Békés, 1898 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1898-04-24 / 17. szám
17-ik szám Gyula, 1898. április 24-én XXX« évfolyam m Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, liova a lap szellemi részét illető közlemények intézcndők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj : Egész évre . 5 frt — kr. Félévre ... 2 | 50 | Évnegyedre .1 » 25 » Egyes szám ára 10 kr Társadalmi és közgazdászai hetilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: KÓHU DÁVID. Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, és könyvkereskedés, hova a hirdet esek és nyílt-téri közlemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. t Nyilt-tér sora 10 kr. mt IS g@©> ^Ssi Erkölcsi törvény. Ha nem volnánk meggyőződve arról, hogy á természet örök rendje szerint az akczió után kérlelhetlen következetességgel a reakezió következik, kétségbe kellene esnünk századvégünk erkölcsi romlottsága fölött. Ha nem volnánk meggyőződve arról, hogy — évezredek tanulságai szerint — az élet hullámzásában völgy után hullámhegynek, az erkölcsi elfajultság után az erkölcsöknek újra való fölülkerekedése, diadalmaskodásának kell bekövetkeznie, azt kellene hinnünk, hogy az egész emberi társadalom olyan lejtőn van, mely feltartózhatat- lanul a teljes elzülléshez, a megsemmisüléshez vezet. Minden egyéb törvényen felül azonban amaz örökérvényű szabály áll, hogy az erély — úgy áz ember lelki világában, tetterejében, mint az anyagi világ mozgató erőiben — alakot cserélhet ugyan, de el nem veszhet soha. És ez ama biztositó szózat, mely a tespedés után föltámadást jelent, ez ama reménysugár, mely a sötét jelenből is egy szebb, tisztább jövőre irányítja tekintetünket. A kutató elme nem a külső világban keresi az általános baj kutforrását, benne rejlik az az emberi természetnek kezdettől fogva kiszabott tulajdonságaiban, a jó és a rósz örök küzdelmében, amelyben felváltva kerül diadalra hol az egyik, hol a másik. Ez a törvényszerűség nemcsak egy jobb jövő zálogát rejti magában, hanem egyszersmind messzebb kihatásaiban jelzi a természetnek örök rendjét is, amely alól kivétel nincs, amely fenmaradásában szilárdabb, mint a bennünket körülvevő holdak, csillagok és napok mostani alakjukban való fenmaradása. lÁBSSá, Megjött! Esteledni kezdett. A gulyások sietve itatták végig etetés után a gulyát, a megfagyott hó éles csikorgással ropogott a lábuk alatt. Csipős hideg szél fújt. Még mindig tartós hideg lesz — dörmögi az öreg számadó gulyás — a jószág nagyon ugrál. Gyorsan hajtotta a hat legény a gulyát az istáiéba. Kettő közülök a soros, ott maradt éjszakára mellette. Mig a többiek az öreg számadóval, a hajlékba tértek vacsorázni. A nap vérpiros korongja veresre festette az égalját, jelezve, hogy holnap ismét a szelet hozza magával társul. Az égbolt más részén feltűnő hold tele képe lassankint leszorítja a láthatárról, és sápadt fénye bevilágítja az egész tájat. Hideg méltósággal bámul szét a pusztán. Hideg fényét százszorosán tükrözi vissza a fagyott hó. A távolban nem hallható más, csak a tanyai kutyák vontatott ugatása; egy egy üvöltés szerű orditás, mintha farkas lenne; meg aztán a metsző szél éles sípja. Nem jó ilyenkor künt járni. Benn, az öreg számadó; a tűzhely mellett maga elé bámulva költi el estebédjét. A többi szótlan telepszik le mellé. Egy darab idő óta, hogy a fiától nem kapott levelet,mindig ilyen szótlan; hej pedig azelőtt mindig ő beszélt egész estebéd alatt. Ha szavammal meg nem sértem, — szólt most a legények közt a legidősebb, Pista — miért olyan bús kelmed, János bácsi? Hátha mink is tudnánk a bajára mondani valamit. Az öreg számadó, mintha álmából rázták volna fel, felkapta fejét. Ránézett a legényekre, de nem szólt. Ránczos arczán meglátszott a belső fájdalom és szemei szokatlanul csillogtak. De egyszerre, mintha könnyíteni akarna fájdalmán, megszólalt: Az emberi társadalom alkotó eleme, atomja, az egyén, amelyből összetevődik a család és a társadalom. A mi az atomot mozgatja, az visszahatással van az összetételekre is. A mi az egyént fölemeli vagy lesújtja, az felemeli vagy lesújtja a családot és társadalmat is. Az egyén, mint alkotó eleme a társadalom testjének, a mai viszonyok között, úgyszólván életre való ébredése első pillanatától kezdve olyan benyomásoknak és hatásoknak van kitéve, melyek ó't kezdetben még öntudatlanul, később benső ellenállása daczára is olyan útra terelik, mely minden egyéb, csak nem az erény, az erkölcs útja. Az általános elfásultság, a megélhetésért való késhegyre menő küzdelem és mindama tényezők, amelyek az emberi lelket eltompitották, nem engedik meg a jónak tiszta érvényesülését. A legelső, legközvetlenebb hatalom, amely a gyermek lelkületét formálhatná, vezethetné, nemes irányban való kifejlődését elősegíthetné: a szülők akarata meg van zsibbasztva és megmételyezve az általános baj által. A család fentartója kénytelen kora reggeltől késő estig belemerülni az élet küzdelmeibe, résztvenni a versenygésben, a lázas harezban és eközben nemcsak kimerül, hanem el is tompul lelkülete; nem marad ideje 8 kedve, hogy gyermekének tetteit ellenőrizze, birálgassa, lelkének irányt szabjon és a család erkölcse fölött őrködjék. Az anya többnyire kénytelen férje oldala mellé állarii. hogy tehetségéhez képest gyarapítsa a család filléreit és még ha tevékenysége csak a családi tűzhely gondjaira is szorítkozik, vajmi csekély lelki erővel bír, hogy tiszta erkölcsöket plántáljon az ifjú kedélybe, mert hisz maga is alig fogékony már irántok „Nagy idő az a négy esztendő. Azóta nem láttam a fiamat. — Hiszen te tudod, Pista, boj- tárgyerek voltál, mikor katonának vitték. Szép szál legény volt. — Akkor egész éjezaka mulatott, pedig nem volt kikapós legény. Meglátszott, hogy busult. Csak annyit mondott hogy Varga Jóskát nem sorozták be.“ Mikor a vonathoz kisértük, velünk jött a szeretője is, Szabó Borcsa. Nem lehetett a fiúnak egész utón a szavát venni. Csak mikor beszállóit szólalt meg: „Te Borcsa! itt van ez a karikagyűrű. Fel ne cseréld azéval, a másikéval, mert akkor nem jövök haza, a meddig kibírom. De ha haza kell jönni, nem jó lessz az egyikünkre sem.“ Egy esztendőre rá férjhez ment Varga Jóskához a szeretője. Mióta elment, irt majd minden héten levelet. Mink küldtünk néha egy kis pénzt is. Második esztendőre meghalt az édes anyja. Nem tudattam vele egyik hirt sem, mindig úgy Írtam, mintha semmi sem történt volna meg, Itt elcsuklott az öreg szava, megint lehajtotta fejét, hogy ne lássák meg a szemébe gyűlt könnyeket. Hallgatott sokáig, aztán megint folytatta: Irt ő is azóta mindig rendesen. Három év letelt, meg több is, mindig oda- maradt. Levelében sem említette soha, hogy mikor jön haza. Két hónappal ezelőtt aztán azt Írtam neki, hogy az édes anyja halálán van és utolszor kívánja látni. Erre tudtam hogy haza jön, mert már nagyon vártam haza. Tegnap kaptam tőle levelet, hogy csak ma jöhet haza. De nem jött még eddig. Ismét lehajtotta fejét. Mándlija ujjával megtörölte szemét, melyen könycsepp jelent meg és aztán szótlanul bámult tovább maga elé. Nagyon szavatartó ember volt Gyuri, itthon lesz az, ha Ígérte, szólt most Pista. Erre aztán mindnyájan elhallgattak. Az öreg számadó meg Pista felkeltek, magukra vették bundájukat, hogy úgy mint minden este, ma is, széjjel nézzenek a gulya körül. és a most uralkodó felületes világnézlet mellett inkább az iskolára hárítja azt a nehéz feladatot, amelynek a megoldására tulajdonképpen ő volna hivatva. Az iskolák pedig rideg betűkkel kínozzák a gyermeket; az eszmei tartalom, a lelkűiét formálása s vezetése, a vallásos, erkölcsi érzetek fölkeltése s megszilárdítása nem jut eléggé érvényre, úgy hogy akaraterőben gyenge, erkölcsükben romlott ifjak kerülnek ki az életbe, mely persze még jobban megingatja azt az alapot, amelynek egyik alkatrésze az emberi terme szetben öröktől fogva benne rejlő erkölcsi jó. Amig az ifjú még a családi tűzhely melegét érzi, a szüleihez való ragaszkodás ösztöne által vezérelve és a hálaérzettől áthatva még megmarad bizonyos korlátok között; amikor azonban érzi, hogy meglazulnak azon kötelékek, amelyek még hozzáfűzték a szülei akarathoz, amikor neki indul az önálló életnek, — féktelen vágyaival belemerül a materiális versengésbe, belemerül azokba a pos- ványokba, melyek lépten nyomon útjába akadnak, amelyekből nem tud kimenekülni, mert egyénisége feléjök vonzza. És alig jutott testileg teljes kifejlődésre, már annyira elcsigázott, elfásult, hogy unottan tekint azon életre, melyet tulajdonképen csak kezdeni kellene. Az élvezetek kimerítik, a csalódások elkedvetlenítik, elveszti az emberekbe vetett hitét, képességeiben már nem bízik, önézete ellapul és tetterős harezra vágyó férfiak helyett, akik óriási küzdelemre, alkotásra volnának hivatva, majdnem gépezetekké lealacsonyodott emberi alakokat látunk, akik örülnek, ha sablonszerűén, csendesen, háboritlanul elvégezhetik nap-nap mellett ugyanazt a munkát, ahelyett, hogy mindig újabb és újabb kört keresnének tehetSzomoruan haladt az öreg elől. Szemére húzta süvegét és szótlan haladt előre. A sivitó szélvész megcsendesedett és a csillagok milliója beragyogta az egész vidéket. Most egyszerre egy csillag őrült gyorsa- sággal kezd forogni maga körül és egy darabot magából kihajítva lefut az égen. A kihajtott darab esik és fényes csikót hagy maga után. Meteorhullás volt. A két gulyás ijedten húzódik össze. Olyan tünemény ez, amit nagyon ritkán lehet látni. Te Pista — szólt most egyszerre az öreg — láttad? Az apámtól halottam, hogy a ki ilyent lát, arra nagy baj szokott következni. Az angyalok játéka az, nem jó azt embernek látni. Babona az csak János bácsi, nincs rá mit adni, válaszolt Pista. Beértek az istállóba. Nem a szokott gondossággal vizsgálta a jószágot az öreg. Nem is vette észre, hogy egy tinó a körmébe hágott, pedig az fel sem kelt, mikor megütötte a botjával. Visszamentek a hajlékba. Ott a többiek élénk beszélgetésbe merülve észre sem vették, hogy az öreg már visszatért. Hire jött azalatt ugyanis, hogy a faluban az éjszaka megölték a Szabó Péter vejét és a leányát, Varga Jóskát meg a feleségét. Nem raboltak tőlük semmit. A szobában semmi nyomra vezető jel nem maradt. Csendőröket küldtek mindenfelé. Azt mondják, hogy erre a rét felé láttak véres nyomokat. Az öreget a beszéd alatt rettenetes előérzet fogta el. Egész testében remegni kezdett és hideg verejték gyöngyözött homlokán. A közelből hirtelen három lövés dördült el Majd egy testnek tompa zuhanása hallatszott. Mindnyájan kirohantak. Két zsandár hozott egy élettelennek látszó embert, kinek melléből és vállából patakzott a vér. Az arcza kendövei volt betakarva. Bevitték és letették a földre. A csendőrőrsvezető izgatottan dobta le véres keztyüjét. ségök kifejlesztésére, ahelyett, hogy egy-egy eszmény felé törekednének, amelynek megközelítéséért küzdeniük kellene, mely egyedül felelne meg azon hivatásuknak, amely őket mint az Isten képmására teremtett lényeket legmagasabb fokú eszmei életre rendelte. És I mi az egyént megbélyegzi, az meg- bélyegzi a társadalmat is. A tisztességtelen, erkölcsi tartalom nélküli élet épp úgy megmételyezte a legalsóbb, mint a magasabb társadalmi rétegeket. A munkás testi | lelki sanyaruságai között épp úgy érzi a mindenek fölött uralkodó sötét hatalom ólomsulyát, mint a szellemi értelmiség magasfoku képviselői. Panaszos hangok, kínos felkiáltások hallatszanak mindenfelől, vergődik az egész emberiség, megszabadulását várva a tűrhetetlen nyűg alul. A bur a végletekig van feszítve, a reakezió órája ütött. A vajúdó társadalom érzi, hogy fordulóponthoz ért, a melyen túl fel kell ébredniök az alvó erkölcsöknek, az általános emberi jónak. Az erély alakot fog cserélni, mert ezt kívánja a természet örök rendje. Nincs tehát min kétségbeesnünk. A megdönthetien erkölcsi törvény felemelheti még azokat is, akik nem látnak már szabadulást a bűn örvényéből, elsimítja azt azon hullám, amelyet az erkölcsi reakezió korbácsolt fel. Tisztult, eszmei élet hajnala dereng már a távolban, amely ébredést, feltámadást jelent. Félre tehát a kishitűséggel, fojtsuk el panaszainkat, mert ránk virrad a nap, amely örömet és megelégedést fog kisugárzani és az emberiségnek dermedt tagjaiba uj életet önteni. Kemény ember volt, nem akarta magát megadni. Visszalőtt ránk, hát lelőttük. A haldokló fejéről most levette a kendőt. Az öreg számadó tudta már akkor, hogy ki van alatta. Az felnyitotta szemét és alig hallhatóan susogta: „Itthon vagyok édes apám!“ Az öreg számadó élettelenül bukott le mellé. Reisner Arthur. A szabadságharcz könyve. Elkészült egy nagy könyv, a Gracza György „Magyar szabadságharcz története.“ Elkészült épen most, mikor nemzet megünnepelni készült a nagy nap évfordulóját, amelyen megszületett a gondolat terjedésének leghatalmasabb eszköze: a szabad sajtó; mikor a törvény érezszava örökité meg a nagy vívmányok diadalát, hogy a 48-iki törvények szentesítésének napját minden időkre nemzeti ünneppé avassa. Legendás nagy idők, dicsőségben ragyogó, gyászban elboruló napok emléke ujhodik meg ennek a szépséges könyvnek egy-egy lapján, hogy példára serkentsen a jelenben, ércznél maradandóbb emlék legyen a késő jövendőben. Költő irta, a ki a gondolatnak szárnyat tud adni; tudós, a ki a történetet életre kelti; festő, a kinek a kezében a toll ékesen szóló ecsetté lesz és igaz hazafi, a ki szive nagy szeretetét érezteti minden sorában, minden szavában. így lesz igazzá a latin közmondás, hogy a történet az élet mestere. Ettől a mestertől szívesen tanul mindenki, a ki el fog járni áldozni az 6 oltárához. Mert oltárrá avatja ő a szabadságharcz történetének könyvét; nemzeti pantheonná, ahová csak sarutlan lábbal szabad lépnünk, hogy föltáruljon előttünk nemzeti múltúnknak legragyogóbb korszaka. Sokszor és sokfélekép leírva olvastam én már az i848—49-iki napok történetét. Horváth Mihály jól áttekintette a kor széles távlatát, melynek kerületében a világtörténet eseményei és a magyar történet ujrafordulta egybekapcsolódnak, hogy belőlük — későbben bár — előálljon az alkotmányos Magyarország. Gelich Rikárd és Jakab Elek könyveiből csak halavány képet szerzünk, mint abból az egynéhány monográfiából Lapuul mai szÉimülioz fél iv melléklet van osatolva.
