik a folytonos nélkülözés folytán gyakori és hosszas botegeskedósükkel terhére vannak földhöz ragadt szegény szüleiknek, akik, pénzük nem lóvén, még csak enyhíteni sem képesek kis betegeik keserves kínjait, mert bizony az orvos is mog a patika is pénzbe kerülnek. S ha már ezek sorsa is szánalmas, mit szóljunk még azokról, a kiknék tényleg nincs senkijük. Akik apjukat nem ismerték soha, s

a kiket 'anyjuk, hogy ő maga éhen ne haljon lehetőleg olcsón hagyott valakinek a nyakán, hogy aztán egészen ott felejtse.

Rongyokban, óbezve, fázva, folyton nélkülözve, talán sbha jól nem lakva, vógnélküli nyömoruság egész életük. — A lelketlen anya elhagyta, nincs senki, a ki gondozójának fizessen érte, s az a szegény asszony a ki tartását a megígért, de soha meg nem fizetett bérért magára vállalta, megcsalatva érzi magát, de meg szegénysége folytán sajátjából nem is képes áldozni a kis boldogtalanra; s ha ő maga nem is hívja segítségül a halált, hogy a kicsinytől megszabaduljon, bár ez is gyakran megtörténik, hiszen mindenki ismeri az angyalcsinálók szomorú történetét, mégis, részint szegénysége, részint közönyössége, részint sokszor bűnös mulasztása folytán a gyermek elpusztulását idézi elő.

Nincs senki, akinek szive meg ne esne, emikor egy ilyen kis összeaszott, ránezos arczu, folyton nyöszörgő és siró szerencsétlen kis gyermeket lát. Milyen fájdalom ül láztól égő szemeiben? s mint könyörög segítségért folytonos sírásával? mint esdekel könyörületórt fájdalmas tekintetével? Aki csak egyszer látott ilyen boldogtalan kis teremtést, bizonyosan nem felejti el soha.

És igy pusztult el, igy pusztul el Magyar- országon még ma is száz, meg százezer gyermek. Ezek legnagyobb része olyan, a kiket, mint később kimutatom, meglehetne menteni az életnek. Szinte csodálatos, hogy amig mindenki tudja, hangoztatja és panaszolja, hogy milyen kevesen vagyunk Magyarországon magyarok, s a mig minden lehető és lehetetlen módon azon fáradozunk, hogy a tótokat, románokat, németeket s más idegen nemzetisógüeket megmagyarosit- Isunk, — sajnos eredmény nélkül — addig a magyarnak született és magyarnak felnevelhető kisdedeket, akikből jó magyar állampolgárokat nevelhetnénk: pusztulni hagyjuk.

Ne bigyje senki, igen tisztelt hallgatóim, hogy ez csak oda vetett mondás. Hogy csak némileg igazoljam azt, hogy milyen sok az olyan gyermek, aki lelenczházra szorul, bizonyítékául szolgálhat az, hogy a bécsi lelenczházban, melyet több mint száz óv előtt alapítottak, 90 év alatt 520 ezer, tehát fél milliónál több, gyermeket vettek fel és mentettek meg az elpusztulástól. Pedig Becs, ha nagy világváros is, mégis hóval kisebb mint egy ország.

A magyar országgyűlés által alkotott 1898. törvény: „a társadalom mentő segélyére utalt kisdedeket az állam védő pajzsának oltalma alá helyezte.“ A múlt óv májusában megjelent a törvény végrehajtására vonatkozó miniszteri rendelet, a mely maga a megtestesült emberszeretot. Mindenkor büszke lehet e törvényre és végrehajtási módozatára nézve minden magyar ember. S ha az állam nem is mondja, de pénzügyi okokból nem is mondhatja azt, hogy ezután minden szegény gyermeknek ő viseh gondját, mindaddig, mig kenyerét megkeresni nem tudja, de igenis magára vállalja, hogy 7 éves koráig minden szegénynek, elhagyottnak nyilvánított gyermeket lő fog saját költségén gondozni. A miniszteri rendelet páratlan emberszeretetót bizonyítja az, hogy „elhagyotténak tekinti és minősiti nem [csak azokat, a kiket elhagyatva találnak, tehát a tulajdonkópeni lelenczeket, hanem: az összes, árvabázban el nem helyezhető, vagyontalan árvákat, valamint mindazon szegény kisdedeket is, a kiknek kenyórkoresője kórházban, tébolydában, fogházban, vagy fegybázban van, sőt azokat is, akiknek tartásra köteles hozzátartozói (szülei, nagyszülei, testvérei) megélhetési viszonyuk veszélyeztetése nélkül gyermekeiket nevelni nem tudják; vagyis mindazon szegény kis gyermekeket, akiknek szülői olyan szegények, hogy sok gyermekűket gondozni és nevelni nem képesek, mert a gyermekek gondozása a mindennapi kenyér keresésében gátolja őket. — íme szegény napszámosok, szegény mosónők, szegény családos iparos segédek és szegény elhagyott özvegyek, a törvény védő szárnyai titeket is, éhező kis gyermekeiteket is oltalmukba vesznek.

Sohasem volt törvény helyesebben, nemesebben és több omberszeretettel magyarázva és életbe léptetve, mint ez.

Amint igen tisztelt hallgatóim az elmondottakból meggyőződhettek, az állam tényleg készséggel nyújtja oda jobb kezét a társadalomnak, szívesen és örömmel hoz meg minden tőle telhető áldozatot, hogy a társadalommal együtt munkálkodva megmenthesse a magyar hazának az elhagyott gyermekeket.

Az állam, illetve a belügyi kormány szerződés szerint szövetkezett az országos Fehér- Kereszt egyesülettel a gyermekek megmentésére, ezt bízván meg, hogy részint a budapesti központi házában, részint a vidéken létesítendő fiókintézetek utján vegye fel és helyezze el a védtelen kisdedeket.

Az 1898. évi XXI-ik t,-cz. 14. §-ainak 4-ik pontja s az itt ombtett szövetkezés adta meg a lehetőségét annak, hogy a vármegyénkben már évek előtt megalakult „Bókósvármegyei fehér- kereszt egyesület“ a múlt óv októbor haváuak végén megnyithatta gyermekmenbelyót. — Igaz, hogy o czólra fel kellett áldoznia évek alatt össze-